Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Keller Ferenc
(19..– )
A láthatatlan ember
    Az irodaház legeldugottabb sarkában volt az asztala.
    Ha megállt és egy ideig mozdulatlan maradt, a felületes szemlélődő észre sem vette. Láthatatlanul, néma csendben mozgott a folyosókon, halkan surrant a helyiségek között, akár egy fantom. Alacsony, jellegtelen alak volt, s mintha csak a ruhája színe is ezt tükrözte volna, szinte egybeolvadt a falakkal. Sohasem szerette a feltűnést, és nem szerette az embereket, a tömeget. Talán éppen ezért nem volt egyetlen barátja sem. 
    Ám neki éppen megfelelt így. Semmi felesleges fecsegés, időrabló trécselés a végeláthatatlan emberi gyarlóságokról. Tökéletes idill.
    Aznap reggel sem volt másképp. 
    Munkába menet megvette a szokásos reggeli újságot, ez volt az egyetlen fényűzés, amit megengedett magának, és már ment is tovább. Feltűnt neki, hogy a portás, az egyetlen, aki megismerte reggelente, nem köszönt vissza. Megcsóválta a fejét, s ugyan furcsállotta, de hamar napirendre tért a dolog fölött, nem volt igazán jelentősége. 
    Hiszen neki csak a munkája számított.
 
    A hatalmas felhőkarcoló piszkosszürke épülete szelíd óriásként magasodott a város fölé. 
    Az elszórt csoportokban érkező apró alakok lassan megtöltötték a környező utcákat, akár a bolyba szállingózó hangyadolgozók. A halványsápadt nap fénye, és a fojtogatóan sűrű szmog sejtelmes derengést varázsolt a betonrengeteg fölé. Az ébredező város szíve nehézkesen dobogni kezdett, és a testét erekként behálózó utakon megindult a vérkeringés.
    A liftben egymáshoz préselődő emberek észre sem vették, durván lökdösték ide-oda. Rátapostak a lábára, a falhoz nyomták, levegőt alig kapott tőlük. – Kellemetlen, modortalan alakok. – Magában egyenesen a pokolba kívánta őket. 
    Alig várta már, hogy a megszokott csendes zugába érjen.
 
    Egészen előrehajolt, és az asztalán heverő papírokba temetkezett. 
    Egyedül üldögélt a homályos sarokban, már órák óta ki sem mozdult a helyéről. A szemüvegét teljesen az orra tövéig nyomta, így fürkészte az előtte tornyosuló papírok halmazát. Mindig precízen dolgozott, akkurátusan hajtogatta össze a  lapokat és így is tette vissza őket a helyükre. Katonás sorokban rendezve várakoztak a súlyos mappák, melyek aljába a gondosan szortírozott levelek kerültek. Már-már tökélyre fejlesztette azt a készségét, hogy elzárja maga elől a külvilágot.
    Mintha csak megállt volna körülötte az idő. 
    Egy ósdi telefon, kopott irattartók, régi metszésű ódon bútorok vették körül. A cirádás nehéz komód, és a mélybarna íróasztal, amely mindig tele volt az aktuális megbízásokkal. 
    Kifogástalanul vasalt sötét öltönyt viselt, szürke nyakkendővel fényesre suvickolt cipővel. Az elhanyagolt külsőt egyenesen visszataszítónak tartotta. A rendetlen emberek szerinte slamposak és többnyire megbízhatatlanok voltak. Régóta tudta, és ez így volt helyes: rend a lelke mindennek.
    Röpke pillantást vetett az órájára, hogy ellenőrizze a beütemezett feladatok megoldását. Ekkor történt. Valami furcsa dologra lett figyelmes. Az óra engedelmesen mutatta az időt, s ezzel még nem is lett volna semmi baj. De a keze. 
    A keze! Valahogy világosabbnak tűnt, mint máskor, vagy talán csak halványabbnak? Meghökkent. Felállt és az egyik ablakhoz sétált, hogy jobban megnézze, a fény felé tartotta. Figyelmesen vizsgálta a bőrét, halvány derengés szűrődött át rajta, apró kis fénypontok egymásutánban.
    Határozottan átlátszóvá vált.
 
    Jó ideig nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel.
    Megzavarodott, mivel ez nem fért bele a mindennapi rutinjába. Egyik pillanatról a másikra a nyugodt és gondosan felépített kicsiny világa darabjaira hullott szét. Tanácstalanul nézett körül. Tett egy hiábavaló kísérletet arra, hogy megszólítson valakit, de hasztalan. Egyszerűen nem válaszoltak, mintha ott sem lett volna. Megpróbált a karjukba kapaszkodni, ám a keze lecsúszott a ruhájukról s  mintha csak a levegőt markolná, megállás nélkül siettek tovább. Megszédült, ide-oda támolygott egyre jobban kétségbeesve, s az emberek, mint annyiszor most is keresztülnéztek rajta. Minden egyes sikertelen próbálkozás után egyre halványabbá vált. Észre sem vette, mikor sodródott az aszott öregember mellé.
    – Minden nap így van. – motyogta az apró ráncos alak, aki a kanapén üldögélt.
    – Mi van így mindennap? – kérdezte tőle értetlenül.
    – Mindennap elmegy közülünk valaki. Talán ma éppen én.
    – Hova. Hová megy el?
    Ám az öreg többet nem szólt, vagy inkább csak nem értette, maga elé motyogva zagyvált tovább érthetetlenül.
    Felüvöltött. Ő nem akarta így végezni, élve eltemetve. Nem!
    – Valaki segítsen már! 
    Indulatosan a levegőbe csapott. Minden félelme és keserűsége összegyűlt ebben a mozdulatban. Megérezte a változást, a folyamat megállt. Sőt! Mintha az eddig fakó test sötétebbé vált volna egy hajszálnyival.
    Egy pillanatra elborította a düh.
 
    A szemből érkező kéköltönyös alak hátrahőkölt miközben végigmérte. 
    Felhúzta a szemöldökét, és gyanakodva vette szemügyre. Látszott rajta, hogy meglepődött.
    – Maga meg honnan a fenéből került elő? Már régóta itt van? Ööö… Joe?
    – Bob – segítette ki.
    Egy pillanatra megkönnyebbült, tehát mégiscsak látja valaki!
    Amaz látványosan a homlokára csapott.
    – Oh igen. Igen, Bob. Már emlékszem. Bob a statisztikáról! – mutatóujjával a melle felé bökött, és szélesen elmosolyodott.
    Kényelmetlenül érezte magát, nem csak azért, mert nem ismerték fel, hanem azért is mert már régóta nem állt szóba senkivel. Igazából idejét sem tudta mióta.
    – Bob a kettes postázóból – javította ki ismét türelmesen.
    A kék öltönyös maga elé révedt egy pillanatra, úgy tűnt gondolkodóba esett. 
    – Nagy huncut maga Joe! Hiszen a kettes postázót már vagy tizenöt éve megszüntettük – nevetett.
    – Bob – suttogta már-már félénken, mintha maga sem lenne biztos abban, amit mond.
    Valami hideg érzés kúszott fel a torkán. Kiszáradt az ajka és zavarodottan állt egyik lábáról másikra.
    – Hogy? Mondott valamit Joe? – hajolt közelebb amaz.
    – Semmit. Semmit. – rázta a fejét, és tulajdonképpen inkább örült, hogy végre talált valakit, aki látja.
    A kéköltönyös elfordult, amint oldalról az egyik kollégája harsány hangon üdvözölte. Már messziről kiáltotta az érkező felé.
    – A kettes postázót már évek óta megszüntettük, nem igaz Jack?
    A helyeslő válasz után diadalmasan fordult ismét vissza feléje és egyenesen ránézett, s bár ő egyetlen lépést sem tett, mégis keresztülnéztek rajta. Valami elmúlt, valahogy megint más lett minden.
    – Most meg hová lett? – a kéköltönyös zavarodottan forgolódott az üres teremben.
    Fáradtan tántorgott ide-oda, kiutat keresve ebből a csapdából. 
    Nem értette, hogy történhetett meg vele ez a szörnyűség. Arra gondolt, hogy voltaképpen senkinek sem fog hiányozni, talán csak a portásnak, aki reggelente visszaköszönt neki. Keresni biztosan nem fogják.
    Az emberek minduntalan nekimentek és arrébb lökték, szinte áthaladtak rajta. Régóta felhagyott a hiábavaló erőlködéssel, hogy felhívja magára a figyelmet, hasztalan kiabálta rekedtre magát. Törődötten állt meg a piros lámpánál és az átkelőhely széles fehér csíkjait bámulta. Egy szőke hajú loknis kislány állt a járdán, s ahogy feléje nézett hangosan felkiáltott.
    – Nézd anyu, ott áll egy bácsi, aki átlátszó!
    A fiatal nő türelmetlenül megrántotta a gyerek kezét.
    – Kislányom nem illik idegeneket bámulni! – szólt rá anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna arra, amerre a kislány mutatott. 
    Már ment is tovább, maga után húzva csemetéjét.
    – Várjon! Maga! Maguk látnak engem? – kiáltott utánuk kétségbeesetten.
    Futva loholt egy jó darabon, de hamar elnyelte őket a mindent betöltő fenyegető sötét tömeg. Lenézett és ismét azt látta, hogy megint halványult a keze egy árnyalatot, a fakó szín már alig látszott. 
    Lassítás nélkül futott tovább, bár még nem tudta hova, csak innen el.
 
    Gondosan ápolt parkhoz ért, élénk színű selymes zöld fű mindenütt. 
    Szőnyegként borította a talajt, üdítő színfoltként a szürke betondzsungelban. Az út mentén hosszú sorokban virágárusok kínálták színes portékájukat az arra járóknak. Csodaszép idő volt aznap, a szikrázó napsugár gondosan simított végig a tarka ruhában pompázó növényeken. 
    Lehajtott fejjel haladt el az egyik árus mellett. Mögötte, egy idős férfi sétáltatta a kutyáját. Az állat hirtelen megvadult és elrohant a gazdája mellől, a férfi a pórázát lóbálva rohant kedvence után hangosan kiáltozva. Hamar eltűntek mindketten, hátra sem fordult, tudta, mindez miatta van.
    Nem messze meglátott egy padot és arrafelé vette az irányt, a távolban kirajzolódó szökőkút halk csobogása alig hallatszott el a füléig. Előtte az úton túl, fehér keresztek sokasága húzódott.
    – Nem látnak! Hát már senki sem lát? – kiáltotta volna, de csak bágyadt nyöszörgésként hagyta el ajkait. 
    Leroskadt a pad mellett a földre, hasztalan próbált feltápászkodni, ahogy halványult úgy hagyta el az ereje.
    – Hol vagyok? – motyogta maga elé.
    Arra gondolt, hogy róla valahogy megfeledkeztek. Láthatatlan volt, tökéletesen és végleg. Ekkor ötlött az eszébe, mit is keres itt valójában, miért éppen erre vetette az útja. Hirtelen fenyegetően borult rá a temető csendje. Baljós érzés fogta el, szinte félve nyitotta ki ismét a szemét.
    A keze előtt a földön, ahol térdelt, egy gondosan megmunkált kövön arany felirat látszódott. 
    Lassan szótagolva betűzte ki, hosszú szüneteket tartva, hátha ezzel elodázhatja az elkerülhetetlent. Nagyot fordult vele a világ.
    A vég előtti felismerés hideg borzongásként lassan kúszott fel a hátgerincén, s csak a makacs akarat utolsó dobbanása volt az a kiáltás, ami feltört a torkából. Talán ez, talán az aprócska mozdulat emésztette fel utolsó morzsáit annak az erőnek, ami összetartotta testét.
    Hosszan sóhajtott, aztán az arra járó szélben szertefoszlott végleg, nem maradt más utána, csak az arany felirat.
    Bob Mcalister (1918–1967) 
    Nyugodjon békében!
 
    Aznap reggel sem volt másképp. 
    Munkába menet megvette a szokásos reggeli újságot, ez volt az egyetlen fényűzés, amit megengedett magának, és már ment is tovább. Feltűnt neki, hogy a portás, az egyetlen, aki megismerte reggelente, nem köszönt vissza. Megcsóválta a fejét, s ugyan furcsállotta, de hamar napirendre tért a dolog fölött, nem volt igazán jelentősége. 
    Hiszen neki csak a munkája számított.
Ez az írás 2004. július 16-án került a NapSziget honlapjára.
 
Keller Ferenc további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
Szerkesztőségi forródrót és SMS-küldési lehetőség: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón