Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A tükör
A tükör ott állt a hálószobában a két utcai ablak között. Ovális keretben volt, s tartozott hozzá egy fényes asztalka, háromlábú székkel. A széken halványzöld bársonypárna pihent, az asztalkán hímzett fésûtartó, és egy rózsaszín kölnisüveg, aranyozott kupakkal, nagy selyembojttal.
A tükör újkora óta állt a helyén. Cili, a ház úrnõje hozta magával a házasságba. Azokban az idõkben a tükör még elégedett volt a világgal, mert Cilit gyakran látta mosolyogni. Akkoriban még Ákos urat is kedvelte, mert úgy látta, szereti Cilit. Ha a ház úrnõje a tükör elé ült, s fésülte szép szõke haját, Ákos úr ragyogó szemmel hajolt hozzá, s azt súgta:

- Imádlak!

Lidike születése után a tükör új örömöket ismert meg. Lidike olyan volt, mint egy hajas baba. Cili ibolyaszemét örökölte, s Ákos úr sötét haját. Lidike eleinte nagyokat csodálkozott a tükör láttán, késõbb már hangosan kacagott is, ha belenézett. Cili gyakran ültette a fényes asztalkára, s engedte játszani a rózsaszín kölnisüveggel. Azért sem haragudott, ha szétszórta a púdert az asztalkán. Cili szeme akkor még derûs nyugalommal nézett a világra.

Mikor Lidike óvodás lett, gyakran táncolt a háromlábú szék tetején fodros szoknyácskában, de amint fehérgalléros, sötétkék  matrózruháját megkapta, igyekezett illedelmes arcot vágni. Csak akkor mókázott, ha kettesben volt a tükörrel. Olyankor mindenféle ábrázatot öltött, hol szendét, hol méltóságteljest, vagy visszautasítót. A tükör élvezte a játékát. 

Csak Cili miatt volt egyre nyugtalanabb. A szép fiatalasszony szemébe beköltözött a bánat, s akkor sem vidult fel, ha Ákos úr megjelent mögötte, mert Ákos úr tekintete fölényes volt és hideg. Esténként virágot tûzött a gomblyukába, s gazdagon szórta magára az illatot. Cili ilyenkor fátyolos tekintettel nézte, s halkan kérdezte:

- Megint elmegy?!

Ákos úr feleletre sem méltatta, átnézett rajta, mint az üvegen, pedig tudott még mosolyogni. Amikor nagy vendégség volt a házban, s egy fekete szépség megjelent a szobában, Ákos úr mosolyogva tûnt fel mögötte, s a nyakába csókolt.

- Megõrült?! Azt akarja, hogy meglássanak bennünket? - figyelmeztette a fekete szépség.

- Nem érdekel, ha meglátnak. Imádom! - felelte Ákos úr felhevült hangon.

Cili ezen az estén zokogva borult a fényes asztalkára, Ákos úr hidegen magasodott fölé, szokása szerint virágot tûzött a gomblyukába, s azt mondta:

- Nem hatnak meg a könnyei! Nem érdekelnek. Ha nem tetszik az, ami van, mehet az Istenhez panaszra!

Másnap reggel letakarták a tükröt. Cilit nem látta többé, csak Lidike kisírt szemét, s Ákos úr zavart tekintetét. Hónapok teltek el így. Egy napon viszontlátta a fekete szépséget. Beköltözött a házba, s Cili helyére leült a fényes asztalkához. Ákos úr buzgón hajolt hozzá, de a szépség eltolta hidegen.

- Hagyjon, szúr a bajsza! Inkább nézzen a fürdõvizem után.

A tükör elégedetten szemlélte Ákos úr elborult tekintetét. A ház ura nem járt már el esténként, nem tûzött virágot a gomblyukába, mégis sokat állt a tükör elõtt. Olyankor mindig aggodalmaskodó szemmel vizsgálta az arcát, vagy õsz hajszálakat tépett ki a hajából.

A tükör örült, mikor átköltöztették Lidike szobájába. A lányka sokáig siratta Cilit, olykor gyengéd kézzel simogatta a fényes asztalkát, sorra kezébe vette az asztalka tartozékait, legjobban a rózsaszín kölnisüveget szerette, édesanyjára emlékeztette az illata. 

Az élet ment tovább, s Lidike könnyei lassan felszáradtak. Tizenhatodik születésnapjára megkapta elsõ báli ruháját. Gyönyörû ruha volt, csupa csipke és tüll, Lidike olyan volt benne,  mint a mesék tündérkirálynõje. Az elsõ bálja után álmodozó szemmel nézett a tükörbe, s eljött az a nap is, mikor hófehér menyasszonyi ruhát öltött. A tükör azon a napon újra fényesen ragyogott. Másnap reggel megismerte Istvánt. A fésülködõ Lidikéhez hajolt, s boldog szemekkel súgta:

- Szeretlek!

A tükör tudta, hogy ismét beköszöntöttek a szép napok. S, a legszebb az volt mind között, mikor Lidike megmutatta neki Dódit. A kisfiú olyan szép volt, mint Murillo angyalkái. Lidike gyakran vitte a tükörhöz, késõbb az asztalkára is ráültette. Olyankor Dódi tapsolt örömében. Mikor már maga is fel tudott mászni, naponta kereste fel a tükröt, s kedves grimaszokat vágott, vagy nyelvét nyújtogatta, de a tükör nem vette zokon, szerette a pufók legénykét.

Egy napon hiába várta. A szobában orvosságszag terjengett, s suttogó rémület. A gyerekágy felõl fuldokló hangokat hallott, és Lidike zokogó hangját.

- Diftéria?! Uramisten, segíts!

A tükör érezte, hogy nagy a baj, s torzítani kezdett félelmében. Mikor letakarták, kövér cseppekben gurult rajta végig a pára. Szomorú idõk voltak ezek. Kitört a háború is, Istvánt elvitték katonának. A bombázások alatt Lidike is eltûnt a lakásból. Idegen emberek jöttek, egyenruhát viseltek, s idegen nyelven beszéltek. Volt köztük egy fiatal hadnagy, egyszer nagyon megijesztette. Megállt elõtte pisztollyal a kezében. A tükör látta a szemét, s azt hitte, eljött a vég, de szerencsére nem az történt. A hadnagy a fejéhez emelte a fegyvert, közben keserûen nevetett, aztán ledobta a pisztolyt, s az asztalkára borult fojtott zokogással, miközben azt ismételgette:

- Keiner Sinn... keiner Sinn!

"Nincs értelme...nincs értelme!" Igaza volt. Elvesztették a háborút, s értelmetlen volt minden további áldozat. 

Aztán más egyenruhások jöttek, más hangsúllyal beszélték az idegen nyelvet. Köztük is voltak különös emberek. Gyakran látott egy öregembert, megtört volt, fáradt arcú. Leült a fényes asztalkához, maga elé tett két fényképet, mindkettõn fiatal katona volt, bizakodó szemû, vidám, s míg nézte õket, könnyek gurultak végig ráncos arcán. 

Társai közt is voltak fiatalok, némelyik mókás kedvû, szertelen. Az a legény is, aki gyakran nevetett a tükörbe. Sapkáját a feje búbjára tolta, beszélt a tükörhöz és nevetett a szeme. Mikor elment, magával vitte a hímzett fésûtartót, s a rózsaszín kölnisüveget. A tükör nem bánta, mert kezdett elcsendesedni a világ. 

Viszontláthatta Lidikét, s egy napon megjött István is, soványan, rongyosan, de Lidike szeme attól kezdve újra nevetett. A tükör tudta, hogy beköszöntöttek ismét a szép napok. Hamarosan megérkezett Katinka is. Attól kezdve õ lett a tükör mindennapos öröme. Ahogy cseperedett, a tükörben úgy nõtt a remény, hogy látja majd felnõni, látja szép fiatal lánynak, elsõ bálosnak, menyasszonynak. 

Katinka már kiskorában szeretett öltözködni. Gyakran állt a tükör elé, néha úgy kiöltözött, hogy a tükör alig ismerte meg. Hol Lidike hálóingét vette magára, hol István kalapját, szemüvegét. Az is elõfordult, hogy az éjjeli edénykével a fején jelent meg, a tükör nevettében bepárásodott. Sok vidám napot éltek meg együtt. Noha István szemében gyakran látott gondot, néha haragot is, s Lidike arcán bánatot, de a tükör nem nyugtalankodott, mert ha Lidikéék egymásra néztek, eltûnt arcukról a rossz. Csak Katinka élte napjait gondtalanul. Már a tizedik születésnapjához közeledett, lófarkot viselt és fodros szoknya helyett nadrágot. A tükörnek nemigen tetszett, mert jobban szerette a habos-csipkés viseletet, de legjobban mégiscsak Katinkát kedvelte, s beletörõdött az új divatba. 

Katinka megosztotta vele a gondolatait, gyakran beszélt tükörbeli önmagához, s a tükör értesült a külvilág dolgairól. Így volt ez akkor is, mikor egyik napon újra felfordult a világ. István sápadt volt, Lidike sírt. Katinka tükörbeli önmagának megmagyarázta az okát. Szüleitõl hallotta, hogy a nemzet egy emberként lázadt fel az idegen elnyomás ellen, a szabadságért vállalva bármi áldozatot. A tükörnek Katinka szavai jutottak eszbe, mikor egyik nap Istvánt meglátta véres fejjel. Hallotta, hogy golyó súrolta a homlokát, s fényét vesztve hallgatta Lidike zokogó hangját.

- Minden elveszett! Mi lesz velünk?!

István fogcsikorgatva felelt.

- Menekülnünk kell. Feriék hajnalban indulnak, magukkal visznek bennünket. Csomagoljunk életem, de csak a legszükségesebbet. Át kell jutnunk a határon, míg lehet!

Az utcáról nehéz jármûvek dübörgése hallatszott, s lõttek közben, rázkódott minden.  A hatalmas dörrenésekbe a tükör beleremegett. Mikor Katinka elébe állt kabátban, könnyes szemmel, rémületében alig értette a szavát.

- Elmegyünk. El kell mennünk. Vigyázz a babáimra, vigyázz a könyveimre, vigyázz mindenre, amíg odaleszünk. - mondta gyermeki hittel tükörbeli önmagának. 

A tükröt nehéz pára lepte be. Nem látott már, de érzékelte a kapkodó sietést, hallotta a becsapódó ajtók hangját. S a közeli hatalmas robbanásnál bánatában kettéhasadt.

Ez az írás 2018. február 24-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón