A sors, nem restellve semmit, felnyitotta a mellkasod,
amely mostoha szülõdként, elfeledni
sose vágyott;
egy nap sem telt el, hogy rajtad, legalább egy
sebet nem hagyott,
úgy ígérte meg õ neked, a
majdani királyságod.
Végül az elfáradt tested, tolvaj módra
betakarta,
hogy a föld, megszûnjön veled, az õrületbe
forogni;
legijesztõbb félelmünket is messze
túlszárnyalta,
hogy összezavarodva, ne tudjunk csak magunkba rogyni.
Le a saját bõröd nyúztad, a
saját véred ízlelted,
égetõ lázzal takarva be, csak az
égetõ lázad;
hogy magad emeld csak egyre lejjebb, és csak egyre
lejjebb;
hogy ne láthass már több földi
várost, és több földi házat.
Ordít most a kegyetlenség, és hallgat
csak a kegyelet,
megadva nekünk az esélyt, hogy a nap a pokol
legyen;
nézve a megrekedt folyókat, és a
marcona hegyeket,
úgy állnak most a szívünkben,
a szavaink lábujjhegyen.
Ránk most az igazság, és a hazugság
sem igen hathat,
meg sem próbálunk pótolni, valaki
jobbal és szebbel;
amíg az itt hagyott sorsod, velünk haragot
dagasztat,
párbeszédet folytatva, rég elfeledett
istenekkel.
Ilyen életre, és ilyen halálra, vajon
ki ítélt,
arcunkon most minden mosoly, ahogy minden könny
is hamis;
fekete verseiddel, ránk borítottad a véres
éjt,
hangunk ami elérhetne, távoli, ködös
tájra visz.
Versünket hol is kezdjük, és versünket
abba, hol hagyjuk,
várva csak hogy a szívünkrõl,
ez az örök köd eloszlik;
a szerencse patkóját is, tovább
hiába szorongatjuk,
míg a lelkünkrõl a fájdalom,
le már sohasem pattogzik.
Újra értelmezzük most is a hátrahagyott
soraid,
amiket Te írtál, Te az örök csavargó
és üldözött;
ki nem aludva magadból, a hajnali dér fogait,
hollókkal és varjakkal, az õszbe
fordult fejed fölött.
Hidd el: belül száz és ezer, penge
éles darabra törtem,
nem tudva: befejezetlen verseid, tovább kik költsék;
úgy keresem az arcodat, a zavaros víztükörben,
szinte magam mellett hallva, valaki nevetõgörcsét.
Szíved körül nem dönti le a sok
sajnálom
a falat,
ahogy a sok részvéttel is, rekesztjük
csak most a Dunát;
sepregetve csak a széked, és halálos
ágyad alatt,
reflexbõl zsebre gyûrve, a soha nem feledünk
cédulát.
(Budapest, Csepel, 2018. február 14. szerda)