Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Erdei Péter
(1987- )
Halál a családban
1
(miután K. bácsi felkötötte magát)
 
Az elsõ dolog, ami H.-nak feltûnt, mikor meglátta nagybátyja akasztott holttestét, az az volt, hogy a hulla himbálódzásának tempója teljesen, mondhatni tizedmásodpercre-milliméterre megegyezett a hallban található ingaóra ingájának lengésének sebességével.
 
A látvány egyébiránt más érzelmet (mármint a fenti enyhe meglepõdésen kívül) nem okozott benne. Gyorsan számba vette akasztott rokonának épp a múlt héten felolvasott végrendeletének részleteit, s mikor így elméletben meggyõzõdött róla, hogy, bizony, jó pár ezer márka üti majd a markát, ha hagyja kiszenvedni szerencsétlen K. bácsit, hát leült egy karosszékbe, s rágyújtott.
 
Ekkor azonban eszébe jutott, hogy akár valamiféle cserbenhagyásos gyilkossággal is megvádolhatják, így aztán egész halkan elsuttogott egy "Segítsen valaki!"-t, majd, némi páni fülelés után visszatért olcsó szivarjához.
 
S így, a kényelmes fotel-szerûségben üldögélve felidézõdtek benne a szeretett K. bácsival töltött vakációk emlékei.
 
Pecázás az Rajna partján, reménykedve, hogy a szokásos fogpiszkáló-méretû keszegek helyett valami más is horogra akad. Vérre menõ teniszmeccsek a folyóparti pályán. Sörözések. Csupa-csupa, megannyi kellemes élmény.
 
Ám, bár hõsünk (H.) szíve is a fent látható módon hajlamos volt az ellágyulásra, mikor arra a pontra érkezett volna, hogy valamilyen úton-módon leszedje (még mindig rángatózó) nagybátyját a csillárra aggatott kötélrõl, végül csak megmakacsolta magát, s igyekezett figyelme középpontjába a ropogós százmárkásokat állítani. S egyébként is: nem egyszer, nem kétszer jó alaposan kitolt vele (H. val) K. bácsi, így aztán végtére is rászolgált a sorsára.
 
- Nyomorult vén hülye! - sziszegte tehát H., és kényelmesen hátradõlt.
 
E pillanatban: ajtócsapódás hangja ütötte meg a fülét. Világos volt: valaki hazaérkezett.
 
H. felpattant, az íróasztalon fekvõ papírvágó-késsel gyorsan átvágta a kedves rokont tartó kötelet, és a (már nem rángatózó) hullát a szõnyegpadlóra fektette. Ekkor C., nagynénje, azazhogy K. bácsi felesége lépett a szobába. H. már nagy lelkesen az újraélesztéssel bíbelõdött.
 
C., mikor benyitott a Hallba; elõször elsápadt, majd hisztérikus sikítozásba kezdett. H. nyugtatgatta ugyan, ám közben rettegve figyelte halott bácsikáját, hátha megmoccan. Nem moccant meg, halott volt már rég.
 
 
2
(miután a végrendelet záradéka szerint H. kizáródott az örökségbõl)
 
"Tisztelt bizottság, tisztelt egybegyûltek, kedves gyászoló közeli hozzátartozók! Egy javaslattal kezdeném: tegyük félre pitiáner ellenségeskedéseinket, ellenérzéseinket, borítsunk fátylat múltbéli torzsalkodásainkra! Haláleset történt a családban, s ilyenkor minden szó felesleges, ám: minden rossz szó több még ennél is: megbocsáthatatlan bûn. K. bácsi (nyugodjék békében!) mindnyájunk kedvence volt. Gondoskodó nagybácsi, szeretõ férj, igazságos apa. Soha rossz szó nem hagyta el száját, mindenkivel kedves, barátságos volt. Ámde. Szerény véleményem szerint tagadhatatlan, hogy az utóbbi idõben mentális képességei megroggyantak. Hogy ennek mi volt az oka? Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy az utóbbi egy évben K. bácsi (nyugodjék békében!) már - hogy is fogalmazzak?! - nem volt a régi. Mert vajon normálisnak, épelméjûnek nevezhetõ-e az a személy, aki... elfelejt borsót venni a borsóleveshez (mindez történt folyó év márc. 12-én)!? Kutyatápot ad a macskának és vice versa (folyó év máj. 15.)!? Kijelenti, miszerint (és most szó szerint idézek) "nasszameg, most jön ám csak az esõ!” (derült, napfényes idõ volt.) Jún. 20. A válasz, mint azt pszichiáter ismerõsöm is megerõsítheti: nem! És vajon vehetjük-é komolyan egy olyan ember utólagos végrendelet-záradékát, aki a téboly ily mély gödrébe esett?! Tekinthetjük-e érvényesnek egy olyan ember testamentumát, akit még a szomszéd is (és most szó szerint idézek) "nyomorult vén fing"-ként jellemzett?! (igaz; ez a megszólítás az ominózus másik-kertbe-átlógó-barackfa-ág-eset után történt) Azt hiszem: nem! S bár szerény beszédem elején még méltattam szerencsétlen K. bácsit, jegyezzük meg azt is: önkezével vetett véget életének. Ez pedig szintén bomlott elméjét bizonyítja! Arra kérem hát az örökösödési bizottság legmélyebben tisztelt tagjait, hogy tekintsék érvénytelennek fent említett záradékot, s javamra, kedvezõ elbírálás után, tisztességes, az eredeti végrendeletben említett összeget minimum elérõ örökséget szavazzanak meg. Köszönöm figyelmüket!"
 
 
3
(miután megtalálták az újabb záradékot, mely szerint H. örököl mindent)
 
"Tisztelt Bizottság, tisztelt bizottsági tagok, legmélyebben tisztelt bizottsági Elnök úr! Haláleset történt a családban, s a kedélyek ilyen tragikus idõkben bizony lassan csillapodnak. Ám már eltelt egy hét is szeretett K. bácsi  eltávozása óta, s ilyenkor, ennyi idõ lepergésével már letisztultabban, higgadtabban értékeljük az eseményeket. Igaz, szeretett halottunk idõs volt, ám ne próbáljuk meg õt egy szerencsétlen vénemberként beállítani. Az ilyen aljas, alávaló támadásoknak én teljes szívvel ellenállok. S bár egy héttel ezelõtt magam is (beismerem) durva szavakkal illettem az Elhunytat, biztosíthatom Önöket (és Önt külön is, tisztelt bizottsági elnök úr), hogy szavaimat csak a túláradó szeretet ingerelte gyász formálta (némileg) keserûvé. Alapjuk (már belátom) nem volt szemernyi sem. Hisz' hogyan is lehetne bolond az az ember, aki négy lépésben mattolt engem sakkban, aki a politikai tudatosság olyan szintjére jutott, hogy magát már mint (idézem) "balkonzervatív neo-ortodox liberál-autokrata személy"-ként jellemezte?! Aki kívülrõl fújta Nietzsche, Kant és Kierkegaard összes mûvét?!
 
Bizony, a megboldogult mûvelt, hajlott kora ellenére szellemileg friss, intelligens öregúr volt. S ha önkezével vetett is véget életének, erre minden bizonnyal jó oka volt. Igaz, a halottkém semmiféle szervi rendellenességet nem állapított meg az Elhunytnál, ám ki tudja, nem-e volt szegény bácsikánknak valamiféle obskurus, gyógyíthatatlan betegsége?! S ha valóban volt, hát legalább azt az utolsó, azt a legvégsõ önrendelkezési jogot ne tagadjuk meg tõle, hogy kemény munkával megkeresett pénzérõl õ maga döntsön.
 
Igen, nem szégyellem, sõt büszke vagyok rá, az utóbbi idõben én voltam a legfõbb támasza K. bácsinak. Sokat sakkoztunk, bevásároltam neki, meghallgattam aggodalmait.
 
S ahogy itt elnézek a sok krokodil-könnyeket hullajtó többi családtagon, úgy vélem, érzem és hiszem, hogy talán nekik is illett volna többet segíteniük a megboldogult öregúrnak, ha már ilyen lelkesen jelentkeznek az örökösök szerepeire.
 
Mindenkinek azt, ami jár!
 
Nyugodj békében, K. bácsi!"
Ez az írás 2018. szeptember 5-én került a NapSziget honlapjára.
 
Erdei Péter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón