Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Steingart Viktória
(19..– )
Mindent akarok
Állok, fent a mindenen.
Nem csoda ez, nem szorítja torkom a meghatott alázat.
Kanyargó ösvények futnak kétségbeejtően, kacskaringós labirintusok kelletik magukat.
Indulhatnék.
Kiválaszthatnám az egyik tetszetős, kitaposott járatot.
Ostoba kamaszkorom bátorságával nekivágnék a legvonzóbb szakasznak.
Ma már tudom: nincs idő.
Egy sors van csupán, mit időnkkel lehetséges végigélni.
    A Nap fényétől hunyorgok, önmagamtól tisztít a szél, szemembe vágyak törnek.
Oszlatnám a képet.
Nem ábrándot kérek!
Tiszta akaratot!
Az a szép ösvény?
Induláskor felüdít a kellemes, homokos talaj. Oldalt gyér, törekvő fűszálak bújnak az ég felé. Feljebb jutva nyárfák pihéitől prüszkölök. Egy-két dombocska, kaptató, fel-le, hogy változás azért legyen. Kis patakok, enyhe sodrás, hűs, áramló vízű. Átkelni könnyű, különösebb nehézség nélkül célba juthatok. Közel lelkemhez a természet, testemet kényezteti a civilizáció.
Jobbról a gép, a technika, balról a puhaság.
A végén pedig a sárga Hold vár, s egy plasztik ház, a nyugalom völgyében.
Másik lehetőség?
    Harsogó, de mégis vonzó a látvány. Színek kergetőznek formákkal.
Nehéz, süppedős, mocsaras szakaszokat cserélnek fel néhol sima részek. Hol rikító a fű, hol sárgulva ég. Rám nevetnek a kar nélküli fák, kérgük vonzza kezem, száz szerelem emléke köszön. Emberek, életek csak távolról, homályosan láthatók. Nincs gügyögés, sírás, hinta sem nyikordul messze, távoli kert alján. Absztrakt testű lányok elasztikus ruhába öltözött fiúkkal táncolják a tűz táncát. A gondolatok kacérkodva játszanak a dallamokkal. A pusztába kiáltott szó hiába keresi a levágott fület, hogy utazása végén belé bújhasson, végső otthonra találva. Néhol vakító a fény, néhol sűrű fák között teljes a sötét. Mámoros ködbe nagyokat harapva haladok, mélyre ások, s alagúton kúszok önmagam felé. Érzékelek mindent élesen, mintha nem lenne bőr a testemen, s az idegszálak közvetlenül a külvilággal érintkeznének. Karnevál-életemen százával futnak át az emberek.
Végül a siker vagy a sikertelenség elégedetlen halálos ágya ölel, gyűrött, sárgás lepedőjével.
A magányos üresség káprázata mögött húzódik a művészet útja?
    Széles, kavicsos, nehezen járható ösvényt pillantok meg. Furcsasága a fokozatosan emelkedő kőkerítés, melynek túlsó oldalán folyók futnak, hűs partszakaszok. Csodás mezők, havas hegyoldalak. Nevető, felszabadult emberek éldegélnek nyugodtan. Sehol egy hang, mi engem hiányolna. Haladok az egyre simuló úton, beszívom kerítésen túli élet illatát, nagyokat ugorva szememmel lopok képeket.
Nem lehetek ott.
Nem ágyam a pázsit, fájó reggelen.
Nem vág arcomba metsző szél, amint lesiklok a havas hegyoldalon. Hiába hallom zenéjüket, mozdulni nem bírok. Egyre könnyebben haladok, s közben ritkul a természet. A végén tenger dereng, nagy kikötő, luxushajó. Csomagokkal, javakkal megrakva fekapaszkodok.
Messze üres sziget…
Magányos, utolsó fejezet…
Vajon ide vezet a karrier útja?
Az élményektől fáradtan, a lehetőségek súlya alatt megtörten, balra fordulok.
    Szemembe csap a Nap, a zene, a lágyság. Pezsdítő érzésként árad szét bennem a látvány. Gyenge szélben, kásás fényben táncol a világ. A játszadozó univerzum csodát süt szívembe. Nyugodt lüktetése a tájnak nem unalom: ritmus. Lapulnak csapdák, de védőháló feszül alattam.
Szorosan fon át karjával a varázslat.
Letaszít a mélybe.
Visszaránt.
Feljebb repít minden ismert magaslatnál.
Újra elkap.
Magához von.
Szomorít, nevettet, míg végül meglelem önmagam.
    Mi történne, ha ezen az úton indulnék el, s a varázslat a kőfalon átdobna, hogy építsek önálló életet?
Úszhatnék a tengeren anélkül, hogy magány-szigetemen kikössek?
Öncsonkító őrlődés nélkül is alkothatnék értékest?
    Végül, ha minden az enyém, a halál egy egyszerű életet zár majd le a szeretet útjának végén.
Ez az írás 2004. szeptember 7-én került a NapSziget honlapjára.
 
Steingart Viktória további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
Szerkesztőségi forródrót és SMS-küldési lehetőség: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón