Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Móritz Mátyás
(1981- )
Elhervadt rózsák, virágzó tövek
Az íróasztalnál ülök. Nem tudom mikor, és hogy kerültem ide. Már csak ketten vagyunk, a döbbenet és én. Az orvosok elmentek. Elvégezték a dolgukat, megtették amit megkövetelt tõlük az orvosi felkészültségük. Magamra hagytak, miután édesanyámon képtelenek voltak segíteni, és legalább életben tartani. Hideg van. Nem áll mellettem senki, és nem fogja a kezem, ami remegni kezd. Idõvel csillapodik annyira, hogy pár kusza sort papírra vessek.
 
- Miért? - kérdezem magamtól.
 
- Miért éppen Õ? - kérdezem ismételten magamtól, most már jól hallhatóan. A hangom közben idegenül és hidegen hat, mintha nem készültem volna még fel rá, hogy mostantól fõleg ezt a két kérdést kell majd minduntalan, és holtomiglan magamnak vagy nem is tudom, hogy milyen felsõbb hatalomnak szegeznem.
 
Elõttem egy bögre forró instant kávé, amit anyám annyira szeretett, és egy megnyújtott, és lassan a hamvába haló cigaretta. Egyiket sem tudom mikor tettem a kezem ügyébe, hogy hogyan kerültek oda, és tulajdonképpen miért, amikor hetek óta nem éltem egyik élvezeti cikkel sem. A kávét anyám a munkahelyén ránk maradt készletébõl vettem, és miközben kinyitottam, és forró vizet engedtem a porra, valami hülye bûntudat mardosott csak egyre, hogy milyen jogon nyúltam hozzá. A cigarettára is az õ holmija közül vettem elõ, és szintén nem értettem, hogy milyen alapon bontottam meg a bontatlan csomagolást.
 
Szinte suttogva teszem fel az újabb kérdéseket. Tudom, emlékezni csak úgy fogok pontosan, ha mindent leírok, mint egy kordokumentációként, hogy késõbb felidézhessem mi és hogyan történt, ha egyáltalán megtörtént. Újra látom magam, ahogy a kórházból hazafelé menet a sötétben botorkálok, nehezemre esve, hogy kinyissam a kaput, és feltámolyogjak a lépcsõn, hogy ajtót nyissak, és belépjek az üres lakásba, ahol csak a két kutya vár. Igaz, nem engem, hanem édesanyám, aki többet már nem lépi át a küszöböt.
 
Eszembe csak foszlányokban jut, hogy melyik orvos mit mondott nekem, vagy mit mondtak egymásnak, amúgy sem értettem sokat abból, hogy mit és miért erõszakolnak bele anyámba, mert a lelkem vagy a tudatom mélyén már a kiérkezésük elsõ percétõl kezdve sejtettem, vagy tudtam, hogy menthetetlen, és valami végérvényesen véget ért. Hogy utána mi kezdõdik, nem tudtam, nem is gondoltam rá. A papírmunkákra, a megalázó ügyintézésekre, a hivatalos búcsúra, és még sorolhatnám orrvérzésig.
 
- Semmi jel nem utalt arra, hogy ez a nap lesz az életében az utolsó, itt a földön, mellettem, és közöttünk - suttogom csak úgy magam elé, a mondatot a gépbe írva, közben úgy érzem, valami megpattant bennem. Még hallani is hallom, ahogy egy húr pattanásához hasonlatos hang hagyja el a mellkasom. Önkéntelenül is oda kapok, ellenõrizve, hogy még ver-e a szívem. Visszahúzódva magamba, akár egy kagyló, amit szárazra vetnek, írom vagy megpróbálom a papírra erõltetni és diktálni a szavaimat, miközben kapkodom a levegõt, valami szúrással a mellemben. Egész kicsire összezsugorodva ülök a gép elõtt, fejemben a saját reszketõ és kapkodó hangom, ahogy a tudakozót tárcsázom, és kérem a mentõk számát, ahogy eldadogom, hogy mi történt. Hallom a mentõautót, ahogy elhúz a ház elõtt, látom magam, ahogy a házunk elõtt integetek nekik, amikor már visszafelé tartanak (mert rossz címre mentek elõször). Úgy érzem, magam mintha megint gyerek lennék, úgy tízen-egynéhány éves. Nem több.
 
Úgy érzem, mintha ez a fiatalkori énem írná a soraimat a húgomnak, mintha gyermekként vigasztalnék egy nálam is fiatalabbat, hogy elég erõsen vagyunk, hogy, megbirkózunk a helyzettel, hogy igazán csak mi segíthetünk egymásnak. 
 
Amikor hívtam, amikor elmondtam neki, hogy mi történt, sírva fakadt, pedig még csak be sem fejeztem a megkezdett mondatomat. Elég volt annyit hebegnem a telefonba hajnali fél hat magasságában hogy Anyánk, és már tudta, hogy mi történt. Sírva is fakadt, de egyáltalán nem vagyok biztos, hogy felfogta, amit mondtam neki.
 
Mikor megérkezett a barátjával, még csak magamhoz sem ölelhettem, mert az orvosok elállták az ajtót, a húgomat és a barátját a lépcsõházban várakoztatva meg, hogy legyenek türelemmel, minden tõlük telhetõt megtesznek.
 
Azóta szajkózom, hogy így is megleszünk, hogy minden rendbe fog jönni, - ezzel vigasztalva õt és magam, de hogy mindez mire elég, magam sem tudnám megmondani. Magunkra, egymásra lettünk utalva. Mi ketten. Erõsnek kell lennünk. Egymásért. Erõsnek kell lennem. Érte. A húgomért. A kórházban, vagy a kórház elõtt megsimogatom a fejét, kezemben édesanyánk feleslegesen magunkkal vitt holmijával. Te meg Én itt vagyunk egymásnak. A még szócskát elharapom. Vigyáznunk kell egymásra. Gondoskodnunk kell egymásról. Nem szabad magára hagynunk a másikat.
 
- Miért történt mindez? - Kérdezem újra, és mint egy színpadi jelenetben úgy tárom szét gondolatban a kezeimet.
 
Az Isten tudja?
 
Nem tudom. Senki sem tudja. Hiába tennék meg mindent, hogy kiderítsem. Mert hol kellene ez ügyben intézkednem, és benyújtanom a kérdéseimet a panasz levelemmel együtt? Milyen égi vagy földi hivatalban, és mi lenne az elbírálási és az ügyintézés határidõ?
 
Eleinte úgy gondoltam, tízen-egynéhány évesnek gondolva még mindig magam, hogy jobb, ha nem megyek el a búcsúztatásra, mondván, hogy még túl fiatal vagyok hozzá. Túl idegen lenne minden, és még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy bármit is felfogjak és megértsek az egészbõl. Emlékeztettem magam, hogy annak idején az apai nagyanyám sem engedte, hogy elmenjek nagyapám búcsúztatására, amit valahol mind a mai napig nem bocsátottam meg neki. Hogy az Isten nyugosztalja Õt és Édesapánkat is.
 
Végül rádöbbentem, hogy hiszen harmincöt éves leszek az év végén, és végül beláttam, hogy a pszichológus ismerõsömnek van igaza, aki szerint csak magamnak teszek rosszat azzal, ha megkímélem magam minden szükségszerû megrázkódtatástól. Még hogy szükségszerû, akartam akkor a képébe vágni, de inkább csak bólogattam, mint egy hülye kisdiák. Fel kell dolgozni ezt a veszteséget is, mondta tovább, miközben az íróasztala mögött ült, maga elõtt összekulcsolva a kezeit. A keze tele volt apró karcolásokkal. Biztos kertészkedett a hétvégén, gondoltam, majd hirtelen édesanyám képe ugrott be, miközben a pszichológus csak mondta és mondta a magáét. Hangja elõbb elhalkult, mint egy lehalkított rádió, majd a távolba veszett. Anyámat láttam amint az erkélyünk alatti virágágyás elõtt térdel a gyér fûben egy metszõollóval a kezében, és az elhervadt rózsákat vagdossa le a virágzó tövekrõl. Ez volt egykor a békés, és kiegyensúlyozott élete, ahová vissza-visszatért, ha vége volt az õrült és idegõrlõ munkájának. Ami nem várja már többé. Hogy minket mi vár, nem is firtattam. Az óra letelt, amiért legalább nem kellett fizetnem.
 
A búcsúztatás elõtti napon felvettem egy már régen hordott sötét öltönyt, egy fekete nyakkendõt, és egy inget, amit még édesanyám vasalt az élére. A tükör mintha évekkel idõsebbnek mutatott volna, a most felettébb feltûnõ õsz hajszálaimmal, a komoly és egyszerre komor képemmel.
 
- Minden rendben? - kérdezi a húgom, miközben átvágok a búcsúzásra összetelefonált ismerõs és ismeretlen arcok között, és leülök az elsõ sorban, miközben a többiek is elfoglalják a helyüket. Válasz helyett csak bólintok egyet, zsebkendõt kérve tõle. A teremben dermedt a csend, mialatt a húgom barátja bíbelõdik a CD-lejátszóval, és behelyezi az édesanyánk kedvenc elõadói, annyira kedvelt számaiból összeállított lemezt. A gyász, a kimondhatatlan veszteség csendje szinte kitölti a kis termet. Döbbenet. Érthetetlenség és felfoghatatlanság. Az emberek lehajtott fejjel, mozdulatlanul ülnek, magukba fordulva, minta képtelenek lennének velünk együtt, szembenézni a saját vagy a többiek fájdalmával. Sokan sírni kezdenek. A könnyeket nem felejtem egyikük szemében sem, és nem tudok soha elég hálás lenni értük. Az urnához csak a nagybátyám ment oda.
 
Közben ösztönös mozdulattal megfogom a húgom reszketõ, és lesoványodott kezét, és gyengéden megszorítom, tudva, hogy most ez minden szónál többet mond és jelent a számára.
 
A kis helyiség gyorsan megtelik, ahogy az utánunk következõk mind elfoglalják a székeiket. Nem is figyelek a léptek zajára, a székek nyikorgására, a suttogó hangokra. Minta minden néma csendben történne. Közben azt számolom, nem tudom miért, hányan jöttek el, hány arcot ismerek fel, és hányat nem fogok elfelejteni soha. Behunyom a szemem. Édesanyánkra, a húgomra, és a gyermekkorunkra gondolok. Mennyivel egyszerûbb és magától értetõdõ volt akkor még minden. Milyen felhõtlen és gondtalan is volt az életünk. De most semmi nem illett a képbe, semminek nem találtam a helyét és az értelmét.
 
Édesanyánk földi hamvai egy urnában, én meg ott ülök elõtte, és még sírni is képtelen vagyok. Képtelen vagyok felfogni, tudomásul venni, hogy nincs többé. És tudom, anélkül hogy bevallanám a húgomnak, hogy valahol én is hibás vagyok ezért.
 
Valaki bátortalanul megfogja a vállam. Megfordulok. Egy fiatalember az. Nem ismerem fel elsõre. Késõbb rádöbbenek, hogy a tizennyolc éves énem az, rajta a ballagásomra magamra vett fekete öltöny, amit legutóbb édesapám vett magára az édesanyámmal köttetett házasságuk alkalmával. A fiatalember frissen van fodrászozva, kezében egy félszegen szorongatott rózsa csokor. Fogadd õszinte részvétem, dadogja, közben majdnem a földre ejti a csokrot. Könnyes a szeme, arcán a megindultság. Arca lassan átvált egy olyan ember, egy olyan harmincöt éves ember arcára, aki beletörõdött a megváltoztathatatlanba.
 
- Köszönöm - mondom, és közben majdnem a saját nevemen szólítom.
 
Kinyitja a bal kezében szorongatott hátizsákot (hátizsák egy búcsúztatón?), kihalász belõle egy mûanyag tasakban tartott papírlapot, és odanyújtja nekem.
 
- Ez egy vers, amit én írtam. Gondoltam megkérdezem, hogy jó lesz-e.
 
Átfutom a verset, amit korábban már többször is átolvastam, igaz, ennek már sok-sok éve. Nem is tudtam, hogy még meg van, és el sem hiszem, hogy egyszer én írtam mindazt, ami a papíron áll. Bár a búcsúztatást tartó hölggyel megbeszéltük a szertartás menetét, vers olvasása nem volt a programban, de tudtam, hogy a verset fel kell, hogy olvassa a fiatalember. A hölgyeket kész tények elé állítva, nem tehet, mást csak biztosít arról, hogy rendben van, és ha bármi nehézség támadna, a fiatalember nyugodtan jelezze, és akkor átveszi tõle a verset, és felolvassa.
 
"A haragvók úgy tartják, becsaptak, de a boldogok szerint béke vár."
 
Ezzel a sorral kezdi a hölgy a búcsúztatót, miután mindenkit üdvözölt, és röviden összegzi, hogy miért, és kiért is gyûltünk az nap délután össze.
 
A szöveget és a kezdést sem én, és minden jel szerint a húgom sem találta szerencsés választásnak, hiszen látom az arcán, és kiolvasom minden gondolatát. Hogy is lehetne megbékélni az idõ elõtti értelmetlen halállal, de inkább nem szólok semmit. Sem a hely, sem a helyzet nem megfelelõ erre.
 
Miután visszaadtam a verset a fiatalembernek, biztosítom róla hogy jó, nagyon jó lesz, édesanyánknak is biztos tetszene. Közben nem is tudatosul bennem, hogy az édesanyánknak alatt az én és a húgom édesanyjára gondolok, vagy az én és a fiatalember édesanyjára. 
 
Amikor rá kerül a sor, remegõ kézzel fogja a papírt, és már a vers hossza, a tíz versszak is sanda gyanút ébreszt bennem, hogy nem fogja tudni végigolvasni. De szerencsére a félelmeim alaptalannak bizonyulnak, és a korát és a jelen állapotára fényesen rácáfolva, szinte egy szónok magabiztosságával kezd bele a versbe.
 
Vacogó szívvel mellünkben, hírül adjuk most elestét,
a legnagyobb fájdalmat, a legnagyobb fájdalmak között;
arcunk elé vonva most a kezeinket és az estét,
hordva kövekre a követ, és a rögökre a rögöt.
 
Az elsõ versszak után jól láthatóan elcsuklik a hangja, és a könnyeivel küszködik, de valami belsõ erõtartalék segítségével összeszedi magát, és határozott hangon, tisztán tagolva a szavakat felolvassa a következõ versszakot is.
 
Megkoszorúzva emlékét, véres, göndör könnyeinkkel,
kire rávonta a fényes ég a legfeketébb fátylát;
fáj minden egyes rezdülés, és fáj minden egyes inger,
Õ sem így képzeltje útját, hogy megtalálja az álmát.
 
Mindenki figyelmesen és láthatóan elérzékenyülve hallgatja. Én a kezem fejével törlöm le az elõtörõ könnyeket. Közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egyesek jelenléte nem több mint önámítás, hogy valójában nincs is miért sírniuk, mert nem éreztek soha fájdalmat, és soha nem lakott bennük az igazi érzelemnek még a csírája és a kezdeménye sem. 
 
Hiába minden szándékunk, hiába minden ármányunk,
Érte, akibõl a balsors kihúzta az utolsó hasznot;
ki megmarad a szívünket átölelõ szivárványunk,
aki még a betonból is virágos kertet fakasztott.
 
Az utolsó versszak után néma csend telepszik a búcsúztató teremre, majd a cédé lejátszóból felcsendül egy újabb szívet tépõ dallam, amelynek minden traktusa és szava új értelmet nyer bennem, és a húgomban. Pár percig senki sem mozdul, majd lassan szembe találjuk magunkat mindenkivel. Utolsóként a fiatalember kerül sorra, akinek csak annyit tudok mondani, hogy nagyon szép volt.
 
A búcsúztató terem elõtt már csak pár ember álldogál, mire kiérünk, a húgom a barátja, és én. Persze nem hibáztatok senkit. Volt, aki vidékrõl utazott Pestre, és sokan olyanok is eljöttek, akinek a jelenlétére az álmomban sem gondoltam volna. Csak egy ember akadt, akire gondoltam, és nem a szó nemes értelmében, akin már rögtön a búcsúztatás után látszott, hogy megkönnyebbült, hogy vége.
 
A fiatalember hálás mosollyal konstatálja a dicséretet.
 
- Örülök, hogy felolvashattam - mondja rekedten, majd bizonytalanul hátrébb lép, látszik, rajta hogy zavarban van, mint akinek fogalma sincs tízen-egynéhány évesen, hogy miként kellene ilyen helyzetben viselkednie.
 
Közben mind a ketten cigarettára gyújtunk. Mindketten egyszerre nyújtva a másik felé a megegyezõ márkájú cigarettás dobozt. Idõközben feltámad a szél, és a sûrûsödõ gomolyfelhõkbõl ítélve esni is fog.
 
Azt hiszem a fiatalember sem fogta fel, még hogy mi történt. Szegény fiú. Szegény gyerek. Biztos pokoli nehéz lehet most neki.
 
Idõközben odaérünk az épület túlsó oldalán leparkolt autónkhoz, melynek csomagtartójába egymást váltva helyezzük el e búcsúztató teremben magunkhoz vett fehér krizantémokat, piros rózsákból és liliomokból font tucatnyi koszorút és virágcsokrot, egyiken másikon a kézzel írt gyászlapok és gyász-szalagok.
 
Otthon, miután a földre tesszük õket, leguggolok a csokrok elé, hogy elolvassak néhányat, mintha így választ kapnék arra, hogy mit jelentett édesanyám egyeseknek.
 
Nézem a virágcsokrokat és koszorúkat, majd a húgommal átmegyünk egy villámlátogatásra a barátnõjéhez, és annak édesanyjához, aki a búcsúztatásra fuvarozott, és onnan haza. Beszélgetünk is, jelentéktelennek tetszõ, hétköznapi dolgokról, de édesanyánk halála és élete mintha tabutéma lenne, kínos gonddal kerüli mindenki. Egy fél, vagy egy óra múlva indulunk vissza. A fiatalember, akinek nem is tudom hol és hogyan veszett nyoma, egyszer csak feltûnik a ház sarkánál. Már messzirõl integet, amikor meglátja, hogy jövünk.
 
- Örülök, hogy eljöttél, hogy itt vagy. De hogy kerültél ide? 
 
A fiatalember nem válaszol, de látom, hogy ismét erõt vesz rajta a megindultság. Könnyes szemmel megfogja mindkét kezem, majd hosszú és néma csend után szabadkozni kezd, hogy a vers nála maradt. Miközben újra elõhalássza, most már a kabátja belsõ zsebébõl, annyit nyög ki, hogy nagyon hiányzik. Elcsukló hangom egy hálásan köszönöm-öt hebegek, és megismétlem, a nagyon hiányzik mondatot.
 
Bátorítóan most én szorítom meg a kezét. Szeretnék vele együtt sírni, de valamiért nem megy. Tompa ürességet érzek magamban. Mintha az érzéseim cserbenhagytak volna. A pszichológusom szerint ez egy ösztönös védelmi reakció.
 
Az agyam egyszerûen leblokkolja az érzéseimet. Minta a búcsúztató alatt a szertartást vezetõ nõ is valami hasonlót fogalmazott volna meg, hogy édesanyánk halála olyan sokk, amit nem lehet természetes módon lereagálni.
 
Nem is gondolok arra, hogy hányan gondolhatták a búcsúztatás alkalmával, hogy nem is éltem meg olyan megrázkódtatásként édesanyánk halálát, mint a húgom. Ettõl, nem elsõ alkalommal pocsékul kezdem érezni magam.
 
A fiatalember elõbb a földet kezdi nézni, a cipõjét, ami szerintem nem nagyobb, mint 38-as, majd felnéz rám, egyenesen a szemembe. Úgy, ahogy még soha senki ezelõtt. Látom a tekintetén, hogy mondani akar valamit. Néhány másodpercig még habozik, aztán csak kibukik belõle.
 
- Mi lenne, ha kapcsolatban maradnánk? Ha nem veszítenénk egymást szem elõl? Én nagyon örülnék neki. De csak ha te is benne lennél, és te sem zárkózol el elõle. Eljöhetnél hozzám, vagy ha neked úgy könnyebb és kényelmesebb, én is elmehete hozzád. A címed tudom. Úgy értem, ha van kedved és idõd egy régen látott barátra. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy...
 
- Hogy mondhatsz ilyet? - Közelebb lépek hozzá, és gyengéden megfogom a karját. - Hogy én olyan elfoglalt lennék? Ugyan mivel? Van egy-két megrendelésem egy-két kisebb folyóirattól, hogy írjam meg mondjuk édesanyám elvesztését, és azt hogy hogy éltem meg mindezt, de ezeket a megrendeléseket lehet, hogy mind lemondom, és törlöm õket a határidõ naptáramból.
 
Majd nem csinálok semmit, csak leszek, és szünet nélkül, a megbolondulásig az édesanyánkra gondolok, azon törve a fejem, vajon puszta véletlen volt-e, hogy pont aznap halt meg, amikor a kezembe került a ballagásomkor készült kép, a régi ma már nem is létezõ iskolám elõtt, kezemben egy virágcsokorral, rajtam édesapám esküvõi ruhája, és a 38-as, fényesre pucolt cipõmben. Szinte érzem, ahogy szorít. 
 
Egy bátorító mosolyt erõltetve az arcomra, semmiképpen sem megbántva a fiatalembert, búcsúzóul annyit mondok neki:
 
- Persze, hogy van kedvem hozzá.
Ez az írás 2019. január 1-jén került a NapSziget honlapjára.
 
Móritz Mátyás további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón