Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Károlyfi Zsófia
(1952- )
Csak azt a nadrágot, azt tudnám feledni
Szórakozott professzor helyett szórakozott ember vagyok.
 
Ha beszélgetek valakivel, nehéz másra figyelnem, az õ lénye foglal le a lehetõ legjobban. Ha sétálgatva társalgunk igyekszem  közben jobbra-balra tekingetve megõrizni testi épségemet. Így aztán a legritkábban fordul elõ velem, hogy nekimennék valaminek, vagy leesnék valahonnan, de azért ilyesmi is elõfordult már.
 
Jelenlegi történetem ismét elõször Szigligetre vezet. A leggyakrabban a szigligeti strandon tudtam oly módon kikapcsolódva csevegni lányommal és barátnõimmel, hogy lelkem égi otthonában röpködött, földi valómat rábízva rossz reflexeimre.
 
A meleg nyári napokon sok folyadékot fogyasztva elég gyakran a mellékes helyiség felé tartottunk és mondhatom a következõ eset többször elfordult velem. 
 
Csevegünk vicces dolgokról, trécselünk magasabb röptû filozófiákról, szemem végzi a szokásos feladatát, figyel a zökkenõkre.  Ellenben az a híres szürkeállomány nálam másként mûködik ám.
 
Ránézve a férfi-vécén levõ nadrág-jelre, lábamat azonnal arra ingerli, hogy az ajtó felé tartson.
 
Társaimat a legtöbb alkalommal némára döbbentem, kezem a kilincsen, s mielõtt bárki megakadályozhatna, sürgõsen be is nyitok.
 
Az elsõ férfitõl tátott szemmel kérdezem:
 
- Tessék mondani ez fiú WC?
 
- Igen. - kapom a választ.
 
Viháncolva távozom, saját esetlenségemen mulatva.
 
El lehet ezt nézni egyszer, sõt kétszer is.
 
- De miért tévedek ilyen gyakran? - kérdezem magamtól, másoktól, de a megfejtés titok marad. Néhányan találgatnak.
 
- Férfi voltál elõzõ életedben.
 
- Vagy a következõben készülsz annak.
 
- Netán a férfihiányod hajt tudat alatt arra?
 
Érthetetlen számomra. Mostanában arra gondoltam, mivel a szoknyát majdnem egészen töröltem a ruhatáramból, ez vezet ahhoz a logikus reflexhez, hogy ahol nadrág a jel, az számomra jogos.
 
Most már erõsen koncentrálva közelítek a toalettek felé, magamban mint varázsigét, mormolom a szót: szoknya... szoknya... szoknya.
Legközelebb nagy magabiztossággal nyitottam be egy szoknyás ajtón és tátott szemmel kérdeztem meg az elsõ férfitõl:
 
- Tessék mondani ez fiúvécé?
 
- Dehogyis - szólt elnézõen, csak rossz a kilincs és ide küldtek megjavítani.
 
- Ez valóban igaz? - hitetlenkedtem és nevetgélve mentem befelé.
 
Vajon mit gondolhatott, miért örültem ennyire?
 
Úgy tûnik, ez a téma hû marad hozzám. Szülõi értekezlet kapcsán lányom kollégiumában jártam. Mielõtt távoztunk volna, megkérdeztem tõle, hol van a mellékes helyiség.
 
- Balra az utolsó ajtó. - tájékoztatott.
 
Egyértelmûnek tûnt, de amikor odaértem, nadrágjellel találtam szemben magam. Miért történik meg velem ez továbbra is? Megkeresem a szoknyásat. Mentem mendegéltem, keresgéltem, eredménytelenül. 
 
Hétvége lévén, már alig volt valaki a kollégiumban, emiatt kicsi volt az esély hogy egy fiú bejönne a WC-be. Az ügy sürgõsségére való tekintettel mégiscsak megkockáztattam a használatát. Eléggé stresszben voltam és nagyon igyekeztem, közben fel kellett készülnöm arra az eshetõségre, hogy bejön valaki a piszoárhoz. Latolgattam, hogy mit mondjak majd az illetõnek, miközben nyugtalanul rendeztem dolgaimat. Megúsztam. Nagy megkönnyebbüléssel indultam vissza a szobába, már elõre hangoskodtam lányom felé:
 
- Végre! Nemcsak betévedtem, de használtam is egy fiú WC-t! Hurrá!
 
Akkor vettem észre egy férfit, aki várta a nagylányát.
 
Elég ügyetlenül, de kimagyaráztam ez irányú határtalan örömömet.
 
- Most viszont áruld el - kérdeztem lányomat -, hol van itt a nõi mosdó?
 
- Sehol. Régebben ez fiúrészleg volt, itt csak fiúvécé van. - válaszolta mosolyogva lányom.
 
A kollégiumból Budapestre utaztunk. Rokonoknál töltöttük két napot. Lánykoromban tíz évig éltem a fõvárosban, azóta csak néha néhány napot töltöttem ott. Amikor beléptünk a liftbe, lányomnak tûnt fel elõször az aprócska jelzés.
 
- Nézd csak ezt az emberjelet itt a liftben! Nadrágos. A közlekedési lámpák zöldjében is ezt lehet látni. Egyik sem szoknyás.
 
- Ó, az én régi jó reflexeim!
 
Úgy tûnik ez a téma folytatásos karcolattá fog dagadni. Néhány év múlva Zalakaroson üdültünk a Napfény Hotelben. A gyógyfürdõzés alkalmával is szükség volt felkeresni az ominózus helyiséget. Amint megláttam a vécéjelzéseket visszasiettem, és hívtam lányomat. Nézd meg, mondtam neki, ez most vicc? Össznépi humorérzék is van? Szinte hihetetlen, de igaz. Az egyik ajtón egy szoknyás fekete figura volt pirossal áthúzva, a másikon egy nadrágos fekete figura volt pirossal áthúzva.
 
- Mi van? - kérdeztük egymásra nézve.
 
A derû és a nevetés forrása ne apadjon el soha!
Ez az írás 2018. április 24-én került a NapSziget honlapjára.
 
Károlyfi Zsófia további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón