Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
MÓRITZ Mátyás
(1981- )
Valami egészen abszurd
Akárcsak egy ismeretlen rokon, egyszer csak ott állt a küszöbön Mihály, akit egyenesen a Sinistra körzetbõl sodort hozzám a szél, vagy a vak véletlen, vagy ki tudja, hogy mi. Pont akkor tette nálam tiszteletét, amikor a legkevésbé számítottam rá, és amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Mondjam azt, hogy akár egy falat kenyérre? Nem is várattam meg sokáig, és rögtön be is invitáltam, idegesen tördelve a kezeim a hátam mögött, amíg akkurátusan letörölte a cipõje talpát. Legnagyobb meglepetésemre, úgy ölelt át, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. El is gondolkodtam, hogy vajon kivel és mikor és milyen apropóból ölelkeztem így össze, ilyen bensõségesen és magától értetõdõen. A készülõ félben lévõ új prózám, még õsállapotában várta, hogy folytassam, és kihozzak valamit belõle, de hogy õszinte legyek, Mihály érkezése elõtt, már azon voltam, hogy törlöm azt a pár mondatot is, amit sikerült magamból kiizzadnom és erõltetnem. Aztán megkegyelmeztem annak a pár sornak, amit még ki sem javítottam, át sem fésültem, és amit erõtlennek és semmitmondónak láttam. A történetnek még egy megfogható alakot se sikerült találnom, akivel rokonszenvezhetnék, és akit szimpatikusnak találhatnék. Ekkor csengetett a Mihály, hogy aztán megmászva az egy emeletet, ott álljon elõttem a hús és vér valójában, akár csak egy jelenés. Nem tudtam elég hálás lenni neki. Lefõztem kettõnknek egy jó nagy adag, méregerõs feketét, amit jóízûen elkortyolgatva, elmeséltem neki, hogy min és miért is dolgozom, õ meg, hogy merre járt, és hogy mi sodorta erre. A történetemben, nyugodtan elengedhettem a kezét, mert egy szempillantás alatt föltalálta magát, én meg alig tudtam követni, és lépést tartani vele. Soha nem gondoltam volna, hogy az írás, ilyen könnyen is mehet, és közben tartottam tõle, hogy mindennek meg lesz a böjtje. A kiadóm vezérigazgatója már napok óta nyaggatott, hogy hol van a következõ kész prózám, mert belátja, hogy van munkám elég, de jó lenne, ha a határidõkre jobban figyelnék, mert így nem lesz kötet. Apám, mint régi vágású ember, nem tartotta sokra az írói leleményem, hogy egy valós személyt írok bele újra a történetembe, aminek ha az orra alatt is, de hangot adott. Sejtettem, hogy a kritikájába az is belejátszott, hogy a legutóbbi írásomban, nemes egyszerûséggel egy szörnyetegnek festettem le, és az írásom végén, még azt a gaztettet is elkövettem, hogy megöltem, illetve ölettem. Mihállyal sem akartam kesztyûs kézzel bánni, és bár szimpatikusabb emberrel nem igen hozott össze a sors, mégis azt terveztem, miközben a fekete utolsó kortyát is felhajtottam, hogy ha nem is rögtön az írásom elején, de be fogom mocskolni. Nemes terveket ültettem el a fejében, hogy útra kerekedik meglátogatni rég nem látott, biológiai anyját, majd felkeresi apja sírját, és felkutatja egyetlen egy leány testvérét, hogy aztán beszennyezõdjön, és hogy az ördög cinkosává váljon õ maga is. Mihály mindezt biztos nem vette volna jó néven, ezért inkább a könnyebb utat választottam, és össze-vissza hazudtam, hogy mirõl szól majd a történetem, de úgy éreztem, mintha átlátna rajtam, és biztosan tudná, hogy miben töröm azt a nagy és busa fejem. Nem is forszírozta a dolgot a továbbiakban nagyon. Kipakolt az utazó bõröndjébõl, ami meglehetett vagy száz éves is, majd lefeküdt egy kicsit kipihenni magát. Én meg leültem a gép elé, a kétkedéseimmel, hogy ha meg is szülöm az újabb mûvem, a megjelenése után, ha a Mihály kezébe kerül, mit szól majd hozzá. Féltem, hogy kikel magából, hogy zokon veszi majd írásom minden sorát, és kikérve magának az abban taglaltakat, nemes egyszerûséggel képen töröl, vagy beperel. Féltem, hogy értetlenül veszi majd tudomásul, hogy mit tettem vele, nem értve, hogy miért hurcoltam meg õt. De semmi pénzért le nem mondtam volna a kész tervemrõl, úgy alakult sorról-sorra Mihály körül a Mihályi világ, amit nem is akartam mással pótolni. Mihályt magam elõtt láttam rögtön, valami eldugott zugban, mint valami gyanús idegent, egy idegengyûlölõ környezetben. Mondjuk valahol Kelet-Európában. Egy határátkelõhelyen, ahol rögtön történni fog vele valami. Nem akartam az idõt húzni, és körmondatokba bonyolódni. Magam elõtt láttam, ahogy meztelenre vetkõztetik, ahogy megmotozzák. 
 
Nem mintha szerettem volna meztelenül látni, de úgy éreztem, a környezetnek ahová került, ilyen a természete. Nem akartam cirkuszt teremteni, nem akartam bûvészkedni a szavakkal sem. A tájat szûkszavúan, varázslatos, izgalmas, és bûvös helynek írtam le, ami persze tele és tele van kalanddal és kockázattal, és persze olyan emberekkel, mint az én Mihályom. Akit rögtön az érkezése után levetkõztetnek és megmotoznak. Feszültséggel telinek éreztem az írásom minden sorát. Még magam is megijedtem, hogy hogy lehetek ilyen átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány. Rögtön magam elõtt láttam a szögesdrótot, a sorompót, a fenyegetõ õrtornyokat, és a vizes árkokat. A földön maga elõtt láttam a halomra lõtt madártetemeket, akiknek szintén semmi keresnivalója nem lehetett itt. Ezen a helyen, amelynek még a közelébe sem merészkedtem volna, még írásban sem. Eddig. De a gondolkodásomat, akár csak a szegény Mihályomat levetkõztetõ és megmotozó emberekét, valami egészen abszurd tudat határozta meg. Miközben féltem, hogy az én Mihályomat bármelyik pillanatban agyonlõhetik. Egymástól elválasztott rokonokat és ismerõsöket láttam, minden kis ház, elfüggönyözött szobájában, akik csak a végsõ esetben merik elhagyni a biztonságosnak hitt lakásukat. Belepróbáltam írni a történetbe pár banális helyzetet is, oldva egy kicsit a feszültséget, de éreztem, hogy ezek is bármelyik percben élessé válhatnak. Írói látásomat, egyre hitelesebben tudtam kibontani, nem is emlékezve, hogy mikor ment ilyen jól az írás. Sorra nyíltak meg a képzelõdéseim rejtekei, tárultak fel a mélységei, olyan meglepetéseket tartogatva, ami a történetet fordulatról-fordulatra tovább viszik. Már tartottam tõle, hogy a vezérigazgató el sem hiszi majd, hogy mindezt én találtam ki, és írtam meg. A történet a maga természete szerint alakult. Semmi sem volt készen, ott bontakozott ki minden a szemeim elõtt. Nem tudtam újra és újra rácsodálkozni. A helyszín jó helyszín volt, az illat illat volt, ahogy a hangulat igazi hangulat. Nem mondvacsinált és hányavetin odavágott valami. Nem céduláztam ki elõre semmit, nem akartam semminek határt szabni, és rögzíteni. Valami megfoghatatlan dolog, valami titkos fuvallat kezdte átjárni a prózámat. Mihály közben az igazak álmát aludva, mit sem sejtve róla, hogy közben az írásomban a kurva anyjába küldik, és ütik, és verik, hogy sorra köpi ki a véres fogait, azt is megbánva, hogy az anyja a világra szülte. Nem kellett erõltetnem semmit. Beláttam, hogy az eddigi munkásságom próza darabja, nem álltak kizárólag remekmûvekbõl, de most ezt nagyon is annak éreztem. Nem egy fércmû képe lebegett az írás kezdetekor sem a szemem elõtt, mert ennél nemesebbek voltak a szándékaim, de erre, hogy ilyen írás kerekedik abból a pár mondatból, aminek megírása után megérkezett az én Mihályom, a fene sem gondolta volna. Nem kellett a hamis hangokkal foglalkoznom, mert kiiktatni nem kellett semmit. Nem engedtem egy percre sem a rutin kísértésének, és nem nyomtam a vakert és a sódert, nem engedtem meg magamnak üresjáratokat, és felesleges mellékszálakat. A nyelvem nem toltam a szám szélébe, nem kellett a tetszetõs mondatok után kapnom, nem kellett egy mondattól sem megválnom. A szöveget sehol nem éreztem levegõsnek, egy szót sem éreztem idegennek, és nem a szövegbe valónak. Nem láttam a szöveget még akkor sem a korábbi írásaim paródiájának, amikor elolvastam. Hogy kicsit dicsérjem magam, igazi mûgonddal volt megírva és alkotva, minden fejezet. Nem éreztem se rettenetesen, se kevésbé túlírtnak, és már elõre sajnáltam a korrektort, hogy mivel üti majd el az idejét, amit a szövegem gatyába rázására szánt volna. Az írásom nyomdakész volt, és antológiába való. Igazi remekmû, amit a legvéresebb tollú kritikus is csak a mennyekig magasztalhat, mint a magyar próza mérföldkövét. Semmi nem homályosította el a szövegem képét, minden tû éles volt, és a helyénvaló. Hibátlan és már több, is mint gyanús. Megszabadultam minden gátlástól, és a szöveg teste megtisztult minden feleslegtõl. Nem számítottam a vezérigazgatótól olyan kényes kérdésekre, hogy ezt mégis hogy gondolom, hogy mit képzelek én tulajdonképpen magamról, és hogy minek nézem õt. Biztos voltam benne, hogy a szövegemmel kapcsolatban nem fogja bosszantani semmi, hogy egy silányságot sem fog majd találni benne. Nem kellett újabb és újabb széttépett papírokkal a kuka felé ballagnom. 
 
Minden az új írásommal töltött perc megnyugvással és elégedettséggel töltött el, tartva tõle, hogy legközelebb semmi sem fog így menni. Hogy ez az életem fõ mûve, annak is az alfája és az omegája, hogy innen nincs feljebb és messzebb. A bizsergés nem egyszer végigszaladt a bõrömön, ahogy a szegény Mihályén is, ott a vallató szobában, összetört bordákkal, letépett fülekkel, és az asztallaphoz szögezett herezacskóval. Éreztem, hogy megdolgoztam a sikerért és az elismerését, hogy az én drága vezérigazgatóm, nem tud majd elég hálás lenni, hogy korábban felvetettem neki a kötetem ötletét és tervét. Érezem, hogy túlléptem a saját árnyékomon, hogy a terhes és felesleges dolgoktól, még idejében megszabadultam. A szöveget senki sem mondhatta mesterkéltnek, és a mûvészi hitelét is csak az vonhatta kétségbe, aki senkit nem ért az íráshoz. Ihletett voltam, és nem éltem a rutinnal. Érvényes szentenciát nem akartam senki számára összetákolni, de úgy éreztem, írásom sokakat tanít majd, és felnyitja az olvasóim szemét. Egy embert sem láttam magam elõtt, akiknek az elvárásai ellentétesek lennének az enyémmel, aki hamisnak tartaná a szövegem, és nem találná meg benne az örömét. Nyugodt lelkiismerettel készültem a fõnököm színe elé járulni, végérvényesen bebizonyítva, hogy a szövegeimben, minden ellentétes híresztelés ellenére, otthonosan mozgok, hogy fölötte csak én rendelkezhetem. A kérdéseket, amiket felvetettem az írásomban, érdemben is érintettem, szinte egyhuzamban írva végig a történetet, arra is hagyva idõt magamnak a leadásig, hogy utólag elpiszmogjak rajta, de hiába kószáltam benne, korrigálni és törölni valót, nem találtam benne sehol. Kivételesen szerencsének éreztem magam, még csak ki sem kellett lépnem a szöveg bûvöletébõl, hogy tisztán lássam, halhatatlan mû született, amiért még a legnagyobb példaképeim is megnyalnák mind a tíz ujjukat. A szövegben több volt, mint azt a szavak összessége sugallta volna, és ha el is vettem volna belõlük, akkor is megállta volna a helyét. Nem hagytam üres tereket, amiket nem is kellett kitöltenem a korábbi képzeletemmel. Nem hallgattam el semmi, mégsem mondtam el mindent. Emlékezetessé tettem még az elmesélhetetlen is. Megfellebbezhetetlenül hiteles maradtam. Tudtam, hogy látomásaimat nem kell elfogadtatnom, mert rögtön a magának érzi majd mindenki, aki olvassa a szövegem. Tudtam, hogy nem kell majd senki elõtt az igazam mellett érvelnem, meghagyva a szövegben a kétség és a talány, fehér foltjait. A végsõ formához pár óra alatt elérkeztem, és közben egy papírt sem kellett széttépnem, és a kosárba hajítanom. A szöveget érzelmi hátterûnek láttam, és manipulálhatatlannak. Az igazságot és a tanulságot, szinte kitapinthatónak érezve. A végeredmény kristálytiszta volt, igazi opusz. Úgy tartottam a kezemben, mint ami egy szikra módjára csak úgy elõpattant az alkotó fejembõl, minden kedves olvasóm örömére és bámulatára, akik talán el sem hiszik majd nekem, ha bemutatásra kerül a kötetem, ha a fõnököm is úgy akarja, hogy jóformán semmit sem töprengtem, gyötrõdtem, és vívódtam vele. Hogy nem kellett hozzá vissza és visszatérnem, át meg átírnom, hogy a végsõ formához eljussak. A szöveg minden vonása markánsak mutatkozott, sehol a folyamatosság hiánya, sehol az emlékezés bizonytalansága. Összekovácsolódott minden szó, és a kezeim alatt nagykorúvá értek. Nem kételkedtem benne, hogy a nevem, majd ez a szöveg teszi ismertté, elfelejtve, vagy legalábbis nem emlékeztetve magam a korábbi énemre, amely nem egyszer fordult elõ, hogy egy kitépett füzetlap elõtt ülve, mintegy ünnepélyes várakozásban várta, hogy megszánja és megszállja az ihlet, hogy aztán ne történjék semmi, de semmi. Ilyenkor még egy galamb sem repült el az ablakom elõtt. Amikor még semmi tisztességes polgári foglalkozás sem jutott az eszembe, legfeljebb hogy majd raktáros leszek egy könyvkiadónál. Hogy aztán ott képzelõdjem, hogy mi volna, ha tényleg írónak állnék. Mit mondjak? Nagyfokú derûlátás szükségeltetett hozzá, az biztos. Akkor még. Teszem hozzá most, a világhírnév küszöbén. 
 
2019. május 25. szombat
Budapest, Csepel 
Ez az írás 2020. január 9-én került a NapSziget honlapjára.
 
MÓRITZ Mátyás további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Õsagárd utca 18. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/900-8553
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón