Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Hetedíziglen
Mese a XXI. századból
A Colos!, ahogy a tanár urat széles körben ismerték a kisvárosban. István történelmet tanított a helybeli, általános iskolában. Tudósféle volt, kutatta a múltidõk történéseit, tanulmányokat írt, s elküldte a megfelelõ intézményeknek. Szakított idõt a másik hobbijára is, családfákat készített megrendelésre. A honoráriumok bõven pótolták azt az összeget, amely óvónõ feleségének leszázalékolásával kiesett a család jövedelmébõl.
 
Négy gyermekrõl kellett gondoskodniuk. Családjának szolid jómódot, anyagi biztonságot igyekezett teremteni. A bankban is volt tartalékuk, amelyhez nyúlhattak nagyobb kiadások esetén. Életbevágón fontosnak tartotta, hogy felesége a beteg szívével, négy gyermek mellett se idegeskedjen anyagi gondok miatt. Kitûzött célját elérte, ezzel maga is, családja is elégedett volt. Többre nem vágyott.
 
A gyermekek mind lányok voltak, s egy-egy esztendõ volt közöttük. Ebben az idõben már gimnáziumba jártak, az elsõ osztálytól a negyedikig minden évfolyamba jutott belõlük.
 
Életvidámak voltak, kedvesen csivitelõk, s kitûnõen tanultak.
 
Anyjuk foglalkozott velük többet, s ha beérik a társaságával, apjuk zavartalanul elmerülhetett volna kutatói munkájában, de apjuk közelségét is igényelték. Ezért István hetente kétszer-háromszor félbehagyta munkáját, s kiment közéjük römit játszani, vagy csak beszélgettek. Szívesen ment, mert a lányaiban így hosszabban gyönyörködhetett. Másképpen csak a közös étkezések idején, vagy reggelente futtában találkozott velük.
 
Az együtt töltött, délutáni órák alatt sok mindenrõl esett szó. István olykor az aktuális munkáiról is beszélt, s egyik alkalommal, mikor felesége a fodrásznál volt, azt mondta:
 
- Meglepetést készítek. Sikerült idõt szakítanom a saját családfánk elkészítésére. Valóban meglepetés lesz, mert olyan tényekre bukkantam közben, amire álmomban sem gondoltam. Ha hiszitek, ha nem, voltak országosan híres emberek a felmenõink között. Ne királyokra, fejedelmekre vagy hasonló hatalmasságokra gondoljatok, olyan magasra nem nõtt a családfánk, de némelyik elõdünk a maga idejében jelentõs személyiség volt. Nem akarok mindent elárulni, de egy felfedezést megosztok veletek. Volt olyan õsünk is, aki vesztõhelyen fejezte be életét. Az eseményt feljegyezte a családi legendárium. Õsünk nevét, cselekedete mibenlétét most rejtse homály. A történethez elég annyit tudni, õsünk egy összeesküvésben vett rész elvbarátaival, s árulás juttatta õket a vérpadra.
 
A lányok ámultak, apjuk folytatta:
 
- Említ még valamit a legendárium, de csak akkor mondom el, ha komolyan megígéritek, hogy anyának ezt a történetet nem mesélitek el.
 
A lányokat nagyon érdekelte a téma, s zajosan ígérték. Saci, az elsõs gimnazista megtoldotta azzal, hogy szívére tett kézzel mondta:
 
- Becs, szóra!
 
Apjuk elmosolyodott, s folytatta:
 
- Õsünk bátor ember volt, a vérpadon mégis kipotyogtak a könnyei. Minden bizonnyal a családjára gondolt. A jelenlévõk között volt egy gyászba öltözött, idõs asszony. Ki volt az, hogy került oda, arról nem beszél a fáma. Bekiabált a halálba indulónak: "Sírj csak, sírj! Minden utódod hetedíziglen így sírjon majd a vérpadon, amiért az egyetlen fiamat magaddal rántottad!"
 
A lányok ijedten néztek apjukra. Mindegyik szemében ugyanaz a kérdés volt. Apjuk elnevette magát.
 
- Nyugalom, semmi ok az aggodalomra! Megnéztem a közvetlen utódai sorsát. Mindannyian természetes halállal haltak.
 
A lányok fellélegeztek. Nem sejtették, hogy apjuk elhallgatott elõttük valamit. Õsük gyermekeinek nehéz sors jutott. Vagyonukat elkobozták, két fia évekig bujdosott, a harmadik menekülni kényszerült a hazából. István a történetet csak érdekességnek szánta, elvbõl elutasított minden babonafélét, s csak azért mesélte el, mert a felesége érzékenysége miatt a történetet kihagyja majd a családfájukhoz készülõ, saját legendáriumukból. Akkor már a lányai se találkozhatnának vele, s nem akarta, hogy a történet teljesen feledésbe merüljön.
 
Az ilyen együttlétek alatt gyakran szó esett a lányok késõbbi terveirõl. Ezúttal is azzal folytatták a beszélgetést. Az egyetemi felvételi került szóba. Márti volt a legidõsebb, negyedikesként legközelebb a pályaválasztáshoz. Már régen eldöntötte, hogy gyermekorvos lesz. Vonzotta a pálya, s szerette a gyermekeket. Magdi következett utána korban, majd Orsi jött, végül Saci zárta a sort. A három fiatalabb lány a pedagógus pályát választotta, csak a szakok között tétováztak még. Most is azt tették. Egymásnak ajánlgattak egy-egy szakot évõdõn, tréfálkozón, egymás szavába vágva, s nagyokat nevettek közben.
 
Apjuk mosolyogva hallgatta õket. Nem nyugtalankodott a bizonytalankodásuk miatt. Volt még idejük dönteni. Évõdésük se zavarta, mindig kedvesen tették, sohasem bántón.
 
A lányok természetüknél fogva jókedvûek voltak, anyjuktól örökölték. Judit beteg szívvel is igyekezett kedélyes maradni, gyakran mosolygott, noha sírásra is lett volna elég oka. Fiatalon betegedett meg a szívével. Saci születése után derült ki, hogy baj van. Megmûtötték, s azóta vigyázva kellett élni az életét. Hivatásáról örökre le kellett mondania, amibe lassan beletörõdött, de az Istenhez naponta fohászkodott azért, hogy tartsa meg, míg kiskorúak a gyermekei.
 
Judit helybeli lány volt, egyke. Szülei korán meghaltak, nagyanyja nevelte fel. Még fõiskolás volt, mikor nagyanyját is elvesztette. Senkije sem maradt, voltak ugyan távoli rokonai valamerre, de sohasem látta õket. Egyedül állt a világban, mikor férjét megismerte. A fõvárosban tanult, véletlen folytán találkozott Istvánnal, s szinte mindjárt egymásba szerettek. Attól kezdve István jelentett számára mindent. Ahogy jöttek a gyerekek, bõvült szerettei köre. Judit boldog feleség és boldog anya volt. Három gyermeket terveztek, a két kislány után fiút vártak. Mivel a harmadik is lány lett, még egyszer próbálkoztak. Negyedik kislány után beletörõdtek a helyzetbe, s nem próbálkoztak tovább. Szerencsére. Az orvosok szerint az ötödik terhesség elvitte volna. Ha eszébe jutott, hogy István magára maradt volna négy kicsi gyermekkel, elborult az arca, de aztán igyekezett a szomorú gondolatokat elhessegetni.
 
István messzi vidékrõl származott. Szülei elváltak, s hamarosan új házasságot kötöttek. Volt egy bátyja, egy esztendõ volt köztük, de Géza évvesztes volt, így mindig közös osztályba jártak. Szerették egymást, jó testvérek voltak. A váláskor elszakították õket egymástól. Géza az apjukhoz került, Istvánt a bíróság anyjuknál helyezte el. Nem voltak jó helyen. Mindketten érezték, hogy szüleiknek terhükre vannak, s komolyan tartottak attól, hogy nem tudják befejezni a gimnáziumot, mert elzavarják õket pénzt keresni. Szerencsére nem így történt. Talán anyjuk-apjuk a Gyámügytõl tartott, a büntetésektõl. Amint leérettségiztek, igyekeztek elköltözni tõlük. Baráti segítséggel felutaztak a fõvárosba, közös albérletbe költöztek, s azonnal kerestek és találtak munkát. Két esztendõn át keményen dolgoztak, a vasúthoz szerzõdtek vagonkirakásra. Valóban nehéz munka volt, olykor két-három napot is dolgozniuk kellett egyhuzamban, de kellett a kereset, hogy az egyetemi évek alatt legyen mibõl pótolni az elmaradt szülõi támogatást, mert abban biztosak voltak, hogy szüleiktõl nem várhatnak segítséget. A diplomák megszerzése után újra dolgoztak, egyelõre folytatták a vasútnál a viszonylag jól fizetõ vagonkirakásokat, s maradtak a közös albérletben. Amikor István feleségül vette Juditot, s leköltöztek Judit szülõvárosába, nagyanyjától örökölt tekintélyes házba, Géza ideiglenesen hozzájuk költözött. Jól kijöttek egymással, s maradhatott volna tovább is, de beleszeretett egy helyi lányba, feleségül vette, s végleg letelepedett a kisvárosban.
 
A két testvér továbbra is ragaszkodott egymáshoz, noha kevesebbet találkoztak, mint régebben, mert Géza felesége oktondi módjára, féltékeny volt Juditra.
 
A fiúknak olykor eszükbe jutottak a szüleik. Egy idõ után gyakran beszélgettek róluk, s eljutottak a megbocsátás gondolatáig. Mikor az ember maga is szülõ lesz, elnézõbbé válik saját szülei iránt. Úgy döntöttek, felveszik velük a kapcsolatot. Mindkettõjüknek levelet írtak, fényképeket küldtek az unokákról. Gézáéknak is volt már akkor gyermeke, kétesztendõs kisfiú. Szüleik nem válaszoltak a leveleikre. A fiúk tudni akarták az okát, hiszen csupa jót írtak magukról, más szülõk magukba szálltak volna, hogy segítségük nélkül is ember lett a fiaikból, de legalább válaszolnak a jelentkezésükre. Nem tudták ennyiben hagyni, s elhatározták, hogy felhívják õket telefonon. Apjukat hívták elsõnek. Apjuk elõször letagadtatta magát. Egy nõi hang azt mondta, nincs otthon, a fõvárosban dolgozik, munkásszálláson lakik, és csak ritkán jár haza. Apjuk részeg lehetett, mert messzebbrõl idétlen nevetéssel kiabálta:
 
- Ácsi! Inkább azt mondd nekik, hogy meghaltam és vidéken vagyok eltemetve!
 
Géza kezében volt a telefon, s azt üzente az apjuknak, hogy mélységesen szégyellje magát!
 
Aztán anyjukat hívták, akkor is Géza beszélt elsõként. Anyja sehogyan se akarta megérteni, hogy ki van a telefonnál. Állította, hogy nincs Géza nevû ismerõse. Az idõsebbik fiú kiborult, s dühös sírással kiabálni kezdett. István kivette kezébõl a készüléket, s csendes, nyugodt hangon mondta:
 
- Anya, István vagyok, a fiatalabb fiad! Ne csodálkozz, hogy Géza kiborult. Mindketten szülõk vagyunk, számunkra elképzelhetetlen, hogy gyermekeink közül valaha is elfelejtsük bármelyiküket is! Érted végre, hogy kik vagyunk?
 
Anyjuk kis hallgatás után megszólalt. Hangja barátságtalan volt.
 
- Értem! Na, és most mit akartok, mert ha pénzre fáj a fogatok, arról sürgõsen tegyetek le! Nélkületek is van kire költeni a pénzünket.
 
Hosszú évek után ennyi mondandója volt a fiaihoz. Az unokákhoz még ennyi sem. A fiúk biztosak voltak abban, hogy a levelüket nem olvasták el, pedig megkapták. Ajánlva adták fel, a postánál már elõbb megtudakolták, célba értek-e a levelek. Alighanem bontatlanul, fényképekkel együtt bedobták a szemétbe.
 
István szó nélkül kikapcsolta a készüléket, s a testvérek némán átölelték egymást. Szüleiket többé maguk között se emlegették. 
Így aztán a lányok élõ nagyszüleiket se ismerhették meg. Hamar napirendre tértek a történtek felett. Szeretõ szüleik mellett, az idegenül viselkedõ nagyszülõket nem hiányolták. Ebben az idõben nyílt rá szemük a fiúkra. Hamarosan mindegyikük párra talált, noha ezek a kapcsolatok nem voltak még komolyak, inkább csak barátinak mondhatók. Egyedül Márti kapcsolata kezdett elmélyülni, tanácsos volt komolyan venni. Fiúja végzõs joghallgató volt, már valóságos fiatalember, szintén a kisvárosba való. Közös barátaiknál ismerkedtek meg. A fiú minden hétvégén hazajárt. Márti kiment elé a buszhoz, mindig örömteli volt a találkozásuk, a fiatalok körében irigyelt pár voltak.
 
A jogászfiú szüleinek tetszett a fiuk választása, a szülõk is ismerték egymást, hamarosan baráti kapcsolat alakult ki a két család között. Gyakran összejöttek valamelyiküknél esti beszélgetésre, szalonnasütésre, poharazgatásra.
 
Márti közben készült az érettségire. Ez az idillikus helyzet szinte egyik óráról a másikra, tragikus fordulatot vett.
 
Rettenetes hírt kaptak: Géza meghalt, felakasztotta magát. Belerendült a család. Ami eztán következett, azt a lányok elsõ hallásra fel sem tudták fogni. Végül megértették, hogy nagybátyjuk tragikus lépése összefügg családjuk anyagi helyzetével, otthonuk létével.
 
Apjuk testvért segítõ szándéka vezetett idáig. István kezességet vállalt Gézáért egy jelentõs banki kölcsön felvételekor, noha pontosan nem értette, hogy Gézának miért kell a kezdéshez ilyen tekintélyes tõke. Ahogy azt sem tudta, mennyire biztonságos napjaikban egy vállalkozás. Magafajta, más területen elfoglalt történelemtanár nem ismerhette a kényszer-vállalkozások útvesztõit. Bátyja annyira lelkes volt, hogy komolyan remélte, tudja mibe fog. Nem kellett volna ebben bíznia. Géza se tudott többet nála, s érzéke sem volt az üzleti vállalkozásokhoz. Megszûnt munkahelyén kulturális tevékenységgel foglalkozott, ami igen messze esett a külföldi autókkal való kereskedéstõl.
 
Bele kellett buknia. Saját családja mellett, testvére családját is földönfutóvá tette. Gézáéknak a lakásukon, Istvánéknak a nagymamától örökölt, tekintélyes házon volt a végzetes jelzálog, s a bank még mindig követelésben volt.
 
Géza mikor rádöbbent, hogy mit tett, nem tudta elviselni a tudatát, s a halálba menekült.
 
István is beleroppant a kettõs csapásba. S mintha nem lett volna elég tragikus a helyzetük, tudomásukra jutott, hogy más károsultjai is voltak a bukásnak. Tucatnál többen elõre kifizették a remélt, külföldi autók árát. Vétlen, kispénzû családok is voltak köztük, akik éveken át gyûjtögettek az autóra.
 
A kisváros lakossága nem volt tisztában István valós szerepével, testvére üzlettársának gondolták, felelõsnek a történtekért. A közhangulat ellenük fordult. Haragos emberek dörömböltek a kapujukon, megállították õket az utcán, ordítoztak, fenyegetõztek, talán a lincseléstõl se riadnak vissza, ha nem akad egy-két józanabb ember a közelben. Aztán valahogy híre ment, hogy áldozatai és nem vétkesei a bukásnak. A leghangosabbak elcsendesedtek, de a tények tudatában se nyugodtak meg a kedélyek. Mintha nem adtak volna hitelt a vétlenségüknek. Addig jóindulatúnak ismert emberek hada fordított hátat nekik. Régi ismerõsök nem fogadták a köszönésüket, boltban, orvosnál, bárhol, neheztelõ tekintetekkel, barátságtalan arcokkal találkoztak. Így volt ez a gimnáziumban is. A diákok talán jó mókánk tartották a heccelõdést, céltábla lett a családjuk. A lányoktól látványosan elfordultak a barátnõik, senki se vállalt közösséget velük, bármennyire igyekeztek volna tisztázni a helyzetüket. Saci egyik nap zokogva ment haza a gimnáziumból, délutánra belázasodott, este már lázgörcs csavargatta a kezeit, az orvos alig tudta injekciókkal lehúzni a lázát. A többieknek is elegük lett. Úgy döntöttek, otthon maradnak egy ideig. Az órákon amúgy sem tudtak figyelni az ellenséges környezetben. A szüleikért is nagyon aggódtak, közelükbe akartak lenni.
 
Nem csak szívbeteg anyjukat féltették, apjukért is reszkettek. Istvánon is látszott, hogy nem tud magához térni. A lányok megijedtek, mert apjukat erõsebbnek gondolták. Nem volt az. A bátyja elvesztésén érzett fájdalmát iszonyúan megtetézte a családja reménytelen jövõje, melyet maga idézett elõ hibás lépésével. Gyilkolta a tudata, s végül megölte.
 
Azon a napon, mikor megkapták az árverésrõl szóló, bírósági határozatot, Istvánt elvitte a szíve.
 
Olyan tragédia volt, amit Judit nem élhetett túl. Sírt éjjel-nappal. Hiába járt ki hozzá az orvos, hiába könyörögtek a lányai, minden hiába volt. István nélkül nem akart élni. Isten teljesítette ezt a kívánságát. Két nap múlva nem ébredt fel éjszakai, könnyes álmából.
 
A lányok kínjukban zokogva verték a falat. Márti fájdalma is iszonytató volt, de nem engedhette eluralkodni magán a bánatot. Intéznie kellett a hamvasztásokat, s a házat idõre ki kellett üríteniük. A hatóság közölte, a házban maradó értékeikért nem vállalnak felelõsségét. Mindenképpen ki kellett költözniük, nem akart újabb kárt maguknak. A kiköltözéshez albérlet, ahhoz pedig pénz kellett. Ezúttal kegyes volt hozzájuk a sors. A bank valamiképpen megfeledkezett szüleik egyik folyószámlájáról, amihez õk is hozzáférhettek, nem zárolta. Márti onnan vette le a pénzt a hamvasztások megrendeléséhez, s valamennyi maradt albérleti díjra is. Azután hogy lesz, azt elképzelni se tudta.
 
Márta elindult albérletet keresni. Egész nap járta a várost, minden hirdetést személyesen megnézett, de mindenhol elutasították azzal, hogy már nem aktuális. Kezdte hinni, hogy nekik nem akarják kiadni a lakást.
 
Ezen az estén váratlan látogatókat kaptak. István igazgatója csengetett be a feleségével, nem akartak idõzni, csak a temetések idõpontja felõl érdeklõdtek, mivel a Temetkezési vállalat nem tudott felvilágosítást adni. Mellékesen a részvétüket is kifejezték. Mártiban dúlt a keserûség, mert apjuk ennél sokkal többet érdemelt volna a kollégáitól. Annyit feltétlenül, hogy már napokkal elébb ránéznek a gyermekeire, s megkérdezzék, miben tudnak segíteni. Apjuk ezt tette hasonló helyzetekben. Keskeny szájjal csak annyit mondott, nem lesz temetés, a hamvakat hazahozzák magukhoz.
 
Az igazgatóné felettébb csodálkozott, s mivel Mártinak nem volt több mondandója a számukra, elmentek dolgavégezetlen.
 
Következõ este is volt látogatójuk. Ezúttal a gimnáziumból. Orsi osztályfõnöke segítséget ajánlott. Márti annyira sértõdött volt az elmúlt napok közönye miatt, hogy elhárította a segítséget. Mikor Orsi osztályfõnöke sajnálkozón elment, a lányok sírva fakadtak fájdalmukban, tehetetlenségükben, megbántottságukban. Hiszen rettenetesen kellett volna a segítség, mindenféle. Albérlet keresésében, a költözködésnél, egyáltalán, bátorításban, együttérzésben, hogy ne érezzék ennyire iszonytatón az árvaságukat.
 
Márti fiúja eltûnt. Ezt is fájdalommal élte meg. Az elsõ napokban óránként hívta a mobilon, hiába. Hétvégén mégis kiment a buszhoz. 
A fiú nem volt az érkezõk között. Márti lábai alól kezdett kicsúszni a talaj. Az eltelt napokban többször eszébe jutott a régi, családi átok, de mindig sikerült elhessentenie, de most úgy érezte, napjaikban is létezõ valóság, s reménytelenül elvesznek mindannyian. Sírva ment haza a buszmegállóból. Otthon, amint betette a kiskaput, a betett kapuhoz dõlt zokogva.
 
S akkor csoda történt vele. Erõs kar ölelte át, fiúja hozzáborulva súgta-sírta:
 
- Bocsáss meg, hogy nem tudtalak értesíteni! Az elsõ nap hazarohantam, hogy segíthessek, melletted lehessek. Pillanatra beléptem a szüleimhez. Nagyon rosszul tettem. Szüleim megõrültek, azt hajtogatták, hogy a vesztembe rohanok. Csellel megszerezték a mobilomat, felcsaltak a manzárdba és rám zárták az ajtót. Ott tartottak fogva, csak most tudtam kiszabadulni. Míg vártam rád, a lányok elmondtak mindent. Mindenrõl tudok. Gyors megnyugtatásul mondom, van valamennyi pénzem, ha nem volna elég, azt is megoldjuk. Magdit és Orsit elküldtem az automatához, vegyenek ki pénzt a számlámról, még az éjjel szükségünk lesz rá. Magdi mobilján felhívtam a barátaimat, riasztottam mindenkit. Jönnek, segítenek. Teherautókat hoznak, mindent felpakolunk, és elhúzunk innen, mint a szélvész. Az albérletem mellett van egy üres lakás, barát a tulajdonos. Beszéltem vele is, azonnal beköltözhetünk. Onnan intézzük a többit. Jó volna megmenteni az éveteket. Megpróbáljuk. Szüleimtõl pedig ne tarts, eztán békén hagynak bennünket. Azóta elolvasták a levelemet, amit kaptak tõlem, nem teszik ki az ablakba. Mellette a frász is kerülgeti õket, mert beígértem, hogy feljelentem azt a nõt, akivel rendszeresen felküldték a manzárdba az ételt, akinek napokon át hiába könyörögtem, hogy engedjen ki. Évekre bevágják a sittre. Maffiózó fia pedig majd megköszönni apáméknak. Attól jobban félnek, mintha õket fenyegettem volna. Hatalmas szemétség, amit tettek velünk! Sohasem bocsátom meg nekik, soha! De most már itt vagyok, nem hagylak magadra eztán egy percig sem. Vigyázok rád! Rátok. Bízz bennem! Bíznod kell bennem, hiszen tudod, hogy nagyon szeretlek!
 
Márti már bizonyosan tudta. Ahogy azt is, hogy annak a régi átoknak nincs köze szülei tragédiájához. Napjaik zûrzavaros történései hozták magukkal. Fiúja karjaiba fordult, már nem sírt, csak reszketett még, mint a nagybeteg, aki éppen most jutott túl a krízisen, s elindult a gyógyulás felé.
Ez az írás 2018. december 11-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón