Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Miklós Daniella
(1968- )
Muskátli
- Ki látott már ilyen hétköznapi virágot, nincs ennek semmi ízlése! Olyan közönségesek a növényei is, mint õ maga! - morgott az orra alatt Klárika, miközben a hatalmas cserépedényben lakó leanderbokrait locsolgatta az ajtó mellett. Minden reggel ezt dünnyögte, miközben lesújtó pillantásokat vetett a szemközti sarok lakása felé, melynek ablakában, mûanyag ládában, piros muskátlik mosolyogtak. A virágokat, bár érzékelték Klárika lekezelõ modorát, nem zavarta a szokásos szeánsz, Klárika mégis úgy érezte, a leanderek bizonyára méltányolják kijelentéseit, mert ilyenkor mintha még magasabbra nyújtóztak volna a körfolyosós épület földszinten lévõ lakása elõtt. Honnan jött a reggeli rosszkedv, nem tudták, olyan régi gyökerei voltak annak, s olyan sûrû hálót szõtt gazdájuk köré, melyen egy növény átlátni képtelen, s nem is feladata talán.
 
Klárika a háború után került a lakásba. Tágas villából jött, gipszstukkók, csillogó ólomkristály csillárok alól, ahol este muzsika szólt, s az ablakon át minden reggel aranyfény öntötte el a szobát, miután Mari kihúzta a nehéz brokátfüggönyt, s kacagva azt mondta: "Kis nagysága, épp ideje felkelni!" Minden reggel így keltette Klárikát, aki - mikor már kényszerûségbõl hozzászokott földszinti lakásához, melybe reggel épp csak betekintett a nap - nehezen tudott felkelni, s hosszú évekbe került, mire végre kellõen megöregedett ahhoz, hogy kivesse az ágy.
 
A kor nem volt ellenére, nem számított, milyen évben jár, mióta itt élt, egyre ment, hány ránc jelenik meg másnapra a szája körül, így azok nem késlekedtek, s hamar kiütköztek Klárika csinos orcáján. Nem bánta a barázdákat, tudta, az elmúlást jelzik, és elmúlni nem baj, mert az élet máshol maradt, vele nem igazán jött, épp csak egy leheletnyi, hát nincs mit sajnálni ezen.
 
Ezen a napon is, miközben várta, nyíljon a szemközti ajtó, mert a lesújtó pillantás nem csak a muskátliknak, hanem gazdájuknak is kijárt, végre meglátta Teréz kopott haját az ablakban. "Mindjárt nyitja az ajtót a kócos fejével, abban az elnyûtt kék otthonkában, milyen utálatos lesz mindjárt õhozzá, s milyen végtelenül visszataszító, éppúgy, mint a virágai."
 
De Teréz nem jött elõ, bár, ha kilépne, most is úgy tenne, mint akit nem érdekel a megvetõ pillantás, s nem zavarják a fitos orr alá pusmogott szavak. Minek is foglalkozna vele, mikor az Árpád, az utolsó napon elnézését kérte, s megvallotta, õ bizony egyszer megszerette a Klárikát.
 
Akkor Teréz olyat érzett, mint még sosem: féltékeny lett, haragos, szerette volna az Árpádot pofon ütni, de nem tehette, épp a mûtõbe tolták az urát. Úgy tervezte, ha felgyógyul, akkor rendezi meg az adok-kapokot. De Árpád nem jött elõ többet, s akkor Teréz nem tudta eldönteni, mi fáj jobban, a megcsalás, vagy a halál, s mivel a halálra haragudni felesleges, az árulás mellett voksolt, s nyomban meggyûlölte Klárikát.
 
Pedig micsoda jó barátság volt az övék! - sopánkodtak a házbeliek, akik szemtanúi voltak, mikor a két asszony egymásba karolva, tömött centrumos nejlontáskát lóbálva jött meg a bevásárlásból, melyet a leértékelési napokon eszközöltek közösen a Corvin áruházban.
 
Árpád elmúlt, a viszonyuk is oda lett, mintha a mögöttük álló évek sosem lettek volna. Klárika nem tudta, mi az oka Teréz ridegségének, s mivel hiába próbálta, nem tudta kimunkálni belõle a magyarázatot, a némáság szúrta apró tüske egyre nagyobbra nõtt a mellkasában.
 
Visszatérve a reggelre, Klárika toporgott, pótcselekedett, de Teréz csak nem jött elõ. Délután gyógyüdülésére indult, s mikor egy hét után hazaért, igen meglepõdött, a máskor tûzpiros büszke fejek fakón, megadóan bámultak maguk elé. Késõbb tudta meg, Teréz Árpád után ment a fellegekbe.
 
A következõ reggel lemosta a külsõ párkányt, fogta a két muskátlis ládát, s áttette a saját ablakába.
 
- Nem volt ennek semmi ízlése! Olyan közönségesek a növényei is, mint õ maga volt. Majd én hercegnõt faragok belõletek! - motyogta remegõ szájjal az orra alatt Klárika, miközben megitatta a muskátlikat. 
Ez az írás 2019. június 9-én került a NapSziget honlapjára.
 
Miklós Daniella további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Õsagárd utca 18. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/900-8553
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón