Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Kõ-Szabó Imre
(1936- )
Egy találkozás képei
Temesi Feri ott állt az aluljáróban a Blahán. Csak úgy állt, nézelõdött. Egy éve jött Pestre, mert vidéken megállt az élet. Huszonegy évesen csak lõdörgött otthon. Még jó, hogy a fater nem szólt, olyan erélyesen, csináljon már valamit. Az öreg maszek volt. Lakatos és bádogos szakmát ûzte. Néha megkérte fiát, segítsen neki. Ez legtöbbször, akkor fordult elõ, amikor egy új ház bádogos munkáit végezte. Ilyenkor cipekedtek, vitték az elõgyártott ereszcsatornákat, meg a bádog lemezeket, szigeteléshez. Aztán adott neki zsebpénzt a segítségért pár ezret, de ez változó volt. Temesi Feri, ez a szõke, nyúlánk srác ettõl ódzkodott. Nem tartotta tisztességesnek, hogy az apja kifizeti, mint egy segédmunkást. Mivel nem volt jövedelme, elfogadta, de mindig szégyellte magát. - Majd lesz nekem is keresetem! - mondta ilyenkor, csak úgy halkan, de a pénzt zsebre tette. Aztán azon gondolkodott, mit kellene tenni, hogy ez valóra is váljon. Szombatonként a presszóban tanyázott, ott beszélgetett a haverokkal, meg azokkal a nagymenõ srácokkal, akik vették a bátorságot és Pestre utaztak és hétvégére szaladtak csak haza, hogy egyenek egy jót anyuka fõztjébõl. Ezek a srácok nagyvonalúan rendeltek italokat és mutatták nagyképûen, hogy õk már révbe értek. Legalább is ezt hitték önmagukról. Nyitogatták pénztárcájukat.
 
Temesi Feri is így volt ezzel, mert a múlt héten volt otthon. De õ visszafogta magát, a nagyképû viselkedés idegen volt tõle. Már egy éve, hogy elszánta magát és Pestre utazott. Albérletben lakott és egy káeftében dolgozott. Ahogy itt álldogált a Blahán, azon gondolkodott, mit kellene tennie, hogy ez a sivár hangulata elmúljon, amikor megpillantotta egy gimis osztálytársát.
 
- Attila! - kiáltott feléje.
 
- Szia Bóca! - ismerte fel Ferit és mindjárt becenevén szólította.
 
- Mi újság, hogy vagy?
 
-Tûrhetõen, és te? Mi van veled?
 
- Mi volna? - kérdezett vissza Feri és széttárta karjait.
 
- Itt dolgozol Pesten? Sikerült elhelyezkedned?
 
- Kicsit nehéz volt, de sikerült. Persze, ha ezt sikernek lehetne nevezni.
 
- És mivel foglalkozol? - kérdezte Attila.
 
- Segédmunkás vagyok, egy csõszerelõnek segédkezem.
 
- Jól lehet keresni?
 
- Havi nettó százharminc.
 
- Lehetne több is! Nem gondolod? - Attila kérdésére Feri nem válaszolt, csak felhúzta vállait, mintha azt mondaná, jó lenne. Aztán hozzá tette: 
 
- Hová tartasz?
 
Attila egyenesen válaszolt.
 
- Megyek hazafelé. Gyere fel hozzám, ha ráérsz. Itt lakom az Üllõi útnál.
 
- Jó, menjünk! - egyezett bele Feri.
 
Villamosra szálltak, éppen jött egy 6-os.
 
A beszélgetés hamar a diákévekre terelõdött.
 
- Milyen boldog kor. Olyan önfeledten szabadok talán már sohasem leszünk! - mondta Feri és egyik kezével egy fogantyúba kapaszkodott.
 
- Azt hiszem én is, már többé nem! - összegezte Attila és egy pillanatra elgondolkodott.
 
Aztán a beszélgetés a gimire terelõdött. Emlékeztek a fizika tanárnõre, arra a tanárnõre, akihez a legtöbb élményük, jó vagy rossz, fûzõdött. Megállapították, így az idõ távlatából, hogy a diákok legtöbbször a jó kedélyû pedagógusra emlékeznek és a legmorcosabbat jegyzik meg.
 
- Klára néni, vénkisasszony volt. A kitöréseitõl már elõre féltünk! - mondta Attila.
 
- Persze, mert ha az osztály jó hangulatban volt, ettõl õ mérges lett.
 
- Felnõtt férfiak és így viselkednek? Én szégyellném magamat! - utánozta Attila és megpróbált a tanárnõ hangján beszélni, de ez nem sikerült neki, ettõl még nevetségesebb lett az egész.
 
Hosszan nevettek, felszabadultan. Aztán Attila szólalt meg.
 
- De azért elhúzott?
 
- Elég simán.
 
- Minden harag nélkül!
 
- Annyi tanulás után én is azt tettem volna! - állapította meg bevallásképpen Feri.
 
- Ennyire belátó lettél önmagaddal?
 
- Fejlõdünk! - intett kezével Feri.
 
- Találkoztál valakivel mostanában? - hangzott a következõ kérdés.
 
- Emlékszel a Mizserre? - kérdezett vissza Temesi. - A magyar tanárra?
 
- Persze! Mi van vele?
 
- Képzeld, találkoztam vele a Keletinél. Kapaszkodj meg, hogy kivel volt?
 
Attila várakozóan nézett Ferire.
 
- Egy olyan pillangóval ment. Topis, alacsony, barna nõvel, szembe jöttek velem. Mikor észrevett, egy kicsit zavarba jött. Megálltak, de úgy láttam, legszívesebben elszaladtak volna. - Mi van magával Temesi? - kérdezte. - Semmi különös tanár úr! - feleltem neki. A nõre nézett, aki fura pillantásokat vetett rám, meg a tanár úrra. - Egy ismerõsöm! - próbált magyarázkodni. - Most hazakísérem! - tette még hozzá. Átfutott az agyamon, természetesen szobára, de nem szóltam. - Leérettségizett? - kérdezett tovább. - Nem! - Miért nem? - folytatta, pedig tudta, hogy kettõbõl elvágtak. Osztályt kellett volna ismételnem, de már erre nem emlékezett. A nõ megfogta a tanár úr karját és annyit mondott: - Ketyeg az óra, gyerünk! Nem is köszöntek, csak intett a kezével és eltûnt a barna nõvel.
 
A kitérõ után a többi tanár is szóba került, a padtársak, a haverok. Mindenki másfelé van, egyetemen a jobbak, nekik sikerült, vagy dolgoznak, mert mást nem tehetnek. Segédmunkások, mert a pillanatnyi megoldás ezt teszi. Esetleg szakmát tanulnak, a jelenlegi végzettséggel nem rózsás a jövõ.
 
Megérkeztek az Üllõi útra. Ez a Corvin negyed, Attila itt lakott, egy kétszobás lakásban, amely egy mérnöké volt. Most éppen külföldön van, Londonban dolgozik. - Azt mondta, lakhatsz itt, legalább vigyázol a lakásra! Most én vagyok a háziúr!
 
- Micsoda mázli! - tette hozzá Feri és irigykedve nézte a lakást és az õ szûkös albérletére gondolt.
 
Alig ültek le, még idejük sem volt a kitöltött pálinkával koccintani, csöngettek. Attila az ajtóhoz sietett, kinyitotta és három lány, olyan húsz év körüliek, berohantak a lakásba.
 
- Szia! Szia! - üdvözölték Ferit.
 
- Iskolatársam! - mondta Attila magyarázatként.
 
A lányok oda sem figyeltek, letelepedtek, hiszen mindennaposak voltak Attilánál. A lakás tágas és világos volt, a rádió halkan szólt, a bárszekrény pedig a felsorakoztatott üvegekkel a hangulat, a gyógyulás patikáját jelentette.
 
Feri, ahogy ott ült és a lányokat nézte, egy Tóth Árpád vers sorai jutottak az eszébe. "Ha nõje nincs, a lét sivár, / Az árnyak búsan nõnek, / Azért hát tiszta hála jár / Minden kis drága nõnek!"
 
Arra gondolt, hogy ez tényleg így van, mert õk az élet fûszerei. Persze az is igaz - állapította meg, Van, aki túl fûszeresen szereti az életet. Úgy látszik Attila is ezek közé tartozik.
 
Vele szemben egy szõke lány ült a heverõ sarkán. Szoknyája rakoncátlanul felcsúszott. Fehér térdei, combjának sima, márványra emlékeztetõ vonalai felkorbácsolták szívdobogását. Érezte, a vér a fejébe száll, meggyorsul a lélegzete is.
 
Este, lefekvés után nem tudott megszabadulni ettõl a képtõl.
 
- Valamit tenni kell! - mondta önmagának.
 
Papírt keresett és érzelmi szavak írt, olyan vers félét. "A nõvárás - vágyat ébreszt / A nõi térd fehérlett, / Ûzött fekete gondolatokat / Mert fehér a vágy, / S fehér a test, / ha nap süti, barna / S fehér a comb - mindig, / De sokszínû a lélek, / A gondolat fekete."
 
Elolvasta többször is és mindig változott a véleménye. Néha jónak találta, néha fércmunkának, aztán félre tette. Nyugtalanul aludt, reggel fáradtan ébredt.
 
A következõ melónap lassan akart a végére érni. Temesi Ferire rosszul hatottak az elmúlt nap eseményei. Arra a szõke lányra gondolt, többször is. Munka végeztével megfürdött. A zuhany alatt sokáig állt, szinte áztatta magát, de ez megnyugtatta. Aztán metróra szállt és elindult hazafelé. A Klinikák megállónál feljött a mozgólépcsõn és megállt az Üllõi úti oldalon. Egy szõke nõ is ott állt és nézte Ferit, le nem vette róla a szemét. Aztán lassan megindult a fiú felé és megkérdezte.
 
- Nem volna kedved velem jönni?
 
Temesi Feri hirtelen nem tudott válaszolni. A tegnapi szõke lány jutott eszébe, itt áll vele szemben ez a másik szõke. A képek gyorsan futottak az agyában és végül annyit válaszolt.
 
- Nem!
Ez az írás 2018. április 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Kõ-Szabó Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón