Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Móritz Mátyás
(1981- )
Éles kövek közt
Grecsó Krisztiánnak
 
"Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál."
József Attila: Lebukott
 
érezd csak hogyan ragyog hogy hogy tép és hogy hogy szaggat
hogy milyen mikor a lelkem nem tudja tenni a csodát
amikor a rettegésem a várfalaknál vastagabbak
mikor nem keresem a lét és az istennek az okát
amikor csipkés árnyakkal fenyegetnek csak az estek
amikor az idõ karma csak a lázas húsom marja
mikor a kérdéseimet lemázolom feleslegesnek
mikor átüt a halálom innen egész a túloldalra
 
nem tudva megbocsátani ki tudná a könnyû múltam
amikor a fürdõ-strandon feszültem én lenn a dunán
én aki sírni nem ezekért a szavakért tanultam
mik gyónásként bújnak elõ a hallgatag hónapok után
kósza szélként tántorogva a halál részeg szagával
nem tudva hogy apokrifem kinek és hogy miért költsem
az olcsó tanulságomat megetetve önmagával
nem nehezítve meg magam magamnak még jobban bölcsen
 
nézve csak hogy az ami van darabokra széthull szétdõl
hogy a tested a lelkembe ne is hullasd már kedvesem
míg felpislákol egy kis fény a szívem akol mélyébõl
a fájdalmas belátástól és az istenhiánytól vemhesen
bejárva az ismeretlen fájdalmaknak vidékeit
nem tudva hogy a szívembe ilyen tükröt minek vágott
a fájás alázatnak még nem látva mennyiségeit
kétségnek érezve még a sosem volt bizonyosságot
 
szorongassa csak a torkod az eddig elásott titkom
amivel más nem törõdik amivel más nem is számol
hogy az aknáimat legyen kinek érdemes megnyitnom
ki lefejti némaságom minden pernyéjét magáról
nem látva legyengültnek se ágyhoz kötött nagybetegnek
mint aki lassan az örök álomra hunyja le szemét
ki sérthetetlennek látja érzéseim és kereknek
ki hibátlannak hallja a szívemnek minden hangnemét
 
kit érdemes meghallgatnom kit érdemes megvédenem
komor és vén papként csodát csak neki mormolva halkan
jobban szeretve mint magam ahogy engem a szégyenem
nem hagyva meg másoknak a csak neki szánt aggodalmam
tapogass csak velem körbe minden égig érõ falat
bõrödön érezve milyen éles szeme van a vadnak
ki az árnyékaimban és hûvöseimben megmarad
hogy kitüntetve érezzem magam és jogos jutalmadnak
 
hogy az áldást ne is kelljen kikönyörögnöm és várnom
ki balga múzsaként többé nem törné össze a hitem
ki a mindeneimet nem úgy nézné mint az üres árkom
kopár földsávokat látva csak kincstári mezõimen
kinek leltárba vehetem és akinek megnyithatom
könyvem ki keserû számnak megszeretve cukrot mutat
nem fosztva ki oltáromat a harmadik napon
elhessegetve tetõmrõl a mérgezett varjúkat
 
akiért úgy hullattam magamba véres könnyem én
úgy takarva be magam mint a téli esték a földet
meghagyva a démonaim és elhagyva az uram könnyedén
mintha erre a világra nem is én szültem volna õket
sírva csak a miatyánkot a rossz mellemet verve
mint aki helyett a poklot senki nem veszi magára
hogy az én testem lehessen és az én véremnek kelyhe
kinek nincs semmi szüksége bûneim bocsánatára
 
ússz csak velem száz és ezer széllel és sodorral szembe
velem aki elõl eltûnt minden követendõ minta
keresve csak önmagamat fáradt emlékezetembe
bele beleszédülve a kecses árulásaimba
nézve hogy tehetetlenül a kezeim hogy remegnek
a leltárkényszeremben ha már mások nem veszik észben
irigyeiként az üres óráknak és embereknek
a kimért gyötrelemben a mélytengeri lebegésben
 
letörölve minden mustot a contramal ízû számról
úgy gyújtva fel kétségeim hûs fényként az üres ûrnek
szenvedve lemondva minden arctalan és magán imádságról
mint akit meg értelmei és kifogásai sem tûrnek
bámulva a kapaszkodó és rángatózó tenyerem
lebukottként kiáltva fel idén milyen hamar tél lett
nem kérve senkit hogy poklát most barangolja be velem
ki megmondaná hogy reszket az általam eltelt élet
 
tébolyultan motyogva csak magam elé úgy meredve
a rejtekemben növesztve a szívemre újabb kérget
magamban vénítve az idõt tátott szájjal szenderegve
kabátos infúziómból nyelve a fényérzékeny mérget
nem tudva hogy keresztül még min és hányszor visz az utam
nem tudva hogy melyik vágyam okozza holnap a vesztem
úgy jajongott minden este a harangból öntött ágyúban
amíg lassan elfogyott és megette magát a testem
 
mint akire a végzete a csermely õreként rivall
nem találva egyenesnek és könnyûnek már a léptem
körülöttem az istenek fehér napszámosaival
az elhagyott vén testemben keresve végsõ menedékem
a hajnal istenasszonya hozzám közelebb lépeget
tudva hogy a füleimnek ez a dallam sosem kellett
hallgatva az oldalamba fúrt és zizegõ gépeket
míg az arcomra álarcként csatolom fel a kegyelmet
 
érezd csak hogyan ragyog hogy hogy tép és hogy hogy szaggat
hogy milyen mikor a lelkem nem tudja tenni a csodát
amikor a rettegésem a várfalaknál vastagabbak
mikor nem keresem a lét és az istennek az okát
érezd csak hogy az ajkam e apokrifomban hogy harapom
várva hogy mi lesz a vége ha egyszer már nincs más öröm
nézve csak a sorvadásom és az árnyékom a napon
nézve ahogy ami gyenge hogyan üt át a bõrömön
 
2020. március 7. szombat
Budapest, Csepel 
Ez az írás 2020. április 17-én került a NapSziget honlapjára.
 
Móritz Mátyás további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Õsagárd utca 18. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/900-8553
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón