Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Ferenczfi János
(1967- )
Az angyalok cipõben járnak
(Ez az írás elsõként A hetedik c. folyóiratban jelent meg.
Köszönet A hetedik folyóirat szerkesztõségének a megjelenés lehetõségéért.)
T. Ágoston Lászlónak


- Látod, kis unokám, az angyalok mezítláb járnak - súgta a nagyapám mise közben. "A hálóinget még megértem, mert az Úr jelenlétében mindig vasárnap van. Biztosan késõn keltek. De hogy mezítláb legyenek! - Azért kell a legjobb cipésznek lenni, hogy valaki majd nekik is cipõt készíthessen."

Misére pedig lopva jártunk. A harmadik faluba bicikliztünk át, minden hónapban csak egyszer, mintha vásárba mennénk. Hoztunk is mindig valami vásárfiát, mézeskalácsszívet, vagy hajcsatot, hogy anyám elmondhassa: vásárban volt az apósom a gyerekkel.

Nagyapám suszter volt. Bácskay-Szabó János. Én ezért vagyok B. Szabó. Meg azért is, mert a Vörös Csillag FC-ben nem futballozhattam volna ipszilonos névvel. Hát B lett a Bácskayból.

Vasutas tanulóként jó center voltam, de nagyapa miatt osztályidegen. Mondta is egyszer a tornatanár, hogy "B. Szabó fiam, vasárnap nem focizhatsz!" Pedig vasárnap jöttek a szakvezetõk válogatni a megyei ifitõl. "De hát formában vagyok, Béla bá!" - Nem focizhatsz és kész!

Üvöltözött még velem, amíg a gyakorlathoz átpakoltuk a svédszekrényt. El is ejtette. El is tört a nagylábujjam. Rosszul forrt. Ahogy korosodom, egyre gyakrabban sántítok. Azóta többé nem fociztam. Béla bá pedig többé nem volt józan.

Amikor misére mentünk, még megültem a bicikli csomagtartóján. Rövidnadrágot hordtam és szövetkezeti boltból való cipõ volt a lábamon. Ha a cipõ felsõrésze focizás közben elvált valahol a talpától, reggelre mindig megjavult. "A cipész angyalok tették. Nekem már nincs szerszámom." - szabadkozott nagyapa, mikor reggel meglepõdtem. Aztán már megszoktuk. Az öcsémmel együtt sokáig hordtuk a szövetkezeti cipõket, amíg csak ki nem nõttük õket. Ami az én lábamról lemaradt, azt az öcsi még hordta. Ami neki sem volt jó, azt meg odaadtuk a még szegényebbeknek. Anyámnak is szép cipõi voltak. Egy magasszárú, erõs, fûzõs cipõ, hogy bírja a munkát a gyárban. Meg egy formás, kecses cipõ a táncoláshoz. Mert nagyapa azt mondta: Találj embert magad mellé, lányom! Nem várhatod örökké a Jánost.

Az öregnek már nem voltak könnyei. Apámmal ásta azt a négy méternél is mélyebb vermet a kertben, ahová a csapatok vonulásakor, meg a bombázáskor menekültünk. Télen se vágta le a kukoricaszárat, hogy a pici csapóajtót valaki fel ne fedezze. Három létra, három hirtelen kanyarodó folyosó vezetett a kis kamrába. Itt rejtette el a mûhely felszerelését is. A menekülõ alakulatok eldobált fegyverládáiba csomagolta a cipészmûhely minden eszközét, s itt ültük negyvennégy karácsonyát még apámmal. Hajában fõtt krumplit ettünk és dalokat énekeltünk egy szál gyertya fényénél.

Apám a frontról szökött. A magyar hadsereg akkor már szétesett. Ami megvolt még belõle, az hátrált. A katonák elestek, vagy megszöktek.

Megjárta az orosz frontot. Azt mondta, szörnyû dolgokat látott, s már õ is szörnyeteg lett. Bújnia kellett. Bármelyik had uralta is épp a falut, apámnak mindegyiktõl félnie kellett. Azt gondoltuk, a szomszédok se tudják, hogy egyszer éjszaka megzörgette az ablakot. Nagyapa csak bólintott, pszt intett, még gyertyát sem gyújtott. csak megfogta a fia karját, s elindult mezítláb a kukoricába. Neszt se hallottunk. eltûntek a föld alatt.

Azt mondják, valaki meglátta, hogy egy lajbit vitt anyám a kert felé, aztán lajbi nélkül jött vissza. Az orosz szoldát már ránk húzta a fegyvert. A félelem is kiment belõlünk. Csak álltunk ott. Fáradtságot éreztünk, semmi mást. 

- Officer! - Szólalt meg az ajtóban egyszerre apám. - Nye bolnó! - Oni izsut minyá. Onyi proszto napugannije mirnije zsitéli. - Zsénscsina, sztárik i gyitelj. Jeszt li u vasz szemlja. Zaberi minyá. Pozvoltye mnye znyity!

Apámat a katona elvezette. Az utcán egy szekér állt, s azon más férfiak is ültek. Megismertem. Nem messze lakott az az idõs ember, akinek a szekere és lovai voltak. Orosz katona ült a bakon. Orosz katonák álltak körben lövésre kész fegyverrel.

- Gyerünk lányom! - szólt nagyapa, és elindultunk négyen a kukoricás felé. Nem álltunk meg a kertben. Tovább szaladtunk a kertkapun át a nyárfásba, onnan az erdõbe. Napokig ott bujkáltunk. Nagyapa csinált menedéket. Tíz lépésrõl nem lehetett megkülönböztetni egy nagyobb bokortól. Összemosódik már ez az idõ. Nem tudom, mikor tértünk haza a kifosztott, félig leégett házba.

Nagyobbacska fiú voltam már, amikor nagyapa odavette a mûhelybe inasnak a Jóskát. Pedig a Jóska inkább nõsülni való fiatalember volt már, nem inasnak való. Én folyton ott ültem, ott tanultam. Beszélgettünk nagyapával, és megtanított a cipõkészítés és javítás fortélyaira. A Jóskának is szakma kellett, hát a szülei kérésére nagyapa odavette, hadd tanulja ki a mesterséget. A korábbi helyérõl elcsapták, mert balkezes volt, meg a mester lányával is túl sokat cicázott. Nagyapámat nem zavarta, hogy balkezes. Ha a szíve benne van a munkában, a szerszám úgyis kézreáll. De a Jóskának nem fûlött a foga a munkához. A bõr túl kemény volt, az ár feltörte a kezét. A reggel túl korán jött, a délután meg túl lassan. Anyám fõztje se ízlett. Azt mondogatta: nem fog õ erre a tudásra rászorulni.

Nagyapának volt egy régi festménye. Azt ábrázolta, amikor egy õsünk a Bácskay nevet kapta. Csatatér volt rajta, elesettekkel és sebesültekkel. Elöl furcsa ruhába öltözött urak álltak lovaik mellett, és egy szakállas, díszes sisakos ember kezét nyújtotta egy térdeplõ, szegényesen öltözött férfinak. A Bácskából való volt, ezért lett Bácskay. Jobbágy sorát elhagyva szilvafás kisnemes lett. De egy másik Bácskay 1949-ben Lengyelországig futott várandós feleségével. Nagyapám apja ott született, valami kis faluban, aminek dupla vé van a nevében, és sky a vége. Így, ipszilonnal, mint a Bácskay. Nagyapám nagyapja ott lett cipész, Lengyelországban. Aztán, ahogy Bécs és Buda kiegyezett egymással, õ is hazatért. Azóta élnek itt iparosként a Bácskayak. Apám lett volna a negyedik a sorban, ha el nem vitték volna katonának. S utána jövök én.

Ott lógott ez a régies kép a mûhelyben. A tûzben kicsit megkormozódott, de különben más baja nem lett. Nem ért az semmit, csak nekünk, mert azt mondta el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk.

Hát egyszer álarcos suhancok törtek rá Nagyapára. Anyám oda volt a gyárban. Az öcsémmel még nem értünk haza. Elég az hozzá, hogy három fiatalember rontott be a mûhelybe, álarcban, husángokkal. Az egyiküknél valami pisztoly is volt, azzal hadonászott. Kiabáltak, hogy adja oda a festményt, meg a rejtegetett aranyat, mert különben menten kioltják a vérét.

Nagyapa letette a munkát és felállt. Akkor az a pisztolyos ordítva csapkodni kezdte elõtte az asztalt, hogy ne packázzon velük, mert õk többen vannak és erõsebbek. Nagyapa meg egyszer csak rácsapott annak a kezére. De úgy ám, hogy a kezében lévõ árral azt átütötte. Odaszögezte a csapkodó kezét az asztalhoz.

- Tudod fiam, a jó szerszám fegyver, ha kell. Elér az a szívedig is, ha nem férsz a bõrödben.

Amaz meg most ordított csak igazán, hogy vén szarházi, húzza ki. A másik kettõ már futott. Nagyapám meg azt mondta: jól van, Jóska fiam, csak érd utol a társaidat. Azzal kirántotta az árt a deszkalapból, ki amannak a kezébõl, s csak nézte a nyitott ajtón át, ahogy iszkol.

Így aztán én tanulgattam a mesterséget. Egy év után el is szegõdtem Pécsre inasnak egy idõs mesterhez, mert nagyapám nem szabadíthatott fel. Mondta is az öreg, emlékeztetve az esetre: - Fiam, kerüld a bajt! De ha kell, hát fegyver, s szerszám az ár. Légy mestere! S légy olyan jó ember és jó cipész, hogy az angyalok is veled csináltassák a lábravalójukat! - Akkor az öreg kibontott egy üveg rizlinget, s töltött két pohárral.
A poharat a fény felé fordította. A délutáni napfény átszûrõdött az aranyszín italon, s páracsöpp gördült le a pohár falán.

- Tudod, Fiam, a cipõ nem csak cipõ, hanem élet. A lábunkra kerül, ahogy járni kezdünk, s a lábunkon van még a koporsóban is. Ebben futunk szerelem után, az van rajtunk munkában, s ebben táncolunk örömünkben. Viseljük télen és nyáron, hidegben és forróságban. A cipõ, ha jó, észre sem vesszük. Csak ha fáj a viselése, ha rossz a cipõ, akkor érezzük. Csinálj úgy cipõt, mintha az angyaloknak készítenéd! Meg se érezze a viselõje! - Mert sokan manapság jó, ha egy cipõt hordhatnak. Legalább ezzel tedd könnyebbé az életüket. Jó mester, tudod, csak jó emberbõl lehet. Akinek a mesterség ott van a kezében, az eszében és a szívében. - Jó ember vagy. Jó Bácskay. Büszke leszek, hogy te viszed tovább az ipart.

Így indultam el, elõször hosszú idõre messze a háztól. Tanultam szorgalmasan, de akkor már más idõk jártak. Akinek nagyobbacska földje volt, azt ellenségnek mondták. Aki iparos volt, azt népnyúzónak. Téeszek alakultak és Kátéeszek. Szorgalmasan jártak a szervezõk, hogy beléptessék a parasztokat a téeszekbe, az iparosokat a kátéeszbe. Hát az én mesterem nem akart kötélnek állni. Egy novemberi napon aztán hívatták a tanácsházról. Fel is öltözött szépen, kucsma, kabát, csizma. Csikorgós november volt, meg a tisztességet is meg akarta adni. Hát leültették az öreget a kályha mellé. De azt nem engedték, hogy levegye akár a kabátot, akár a kucsmát. A kályhát meg csak fûtötték.

Be akar-e lépni a szövetkezetbe? - kérdezték. - Nem-e? - Jaj, hogy fázik szegény! Tegyetek még a tûzre! - A harmadik napon megtört. Mehettem haza. Nem lettem cipész.

Nagyapámnak még mûködött a mûhelye. Csak maga dolgozgatott benne, már amennyi munka abban a szegényes idõben adódott. Az is olyan, hogy szinte sajnált bármit is kérni a munkáért, mert mindenki nyomorgott. A beszolgáltatások mellé még a padlásokat is lesöpörték.

Nagyapámnál is megjelent egy szervezõ. Vele a rendõr, a Jóska. Fordítva hordta az antantszíjat. Azt mondták, jobb kézzel nem tud lõni, ezért baloldalin hordja a pisztolytáskát.

- Szabó elvtárs! Ne legyen a nép ellensége! - kérlelte a szervezõ. - Hát eleget nyúzta a dolgozókat már! Adja szövetkezeti tulajdonba az üzemet, s a nyugdíjra nem lesz gondja!

- Csak magam dolgozom itt, mióta a fiam elküldted Oroszországba, te köpönyegforgató! - Takarodj innen, mert baltával csaplak agyon!

- De Szabó elvtárs! A rendõr elvtárs is tanúsítja, hogy maga verte az inasokat. - Az õ keze is magánál lett nyomorék, mint a Krisztus keze.

- Itt ugyan egy inas se sérült meg, csak egy gyáva tolvaj. De az megérdemelte.

- Jól van, Szabó elvtárs. Ha így, hát így, de megbánja ezt maga még!

Másnap reggel, csordahajtáskor egy fekete pobjeda állt meg a ház elõtt. A szervezõ szállt ki belõle, meg két bõrkabátos férfi. Valahonnan a Jóskát is elõette a fene. Kopogás nélkül törtek rá az öregre.

A szervezõ diadalittasan elõvett a zsebébõl egy négybe hajtott iratot. Szertartásosan kihajtogatta, s olvasni kezdte. A bõrkabátosok meg elõvették pisztolyaikat, s csõre töltöttek.

- Határozat! A járási tanács a vonatkozó kormányrendelet alapján államosítja Szabó János, más néven Bácskay-Szabó János cipészüzemét. Az üzemet befogadó ingatlan és az üzem, illetve annak minden felszerelése azonnal lefoglalandó. Bácskay-Szabó János a dolgozó nép kizsákmányolásával szerezett vagyona a népre száll. Annak kezelõje a továbbiakban a magyar állam. Bácskay-Szabó János és családja 24 órán belül köteles a számukra kijelölt kényszerlakhelyre költözni, onnan engedély nélkül el nem távozhatnak. Ügyükben az illetékes szervek tovább nyomoznak, hogy a népbíróság méltó ítéletet hozhasson, satöbbi, satöbbi.

Na, Bácskay-Szabó, te rohadt imperialista féreg! Ugye, hogy adod!

- Nem adom! - kiáltott az öreg és felugrott, de az egyik bõrkabátos a falhoz nyomta, s a pisztolya csövét az álla alá szorította úgy, hogy ha meghúzza a ravaszt, a lövedék a koponyán át távozott volna. Nagyapa ökölbe szorította a kezét, s az ár fémje megcsillant az ujjai között. De akkor anyám állt meg riadtan az ajtóban, s a fejével nemet intett. Az öreg elejtette a szerszámot, bólintott.

Másnap hajnalban teherautó jött értünk. fejenként 20 kiló holmit vihettünk. A házat persze már elõzõ nap átkutatták. Leltárba vettek mindent. A festmény nem volt a listán. Jóska rendõr a hóna alatt vitte el, egy abrosszal letakarva. A bevagonírozás fél napig eltartott. Teherautók jöttek és mentek. Kisiparosok és kulákok hozták batyuba kötött maradékát az életüknek. Fegyveres õrök, írnokok asztalai, por, lárma, ordítozás. Aztán ránk zárták a marhavagon ajtaját. Zsúfoltan voltunk. Ijedt emberek, akik nem tudták, ez a vonat hová viszi most a rakományát. Voltak, akik rettegve mondogatták, hogy Szibériába. De végül egy mezõvárosba érkeztünk. Ott egy huzatos raktárépületbe tereltek minket. Káosz, ordítozás, fegyveres õrök, írnokok. A második nap teherautóra raktak. Egy téesz "alkalmazott" minket. Elhurcolt zsidók kifosztott házát kaptuk szállásul. Négy család, csaknem húsz ember. Egy konyha volt csak, illemhely is csak egy. Az asszonyok között csakhamar éktelen civódás tört ki, aztán zokogás. Végre, a férfiak egyike kerített egy üveg italt. Rizlinget. Felfoghatatlan, hogy hogyan szerezte. Mind ittunk egy-egy pohárral. A gyerekek is. És sírtunk. A férfiak is el-eldörgöltek érdes kézfejükkel egy-egy könnyet.

Másnap elkezdtük megtanulni a dohánytermesztés fogásait. Pamatoltunk.

Egy fegyverropogásos õsz jött aztán Anyánk megõszült. Öcsém eltûnt. Sok évre rá jött hír felõle, hogy él, Amerikában alapított családot, cipõboltja van. Sokan börtönbe kerültek. Sokuk soha többé nem jött haza. De nálunk csendes idõk jártak. Az öreg végre kapott valami nyugdíjat a téeszben ledolgozott évei után. Már egy régi cselédházban éltünk. Csak magunk, nem húsz ember. Én a vasúthoz kerültem. Szükség volt forgalmistákra. Az iskolának volt kollégiuma, és a focicsapatba is kellett center, amíg el nem tört a lábujjam.

Egyszer aztán a vállalati újság pályázatot hirdetett, hogy küldjünk be kis történeteket a vasút életérõl. Én is küldtem egyet. Nem sok idõre rá hívattak Pestre, hogy a szerkesztõségben meg akarnak ismerkedni velem. Szabadjegyem volt, a napomat fizették - hát ott voltam a megjelölt idõben.

Kérték, hogy írjak még. Aztán, vagy félévre rá, éppen szolgálatban voltam, hát hívtak a vasúti telefonon, hogy úgy készüljek, a jövõ hónapban beiskoláznak, s azután újságíró gyakornok leszek. Azután meg, ki tudja? B. Szabó János publicista.

Kicsit sántikáltam a rosszul forrt lábujjam miatt. Kemény karácsony volt, de anyám írt, hogy nagyapa beteg. Hárman ültünk az asztal körül. Az elmúlt években nagyapa sokat járt vásárokban, találkozott öreg mesterekkel. Hogy hogy nem, de egész kis mûhely lett a szobájából. Amikor a töltöttkáposzta is elfogyott, s beteltünk a bejglivel, a kis öreg arra kért, néznénk meg a legújabb szerzeményét.

A szobájába mentünk. S az asztalon ott volt egy öreg cipész ár. Épp olyan, mint amit elejtett, mikor a bõrkabátos a falhoz nyomta. Vagy épp az. Nem is tudom.

- Nézd, mit találtam egy ószeresnél! - nézett rám hunyorítva.

- Ez gyönyörû! Ez pont olyan. Vagy ez az?

- Mi a cipész ár nélkül, fiam? Hát te mi leszel? Mi lesz így velünk, ha egyikõtök sem viszi tovább az ipart?

- Én publicista leszek, nagyapa. Már el is indult a pályám.

- Jó van, fiam. Ha krónikás leszel, hát légy Isten krónikása! Hisz fegyver s szerszám a toll is. Jó iparos, tudod, csak jó ember lehet. Akinek a kezében, az eszében és a szívében van a mestersége és az emberség.

Iszogattunk még. Rizlinget, amit szeretett az öreg. S én másnap már utaztam az új életem után. Várt egy barna szempár, egy új hivatás. Egy élet. Nem lettem B. Szabó, focista, nem lettem dohánytermesztõ, s nem lettem forgalmista sem. Megírandó glosszák jártak a fejemben, meg egy nívós sportrovat. Életképek. S igen, novellákat is akartam írni. Egyszer majd egy saját kötet. S még ki tudja, hány? S a vonat hosszú útra indult velem, amelyen sokáig nem néztem hátra.

De egyszer még fel kell kutatnom, hogy ki is volt az az elsõ Bácskay azon a régi, megkormolódott képen, s hogy merre szóródott szét ez a név, mint por a viharban. Ez az én dolgom, és a tiéd, fiam, hisz mi vagyunk krónikások...

És eljött az a karácsony is. Anyánk kért, hogy ne vigyük most a családot. Ott voltunk hát az öcsémmel. Õ is hazajött, repülõn. Anyánk délután fõzött. Ismerõs illatok lengték be a kicsi konyhát. Az öcsémmel segédkeztünk. Kicsit ügyetlenül, mint a nõs férfiak, akik gyakorlatlanok a konyhai munkában. Arról beszélgettünk, hogy most majd mi lesz.

A vacsoraasztal gyönyörû volt. Míg anyánk terített, kibontottunk egy üveg rizlinget. Még ott volt a pohár a kezünkben, amikor leültünk. A gyertya fénye átszûrõdött az aranyszínû italon és páracsöpp gördült a pohár oldalán. Csend volt. Anyánk nézett minket, aztán zavarba jött. Csak hárman voltunk, de õ négy személyre terített.

Óh, hát meg is feledkeztem róla: az angyalok már cipõben járnak.

Ez az írás 2018. május 14-én került a NapSziget honlapjára.
 
Ferenczfi János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón