Vissza a főoldalra
 
ONLINE MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSŐ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Kalász István
(19..– )
Cui bono?
1.
  
                                                                      „Nem értette, mit súg  
                                                                        titkos ösztöne,  
                                                                        fordított, elindult 
                                                                        völgynek lefele.” 
                                                                                      B. Paszternak 
  
A képeslap Ansel Adams Moonrise, Hernandez című fényképével, egy 1941-ben készült felvétel, az íróasztalon feküdt. A kép alján, a kopár új-mexikói síkságon négy fehérre meszelt ház és a lapos templom állt, odébb a temető a fejfákkal. A távolban hófedte hegyek húzódtak, a fekete égbolt alján ragyogott a felkelő hold. 53 évvel később ugyanez a hold világított le a pesti bérház csöndes udvarára, erre gondolt a férfi, miközben az asztalnál ült, és hosszasan nézte a képet. Aztán újra és újra olvasta a képeslap rövid üzenetét: Itt, egy kis faluban, megtaláltam a tökéletes szerelmet. Ezt kívánom Neked is. Régi szerelme küldte a lapot. Mexikóból. Miközben az elmaszatolódott írás fölé hajolt, irigység fogta el; míg ő csak álmodozott a szerelemről, addig valakinek valahol (Irigységét csak fokozta, hogy évekkel ezelőtt barátnője volt a lány.) beteljesült a vágya, megtalálta a párját. Boldog lett egy fickóval abban az istenverte mexikói faluban. A múltban már ő is hitte, hogy végre meglátta-megtalálta azt a nőt, akivel tökéletes szerelemben, békességben, megértésben, igen, boldogságban!, élhetne. Évekkel ezelőtt, egy szombat este történt, hogy először érezte: Ezzel a lánnyal boldog lennék. Az érzéshez fűződő történetet azonban (Vagy inkább a történethez fűződő érzést?) meddőnek, sőt bizonyos napokon, amikor nem tudott írni, szánalmasan meddőnek találta. A budapesti Metróban történt: fiatal lány állt mellette a tömegben. Nyár volt, a zsúfolt vagonban fülledt, forró levegő terjengett, és ha a szerelvény lassított összeért a meztelen karjuk. Ettől a véletlen, futó érintkezéstől az írót ugyanaz a kínzó izgalom fogta, mint amikor tizennyolc évesen elvesztette a szüzességét. Még a vesszője is megmerevedett. A jobbján kapaszkodó lánnyal boldog lenne egész életében, de miközben csak állt a félhomályos metróvagonban, és minden erejét össze kellett szednie, mert úgy érezte megbolondul, ha nem történik valami, a lány kiszállt. Ő pedig nem bolondult meg: már elmúlt 30 éves. Már tudta, a megmagyarázhatatlan történetek, a megfejthetetlen érzések csak zavarják a munkájában. 
  
Két évvel később Gibraltár keskeny utcájában jött szembe vele az igazi, utána Münchenben szökdécselt le előtte a mozgólépcsőn, egyszer Dél-franciaországban látta meg, az a lány fagylaltot evett a napsütötte téren, később az amszterdami villamoson komor arccal újságot olvasott előtte. Utoljára az autópályán látta, vörös sportkocsijával várakozott mögötte a torlódásban, és hosszasan festette a szemöldökét. A tökéletes nő – mert a tökéletes szerelemhez tökéletes nőt képzelt – olykor szőkén, olykor barna dús hajjal jelent meg neki, néha karcsú, néha telt volt; mindig új, és egyre szebb alakban mutatta magát. Miért nem szólította meg, ha meglátta őt? Az igazit! Igen, szólnia, mosolyognia kellett volna (Mit veszíthetett volna? Semmit!), de az izgalom mindig megbénította. A torka kiszáradt, a homloka verejtékben úszott, egyszer még az ujjai is elkékültek, reszkettek. Csak állt, bambán bámult; soha nem cselekedett. De az ilyen találkozás után mindig napokig lázasan képzelődött. Történetet, ezzel vigasztalta magát, talált ki a lányról. Elképzelte hogyan szólítja meg, hogyan mennek először moziba, elképzelte a lány lakását, a padlón szétszórt ruhadarabokat, a szoba illatát, a lány bizalmatlan szüleit, elképzelte, hogyan vacsoráznak együtt a parányi szobában, hogyan néznek este tévét, hogyan szerelmeskednek, hogyan veszik meg a leértékelt konyhabútort, hogyan veszekednek a gyerek előtt. Még azt is elképzelte, hogyan veszti el a türelmét, és vágja pofon egy este az előszobában, hogyan kér bocsánatot éjszaka, és hogyan csalja meg a házasságuk második évében felesége barátnőjével csak azért, mert azzal növel egyszerűbb az ágyban, és mert utána nem fogja el a szomorúság. 
    Így játszadozott a boldogsággal. Bár csak játék, mégis komoly és fájdalmas játék volt; az elképzelt történeteket nem tudta megírni. Megkísérelte, de mindig annál mondatnál, amikor megszólítja a lányt (Leszólítani soha nem tudott.) elakadt. Végleg. „Meglátta a lányt, elmosolyodott, majd a következőt mondta: ...” Mit is? Gyáván motyogta „Szép időnk van!”, vagy őszintén kezdte „Te vagy a legszebb lány, akit életemben láttam.”, vagy fölényesen bömbölte „Van kedve meginni velem egy kávét?”, vagy tapintatosan suttogta „Nem akarok tolakodónak tűnni, de szeretném, ha találkozna velem.”, vagy (Ezt a változatot tudta leginkább elképzelni.) ostobán dadogta „Nem is tudom, hogyan kezdjem, pedig most valami vicceset kellene mondanom, hogy figyeljen rám.” De aztán egyiket sem írta le. Csak ült, zúgó fejjel bámulta a papírt, és arra gondolt, hogy a zavar-kétely-félelem ugyanannál a pontnál fogta el, mint a valóságban; még a papíron nem tudta megszólítani a lányt.  
    Éjfél is elmúlt, amikor felállt az íróasztalától, és egymás után felkapcsolta az összes lámpát; az erős fény mindig kijózanította. A fényárban úszó szobát kevésbé érezte üresnek és idegennek. Az íróasztalán tarka reklámújságok, régi számlák, lejárt meghívók, önkormányzati értesítőket tornyosultak, a mexikói képeslap küldemény lett a sok közül. Holnap rendet rakok az íróasztalon, végre helyet csinálok az írógépemnek, gondolta zuhanyozás közben, és újra dolgozni fogok. Holnap.  
  
  
2.
  
                                                       „Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt?” 
                                                                                          Márai Sándor 
  
Másnap korán ébredt, zuhanyozott, felöltözött, aztán elindult, hogy reggelit vegyen az újonnan megnyílt sarki boltban. Az ég tisztán kéklett a háztetők felett, a levegő még hűvös és friss volt, a széles utca üres csak a kopott villamos, egy öregembert leszámítva, zúgott el üresen és lassan a folyó felé. Az öreg férfi fekete baszksapkát viselt, és közömbösen bámult ki az ablakon. Az írónak hirtelen kedve támadt elrohanni a következő megállóig, felszállni a villamosra, és követni az öreget. Egy ismerős író módszere volt ez: követni a hőst. Ha érdekesnek talált valakit, képes volt napokig járni a nyomában. A zsebében tollakat, noteszt, fényképezőgépet, diktafont, ceruzaelemet hordott, és akríbikus pontossággal könyvelte a követett személy napját. Egyszer úgyis sikerül igazi tragédiára lelnem, mondta nevetve, egyszer be kell jönnie a dolognak. Egy alkalommal elkísérte ezt az írót, kíváncsi volt, hogy mit hoz az ilyen nap. Középkorú nőt figyeltek; az ismerőse egy olcsó, külvárosi halászcsárdában vette észre. Az alacsony, kövér nő hatalmas, kormos alumínium üstök között állt, és súlyos merőkanállal kavargatta a halászlét; ezt látták, ha a konyha szárnyas ajtaja feltárult. Estefelé az ismerős író lefizette a pincért, és így rövid időre bebocsátást nyertek az étterem konyhájába. A hatalmas, homályos teremben halszag terjengett, a nő egy hokedlin ült, és óvatosan vastag lábát masszírozta. Szeme döbbenetes fáradtan csillogott. Az ismerőse asztalhoz visszatérve rögtön jegyzetet készített. „Kedd, 22 óra 34 perc, a nő fáradtan ül a sarokban.” Azon az estén nagyon berúgtak a csárda rossz, drága borától, csak valamikor éjfél után támolyogtak ki egymást átölelve a sötét utcára. Az ismerős író leintett egy taxit, de ő nem tartott vele, inkább gyalog tette meg a hosszú utat hazáig, hogy kiszellőzzön a tüdeje és a lelke. 
    Állt a járdán, és a lassan távolodó villamos után nézett. Tegyük fel, gondolta, az idős férfi a külvárosi piacra tart. Válogat a zöldségesnél, áll a hentesüzlet előtt, nézi az árakat, csóválja a fejét, előkotorja a pénztárcáját, és lassan szedegeti elő a pénzt. Aztán hazamegy. Egy régi ház első emeletén lakik. Ő becsönget az ajtaján. Valamilyen hülye ürüggyel. A szociális osztály dolgozója, mondja, felmérést készít az idősek helyzetéről. Később a nagyszobában, poros, sötét bútorok között ül, a falon családi fényképek lógnak, az öregember kávéval kínálja, az előszobában kövér macska nyávog a hűtőszekrényről, az öregség savanykás szaga terjeng, a konyhában halkan szól a rádió, a szomszédos helyiségben az ágy vetetlen, a kávé rossz, és mindaz, amit az öreg beszél, nem új. Fáradtnak és nagyon tehetségtelennek érezte magát ebben a pillanatban.  
    Az új, ragyogóan kivilágított boltban ő volt az egyetlen vevő. A bejárattól balra, a húspult mögötti falon félbevágott disznók, véres marhaszeletek lógtak, a jobb sarokban kenyérrel, zsemlével tömött műanyag ládák, sörös rekeszek magasodtak, a pénztár előtt csokoládéval, keksszel, kávéval, kakaóporral megrakott polc állt. Az író alkalmazkodott a bolti rendhez; először húst, felvágottat vett, utána tejet, vajat, sajtot, aztán kenyeret, két üveg sört. Az eladók, akiket felismert a régi boltból, udvariasan bántak vele, ettől jó kedve lett. Ezen nehezen induló reggelen, dolgozni akart, de még nem tudta, miről is írjon, a felújított bolt rendezettsége, bizakodóvá tette; lám, gondolta, ezeknek sikerült. Sarkon fordult és vett még két üveg (drága) sört, hogy menjen az üzlet. Ezeknek. 
    A meglepetés a pénztárnál érte. A régi ormótlan, barna pénztárgép eltűnt, helyére szürke, kicsi (Japán és mulandó, gondolta az író.) gépecske került, mely sok-sok billentyűjével elektromos írógépre emlékeztette. A gép mögött üldögélő mogorva öregasszony helyén pedig fiatal lányt pillantott meg. Fehér, vékony köpenyt viselt, mélyvörös, dús haját feltűzte, a nyakán kirajzolódó csigolyák mellett finoman fénylett a bőr a verejtéktől. Az író érezni vélte, hogy a ruha alatt semmi sincsen. Meleg lesz ma, mondta ostobán. A lány bólintott, és ütni kezdte a gombokat. Amikor végzett halkan kimondta a végösszeget, aztán felnézett. Lassan, egyenesen az író szemébe. Közömbös, okos szemmel. Erre a félelem nélküli pillantásra, gondolta az író, felépíthetek egy novellát. Egy nő, aki nem fél. De valóban felépíthetek?; – írói kételye ösztönösen és azonnal jelentkezett. Az a kétely, melyet gyűlölt és szeretett is. Gyűlölt azért, mert gyakran oly erővel támadt, hogy képtelen volt írni, könnyedén folytatni a történetet..., és szeretett is azért, mert önvizsgálatra kényszerítette, és így megóvta a rossz mondatoktól, a silány, érzelgős történetektől, melyekre hajlamos volt. De most, amikor kezében szutykos bankjegyet szorongatva, szemben állt egy (a?) gyönyörű lánnyal, a pénzt rögtön át kellett adnia, hirtelen nevetségesnek érezte ezt az egész kétely dolgot.  
    Talán azért, mert most nem az íróasztalára borultan spekulált valami szőke-barna-vörös-fekete nőről, akit soha nem ismert? Most valóságosan szemben állt egy valóságos, hús-vér lénnyel: a haja valóban vörös volt, a fülében hatalmas karikák libegtek, és ez a lány-lény hosszasan, figyelmesen nézett rá; amit most látott, az legyőzte a kételyt. Megtaláltam a hősnőmet, öntötte el az öröm, és rögtön arra gondolt, hogy ő, az író is szereplője lesz ennek a történetnek. Mikor végez ma, bukott ki belőle a kérdés. A lány felnevetett, megrázta haját, az ezüstkarikák libegni kezdtek a fülében, és azt válaszolta, délután háromkor. De miért fontos ez? 
    Ne féljen, mondta halkan a férfi, de másképpen nem tudok megismerkedni magával. Ez őszinte mondat volt. Hatott is. A lány lassan visszaadott, az író tenyere megtelt hideg fémérmékkel, aztán összenéztek. Nos, mondta a lány, miből gondolja, hogy én is szeretnék megismerkedni magával? Az író hangosan felnevetett, majd azt válaszolta, az éjjel álmot látott: gyönyörű vörös hajú növel beszélgetett. Azonnal, hogy ezt kimondta, dühös lett önmagára. Miért hazudozom ilyen irodalmias hülyeséget, gondolta, és úgy érezte, hogy ezen a napon megint eleget spekulált (Gyűlölte ezt a szót.) ahhoz, hogy ne tudjon dolgozni. Haza akart menni a szakadozott szatyorral, le akart feküdni az ágyra. Homályos csöndet akart maga körül, semmi újról, ismeretlenről nem akart hallani többé. Végtelenül elfáradt, a feje majd szétrobbant. Már az ajtóban állt, amikor a lány utána szólt. Nem háromkor, öt órakor végzek, mondta.  
  
  
3.
  
                                             „Rendkívül boldog vagyok.  
                                               De kellene valaki, akinek elmondhatnám.” 
                                                                                            Montherlant 
  
Hazament. De gyorsan ment, vagy lassan? Nem jött szembe az utcán ismerős? Mintha köszönt volna valakinek... Nem emlékezett semmire. Sem villamosra, sem autókra, a legkevésbé járókelőkre; ez aggasztotta. Képzelődött volna? Az asztalon hatalmas nylon zacskó fehérlett, ezt a bizonyítékot el kellett fogadnia: valahogyan haza kellett jönnie. Az út a bolttól körülbelül három percbe telhetett, három percig tartó sötét és süket csönd, ez szinte jobban izgatta, mint a lány. Hangosan felnevetett, és elhatározta, hogy ezt valamikor mindenképpen megírja.  
    Lakása egyszobás volt. Az író a 4x5 méter alapterületű szobában olvasott, aludt, dolgozott, és rúgott be olykor, és ugyanebben a helységben hevert álmatlanul az ágyon, kínlódott a papír fölött; a homályos szoba egyszer menedéke máskor börtöne volt. De igazán nem ez zavarta. Térre, nagyobb lakásra, csak azért vágyott, mert ebben az egyetlen szobában volt minden személyes tárgya. Mintha üvegházban élt volna: a ruha, a tányér az ételmaradékkal, még a kézirat is azonnal a vendég szeme elé került, élete legapróbb titkát is megláthatta bárki, ez ment alaposan az agyára, és amikor a legjobban gyötrődött, amikor legkevésbé akarta, hogy más lássa, hogyan él, vicsorog, töri össze a tányért dühében, hogy megint iszik – akkor kellett leginkább időt szentelnie a szobára. Körülményesen eltüntetni mindent a fiókokban, a szekrény mélyén; ez sok időt vett igénybe. Nyitott könyv vagy előttem, ettől a mondattól mindig tartott.  
    A helyszűke miatt csupán egyetlen asztal állt a szobában. Ennél ovális, kopott fenyőasztalnál evett, ivott, olvasott, írt, bambult el üres fejjel, és most ezen az asztalon hevert a zacskó. Ez most zavarta. A lány érintette a tárgyak az íróasztalán feküdtek. A lány közel volt. Az írógéphez túlságosan közel. Az órára pillantott. Még nyolc és fél óra volt hátra a találkozóig, ez sok idő, gondolta. Hét óra alatt Amerikába ér a repülőgép, nyolc és fél óra alatt legalább 800 kilométert tehetne meg a kocsijával, három órakor már sört ihatna Salzburgban, hét óra megírhatna egy novellát. Egy novellát, gondolta, amely úgy kezdődne, hogy akkoriban... 
  
  
4.
  
          „Nehéz lenne válaszolnom arra a kérdésre, hogy miért teszem ezt.” 
                                                                                          Pausztovszkij 
  
...akkoriban... az a lány hívta, tartson vele, a mostohaapját akarta felkutatni Spanyolországban. A férfi több mint tizennégy éve tűnt el, a rendőrség is kereste, de hiába. Az író két hétig töprengett a válaszon, végül beleegyezett. Kocsival, a lány öreg Citroën-jével, indultak útnak; az első napon Menton-ig jutottak, de miután átlépték az olasz-francia határt, a kocsi (mintha megérezte volna, hogy hazájában jár) összeroskadt az egyik benzinkútnál. A spanyol határig stoppal értek le, onnan, a vonat olcsó Spanyolországban, döcögő személyvonattal, később távolsági busszal utaztak tovább. Nyugatnak, az ország belsejébe, tartottak. Négy napig voltak úton, és szinte egyetlen szót sem váltottak egymással. A lány oly céltudatosan döntött az irányról, hogy az író sejteni kezdte, tudja, hol él a mostohaapja. Negyedik nap estéjén egy kisvárosban szobát vettek ki. A felkelő napról elnevezett, ódon szálloda a város szélén, egy domboldalon állt, a zegzugos, hideg épület kihaltan vette körül őket; késő őszre járt, idegenek nem voltak a városban. A keskeny szobaablak a város fölé magasodó hegyre nyílt, a kopár tetőn várrom sötétlett, alant lapos, fehér házak álltak, a gyéren kivilágított keskeny utcákon, girbe-gurba közökön alig mutatkozott ember. Csöndesen szemerkélt, mégis elindultak, bárról bárra vonultak, a hívogató zene irányította őket. De a homályos helyiségek üresen tátongtak, csak fiatal pincérek mosolyogtak rájuk a fényes pultok mögül. Már éjfél felé járt, amikor kimerülten és átfagyva (keresztül-kasul bejárták a várost) kikötöttek a félig üres bárban. Idősebb férfiak, nők ültek szótlanul az asztaloknál, a terem közepén, a reflektor fehér kévéjében, pár táncolt ragacsos olasz zenére, a sarokban pincér a bevételt számolta. Az ablaktáblát verte az eső, a kihalt téren, a sodronyra erősített lámpák fényében magányos taxi várakozott, a távolban, a platánok mögött, a Victoria mozi neonreklámja fénylett. A lány, egymás után itta a konyakot, hirtelen megkérdezte, tudna-e ebben a városban élni? Az író nevetett, és abban a pillanatban, amikor átnyúlt az asztalon, hogy vigasztalóan megfogja a lány kezét, nyílt az ajtó. Magas férfi lépett be, és egyenesen az asztalukhoz jött. Az író azonnal tudta, az út véget ért, a mostohaapa állt előttük. A férfi biccentett, és leült. Haja őszes volt, arca ráncos, borotválatlan. Barna, gyűrött zakót viselt, alatta fekete inget. Nem említettem neked, hogy amikor zuhanyoztál, felhívtam telefonon, mondta a lány, és megbeszéltem, hogy itt találkozunk. Az ősz férfi elmosolyodott, csettintett a pincérnek, rekedtes, halk hangon pezsgőt rendelt, majd minden átmenet nélkül megölelte a lányt és belecsókolt a nyakába. Aztán tört magyarsággal megkérdezte, milyen volt az útjuk. Később, miután elfogyott a második és a harmadik üveg pezsgő is (A férfi egyetlen alkalommal sem nézett az íróra.) kitántorogtak az utcára. Gyere, szólalt meg a férfi a sötétben. Az író odébb, a sarkon állt, nem akart zavarni; a lány napok óta csak hallgatott, erre gondolt. Holnap, holnap találkozunk, hallotta a lány hangját, a férfi halkan szitkozódott, majd elment. Ez volt minden, kérdezte az író, amikor a lány gyöngésen belékarolt, és húzni kezdte a keskeny utcán a szálloda felé. Ez a történet vége, mondta a lány. A szállodai szoba koromsötétjében a lány mélyet sóhajtott, és ettől a sóhajtástól, mely nyögés is lehetett, elindult-kiterjedt teste. Az író érezte sóvárgó sugárzását, teste melegét, és hirtelen fázni, reszketni kezdett. Még soha nem bénította az egyértelmű vágy ennyire, még soha nem akarta öt ennyire női test; félni kezdett, hogy csődöt mond a férfiassága. Több mint egy hete nem szerelmeskedtek már. Hasán meleg tenyér nyugodott, ebben a pillanatban akár ezer kéz közül is felismerte volna a lány kezét. Az ősz férfi jutott eszébe: barna, vásott zakója, kopott, divatjamúlt cipője, olcsó öngyújtója, göcsörtös ujjai. Gyere, suttogta a lány, ő nem mozdult, pedig érezte, most neki kell megtennie az első félreérthetetlen mozdulatot. A lány sírni kezdett. Nem hagyhatsz cserben, mondta, most nem. Az író felült. Miért nem, kérdezte. A mostohaapám szeretője voltam, mondta a lány, az anyám miattunk lett öngyilkos. Az író lassan felkelt az ágyból, az ablakhoz lépett, és kibámult a sötét városra. Azt akarja, éljek itt. Holnap a várba akar felvinni, mondta a lány, mit gondolsz, elmenjek vele? Később némán szerelmeskedtek, utána kimerülten, álmosan ölelték egymást. Már hajnalodott, amikor az írónak újra eszébe jutott a férfi. Alszik valahol, gondolta, egyedül. Valamilyen kopár, hideg, spanyol szobában. Hirtelen átérezte a másik nyomorúságát, a férfi magánya őt is magányossá tette; legszívesebben felöltözött, és elment volna hozzá. Később gondolatban meglátogatta az anyját, az apját, egy régi barátját. Képzeletében az ágyuk fölött lebegett; szerettei egyedül aludtak, és arcuk szomorú volt.  
    A lány is aludt. Az író sokáig nézte a mennyezetet, a fehér éjjeli lámpát, figyelte a lány egyenletes lélegzését, és közben arra gondolt, hogy a férfi több mint tizennégy éve jött el a hazájából, hogy a lány harminc éves múlt, aztán arra, hogy ő vajon hol lesz hatvanévesen, mit csinál majd akkoriban... 
  
  
5.
  
                                   „Sok minden megfordult a fejemben. Sötétedett.” 
                                                                                           R. Chandler 
 
Feleszmélt, karórájára pillantott, és lassan letette a súlyos borospoharat. Zúgó aggyal, még két és fél órája volt hátra, nem akart találkozni a lánnyal. Ezt a történetet nem fogja kitalálni, csupán felfedi-felfedezi – erről beszélt csöndesen önmagával, miközben felállt, kiment a konyhába, és kiöntötte a bort. Abban, hogy mindent meg lehet írni, nem kételkedett – de ad-e ez a történet új felismerést? Mert csak az új tapasztalat jogosítja fel öt (az írót) arra, hogy úgy találkozzon egy emberrel, hogy az nem tudja: megfigyelés alatt áll. Bármit tesz, mond, azt megírják. Majd.  
    Aztán evett valamit. 
 
Három perccel öt óra előtt a bolt előtt állt. Miközben órákig otthon feküdt, ült, járkált faltól-falig, azaz semmit sem csinált, a természet nem állt le; a reggeli kék égbolt elé szürke felhőket sodort a szél, a hőség kissé alábbhagyott. Megnézte a kirakatot. A poros üveg mögött tarka sörös dobozok, borsókonzervek, borosüvegek tornyosultak, magas, kecses gúlák; a legkisebb földrengés hatására összedőltek volna. De miért erre gondolt megint? Mi késztette erre az örök bizalmatlanságra, miért talált mindig mindent hiábavalónak? Miért nem érzett például csalódást gyerekkorában, amikor először hallotta a holló és a róka meséjét? A holló a faágon ült, csőrében sajtot tartott, a róka hízelgett, a holló kitátotta csőrét, a sajt pedig... – ennek így kellett történnie, akkor is ezt érezte. Régi barátja jutott eszébe, aki svéd lánnyal élt együtt. Egy napon televíziót vettek, de a készülék, magyar gyártmány, még aznap este bedöglött. A lány bosszankodott, a barátja nem. A lány megszokta, hogy a dolgok működnek, a barátja nem. A lány tíz perccel később elfelejtette a dolgot, a barátja nem.  
    Az, hogy egy tárgy megint igazolta a kelet-európai bizalmatlanságomat, mesélte barátja, volt a legszörnyűbb. Ezen aztán nevettek. De tudod, folytatta a barátja, erről a történetről eszembe jut egy másik történet, amikor Moszkvában voltam diák. Egy napon elhatároztam, veszek egy televíziót. Elmentem, megvettem, elcipeltem a diákotthonba, bekapcsoltam, a televízió nem működött. Visszavittem az üzletbe, ahol az eladó a következőt mondta: Örüljön, hogy nem él itt. Az író hangosan felnevetett. 
    Erre a történetre gondolva, hirtelen meghitté vált a szegényes kirakat, de még a kirakatüvegben tükröződő utca is. Busz haladt el lassan a háta mögött, emberek jöttek-mentek. Anya gyermekével. Egy férfi aktatáskával. Mindez izgalmasnak tűnt az üveg zöldeskék felületén. De azért-e, mert csak sejtette a háta mögötti világot? A kisfiát egyedül nevelő anyát a koloniál bútorokkal zsúfolt lakótelepi lakásban, az orvosi műszerekkel kereskedő aktatáskás férfit, aki éppen tartozásokat hajtott be, a teherautót... Lassan megfordult. Az anya eltűnt, a torlódásban megrekedt román rendszámú busz ablakai törötten tátongtak, az ablakból fiatal fiú hajolt ki, és egy Mercedes tetejére köpött.  
    Hello, hallotta a háta mögött.  
    Lassan elmosolyodott, és megfordult. Az első, ami szemébe ötlött: a lány kifestette az arcát. Finom szemöldöke, szökés szempillája sötét, éles vonallá, halvány szája duzzadt vörös csomóvá változott. Csak nagy, sötétzöld szeme maradt ugyanolyan; közömbös és okos. „A lányra mosolygott, eszébe jutott, hogy régen nem volt már növel, aztán arra gondolt, hogy ma este ágyba megy vele.” Ez lesz a novella első mondata gondolta az író, és ettől izgalom fogta el. Aztán anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna az Oktogon felé indultak. Szorosan egymás mellett, lépteik üteme összhangban volt; meghitt párok mentek így az utcán. „Bőre fehér volt, a kulcscsont felett apró anyajegy sötétlett.” Ez hülyeség, gondolta az író, micsoda hülyeség, de aztán mégis megkérdezte, van anyajegyed? A lány felnevetett, megállt, az író nevét akarta tudni, mire ő, maga sem tudta miért, azt hazudta: Péter. Jobban érezte magát, hogy a lány nem ismerte az igazi nevét. Meghívhatlak ebédelni, kérdezte. „Meghívta, csak azért, mert tudta, az evés összehozza az embereket.” A lány lassan bólintott, az író megértette, tetszik a lánynak. Mivel a közeli éttermek zsúfolva voltak, a Gyöngyvirág presszóba ültek be. A megbarnult falon régi árlap lógott, a kopott bárpult fölött neoncső világított, a füstös homályban szótlan öregemberek ültek. Az író kávét és szendvicset rendelt. Mónikának hívnak, mondta a lány, és a kezét nyújtotta. „Hűvös tapintása volt, és ez még jobban izgatta a férfit.” Nos, szeretném, ha ma este velem aludnál, mondta az író hirtelen. „A lány arca megmerevedett, a pupillája kitágult.” Félsz, kérdezte halkan. A lány megrázta fejét. Meghökkentem, válaszolta, ezt nem így szokták... így rögtön... nem is ismerlek... 
    Gyerekkoromban, mondta az író, a nagyapám kiküldött engem és a testvéremet a sötét udvarra. Ezt az arckifejezést a húgom arcán láttam utoljára... Te bolond vagy, mondta a lány megvetően. „Te bolond vagy, mondta a lány, de nem állt fel.” A szomorúság juttat eszembe ilyesmit, mondta az író, és megint irodalmiasnak érezte, ahogyan beszél. Miért vagy szomorú, kérdezte Mónika, és beleharapott a szendvicsbe. „A férfi tudta, beszélnie kell, mert egy történet is közelebb hozza az embereket. De miről meséljen?” Most el kell mesélnie egy történetet, mondta, tegnap képeslapot kapott Mexikóból... 
 
„Editnek hívták, de a gimnáziumban mindenki így szólította: Dite. Soha nem derült ki, hogyan született ez a név, mely annyira illett rá, hogy rejtélyesen csengett. Gyakran szerepelt a faliújságon, a fényképeken nem volt szép, nem volt csúnya. Látni kellett őt, ha jelentkezett, ha a szünetben ment le a lépcsőn, ha büszke és mégis könnyednek tetsző tartással lépkedett a folyosón, ha a napsütötte udvaron megrázta sötétszőke, egyenes szálú, erős haját, mert a szépségének titka a mozgás volt. Úgy mozgott, mint aki bárhová elmehet ezen a földön. Úgy lépkedett, hogy az embernek óhatatlanul az az érzése támadt, az ajtók, a sorompók maguktól nyílnak előtte. Fekete, egyszerűen szabott ruhákat viselt, lapos sarkú, otromba, férfias cipőket. Nem volt magas, nem volt alacsony, de egyenes tartása, barna, inas karja, izmos lábszára, apró, feszes melle, gömbölyded feneke mégis nyúlánknak mutatta. Zavarba ejtő pillantása volt, közömbös és okos. Sötétszürke, nagy szeme állandóan mozgásban volt, de ha tekintete megállapodott, meglepően rátapadt arra a pontra. Mindig az ember szemébe nézett, mindent tudok rólad, beléd látok, sugározta szeme, nem menekülsz előlem, ez volt másik legjellemzőbb tulajdonsága. Okos lány volt, megfoghatatlanul okos. Az órákon örökké jelentkezett, javaslatokat tett, dolgozatai kiválóan sikerültek, a tanárok fogós kérdéseire tudta a választ, de ha mégsem, fölényesen mosolyogott, és hangosan kérdezte, hol hibázott. Úgy tekintett a fiúkra, mint a szépségkirálynő a pincérekre; figyelmesen, közömbösen megnézte magának őket, és ezzel vége. A lányok féltékenyen figyelték, a fiúk tartottak tőle. Frigid, mondták róla a lányok, és hangosan nevettek, a fiúk inkább hallgattak. Mostohaapja, egy mogorva férfi, gyakran várt rá az iskola előtt. Dite ilyenkor intett a társainak, beszállt a nagy, fekete autóba, a férfi indított, a súlyos autó világoskék, finom párát hagyott maga után a levegőben. Senki nem tudta elképzelni, milyen fiú tetszene Ditének, kápráztató tökéletessége tökéletes társat követelt.  
    Volt egy nála idősebb fiú, aki végül a nyomába szegődött. Magas, fölényes mosolyú alak, a szomszédos gimnázium vezére, a városban élő ezredes fia. Erre a fiúra minden fiú irigykedve tekintett, végül is valamennyien ilyenek szerettek volna lenni; izmosak, magabiztosak, jóképűek és gazdagok, kiknek bőrdzsekit, motorkerékpárt vesz az apjuk. A fiú két hétig járt Dite után. Fényes motorkerékpárjára dőlve várt rá az iskola előtt, de nem szólította meg. Várta öntelten, hogy a lány tegye meg az első lépést. Ő azonban egy pillantásra sem méltatta. Ez színjáték volt csupán, valójában reszketett az örömtől. 
    Erről Dite egyetlen bizalmas barátnőjétől tudott a mesélő. Ez a kövér lány szöges ellentéte volt Ditenek, harsány, ápolatlan, közepes tanuló és mélységesen bölcs. A mesélő ezen a lányon keresztül akart Ditéhez férkőzni, de a csúnya barátnő hamarosan megérezte, hogy ugyanazt akarja, mint minden más fiú. A szép Ditét. Nem engedte, de kettőjük között mégis kialakult a bizalmas viszony, melyet cinkosan titkoltak. Ha kiderül, hogy kedvelik egymást a barátnő elveszíti bizalmas, anyai szerepét, a mesélő pedig soha többé nem tud meg semmit a szerelméről. Hogy szívesen ágyba vinné Ditet, ezt nem kellett titkolnia a gimnáziumban, azt hogy szereti annál inkább; nevetségessé vált volna a többiek előtt, mert ügye oly reménytelen volt. Csupán a ronda lány tudott a mesélő érzelmeiről, de ő mélyen hallgatott.  
    A tábornok fia végül nem bírta tovább a várakozást, a sors kényeztette emberek ritkán türelmesek, és az egyik délutánon Ditéhez lépett. Valamit beszéltek, aztán együtt mentek el. A motorkerékpár ott maradt a járdán.  
    Szerelmükről a csúnya barátnőtől tudott meg részleteket. A fiúnak, a közeli új szállodával szemközt álló hatalmas tábornoki villában saját lakást birtokolt, nem volt gyerekszobája. Ez hamar kiderült. Tombolt, ha Dite késett, tombolt, ha nem figyelt rá, ha elfelejtett valamit, ha nem akart ágyba menni vele, amikor ő akarta. Tombolt, ha más fiúkkal beszélt. Oly erő, magabiztosság és birtoklási vágy lakozott benne, hogy a feltétlen, félénk csodálathoz szokott Dite kábultan tűrte el a fiú szeszélyeit, dühkitöréseit. Gyakran sírt a barátnőnek, és a csúnya lány rendre szállította a híreket. A tábornok fia egyszer megcsalta Ditét, de még azt fáradtságot sem vette magának, hogy titkolja. Dite kérdőre vonta, a fiú az arcába nevetett, a lány elrohant, azon délutánon végeérhetetlenül zokogott a barátnő ágyán, aztán este iszonyúan leitta magát. A csúnya barátnő másnap elment a tábornok fiához, a fiú röhögött, kövér disznónak nevezte, majd egyetlen mozdulattal megragadta, kilökte az ajtón, letaszította a lépcsőn. Ettől a naptól kezdve bonyolult játék indult. A tábornok fia néhány nappal később bocsánatot kért, Ditét és a barátnőt meghívta moziba, utána fagylaltozni egy cukrászdába. Udvarias volt, nagyvonalúan fizetett, de csak Ditét nyerte meg. A kövér barátnőjét eláruló öleléssel visszafogadta a fiút. A csúnya embereket nem szabad megbántani, a csúnyák gyűlölete a legveszedelmesebb. Csöndes és állhatatos, mert megtanultak szeretet nélkül élni. Hiszen ki szépíthet meg egy csúnya embert? Senki.  
    – Akarod még Ditet? – kérdezte a barátnő a mesélőtől az egyik szünetben. A gimnázium büféjében álltak.  
    A mesélő azt válaszolta, hogy zavarban van. 
    Kérdezte erre a barátnő, hogy feláll-e neki, vagy valami baja volna? 
    – Még nem voltam lánnyal – válaszolta a mesélő komolyan. 
    – Akkor megszerzem neked – mondta a csúnya lány –, szeretni fog, megdughatod, ennek semmi akadálya. Csak várnod kell türelmesen a sorodra. Aki szeret, az vár – mondta mosolyogva, aztán eltűnt az osztályteremben.  
    Jó három hétig semmi sem történt. Dite járt az iskolába, a csúnya barátnő járt az iskolába, a mesélő járt az iskolába. A tábornok fia hol jött, hol nem. Valamikor, május végén, három napos kirándulásra mentek a Bakonyba. A bérelt busz koszos, szakadozott ülésein foglalt helyet az izgatott osztály. Dite a barátnőjével elöl, közvetlenül a sofőr széles háta mögött ült, a fiú a busz sötét végébe húzódott. Az első napon nem történt semmi. Megnéztek egy poros, csöndes várost, egy sötét, olcsó halászcsárdában megebédeltek, az éjszakát egy üres kemping rozoga, hideg faházaiban töltötték. A második nap délelőttjén indultak el a faluból kivezető poros, napsütötte földúton a közeli hegy kilátója felé. A fiú leghátul ballagott, egyedül. Amikor elérték a ritkás erdőt a csoport elejéről fájdalommal teli kiáltás hallatszott. A csúnya lány botlott meg egy kiálló gyökérben, és megrándította a bokáját. A fiatal tanárnő zavarban volt, a falu széli kemping túlságosan messze volt már ahhoz, hogy az egész osztály visszaforduljon, és a kempingtől újra induljon a hegygerincen lévő kilátóhoz, de a földön kuporgó, halkan sírdogáló tanítványát sem hagyhatta az úton. A fiú ekkor ajánlotta fel a segítségét, majd én visszakísérem, mondta, és felsegítette a lányt. Hamar kiderült, hogy egy ember nem elég a sérült támogatásához, a lány sziszegve botladozott mellette. A tanárnő ekkor Ditét szólította, és ő, vonakodva ugyan, hajlandónak mutatkozott segíteni. Így indultak vissza hármasban, a mesélő balról, Dite jobbról támogatva a sántikáló lányt. Némán tették meg a napverte, göröngyös utat a kempingig. Miután megérkeztek a barátnő kijelentette, melege lett, zuhanyozni akar. S, hogy ehhez segítségre lenne szüksége. Ketten támogatták a kemping széli, szürke betonból emelt lapos épületig, a zuhanyzóig. A csúnya lány azonnal vetkőzni kezdett, és ők Ditével zavartan bámultak egymásra. Mikor a lány mosolyogva, meztelenül, a szemérem legcsekélyebb jelen nélkül ott állt előttük, képtelenek voltak mozdulni. Aztán a lány megeresztette a meleg vizet, és zuhanyozni kezdett. Illatos, rózsaszínű szappannal mosta meg először a mellét, utána a bozontos, fekete ölét. Olyan gyöngéd, finom mozdulatokkal, hogy a fiúban feltámadt a vágy. Gyere, intett a csúnya lány, és ebben a könnyed, hívó mozdulatban benne volt az egész gondoskodó lénye. Gyere csak, meleg a víz. Ő lassan levetkőzött, majd beállt a zuhanyrózsa alá. A lány ringatózott, magához vonta, és mosni kezdte először a hátát, aztán a mellkasát, utána a hasára siklott keze. A fiú összeszorította a fogát, de ez sem segített, az izgalom egyre inkább elhatalmasodott rajta. Egymással szemben álltak a vízsugár alatt, Dite nevetni kezdett. Hülyék, mondta, aztán kiment. Alighogy becsapódott mögötte a rozsdás vasajtó, a csúnya lány elengedte a fiút. Mehetsz, mondta komoran, most már a tiéd. Ő lassan, zavartan felöltözött hát, nedves testére húzta fel a ruháit, és kilépett a napsütésbe.  
    Dite a bungalóban, az ágyán feküdt. Testén, mely a szépségszalon szoláriumától volt barna, csupán vékony, fehér bugyit viselt. Egyetlen szó nélkül, kíméletlen lassúsággal gombolni kezdte a fiú nedves ingét. Ugyanígy húzta le a cipőjét, a nadrágját, a zokniját és ő vette le az alsónadrágját. Lefektette a nyikorgó vaságyra. Aztán Dite is kibújt a bugyijából. Mellé feküdt, és várt. De nem történt semmi, a fiút mélységes zavar akadályozta. Dite ott feküdt mellette, de hiába érezte a felhevült test szagát, hiába csókolta meg a forró nyakat, hiába érintette meg a feszes, gömbölyű mellet, hiába simította meg az öl sötétszőke pihéit, a zuhanyzóban támadt izgalom megölte a vágyát. Teste tehetetlen volt. Reszketett, a foga vacogott. Dite elsírta magát, ő megnyugodott, és csókokkal vigasztalta. 
    – Nem szeretlek –  mondta Dite később halkan –, nem megy. – Nyugodtan pillantva a fiú szemébe. – Nem tartana sokáig. Túlságosan sok dolog választ el bennünket. 
    – Mi? – kérdezte erre a fiú. 
    – Minden – ismételte meg lassan a lány. – Például az, hogy te még gondolatban sem mersz bántani. Semmit sem tudsz – mondta kedvesen. 
    – Miért teszed ez most, kérdezte később a fiú. 
    – Megkívántam a dolgot. Semmi több.  
    Délutánig, mígnem visszatért az osztály, egymás felé fordulva feküdtek, éppen csak térdük ért össze. Nem beszéltek egyetlen szót sem, lehunyt szemmel hevertek. Mikor odakintről felhangzott a közeledő osztály mozgalmi dala, Dite felöltözött, és kiment.  
    Tizenvalahány évvel később, az érettségi találkozón, egy zajos, olajszagú étteremben találkoztak újra, ők hárman. A csúnya lányt, még kövérebb és harsányabb lett az évek során, izmos, komor alak kísérte. Két lépéssel állt mögötte, ujjai között slusszkulcsot pörgetett. A lány vállalkozó lett, több élelmiszerboltja, butikja, étterme volt a városban. Most üzleti tárgyalásról jön, magyarázta, golfpályát építenek a város szélén. A mögötte ácsorgó férfit nem mutatta be, a kísérőm, mondta futólag. Aztán egyszerre pillantottak az asztalnál, a többiek között ülő Dite felé.  
    A kórházban dolgozik, röntgenasszisztens, mondta halkan a csúnya lány. Egyedül él. Mostohaapja lelépett, Nyugatra ment, most a tied lehet, csak oda kell menned hozzá. Sok minden történt, amióta nem találkoztunk. Már nem az övé itt minden.  
    A férfi tudni akarta, mi lett a tábornok fiából? 
    – Ügyvéd – válaszolta kurtán a lány –, valahol az Alföldön él – aztán intett a kísérőjének és elment.  
    A férfi nem ment oda Ditéhez. Hamarosan vette a kabátját. Mikor lement a lépcsőn, még visszanézett, ekkor kapta el tekintetét, és az oly vágyat ébresztett benne, hogy aznap este az egyik kocsmában felszedett egy ismerős lányt, és vele itta le magát az ágyban annyira, hogy képtelen volt. Bármire is.  
    A férfi mesélt, a lány figyelt, odakint esteledett.”
 
 
6. 
 
                                   „Azt ami lüktet, azt, ami vágtat a vér rohamán.”
                                                                                 Kosztolányi Dezső 
 
Már sötétedett volt, amikor kiléptek az utcára. Könnyedén odatartotta karját, a lány gyöngéden belékarolt. Az utca fölött vörösen hunyorogtak, zümmögtek a lámpák, a padokon párok ültek. Mikor láttad Ditét utoljára, kérdezte a lány. Két éve, mondta halkan a férfi, Spanyolországban jártunk.  
    Amikor leértek a folyóhoz, már sötét volt. A hídon erős, hűvös szél fogadta őket, a Duna koromfeketén zúgott a mélyben. „A lány fázott.” Az írónak eszébe jutott, hogy ő a férfi, és felajánlotta zakóját. Aztán a híd korlátjára könyököltek. Mónika óvatosan beleköpött a vízbe, és erről az írónak az is eszébe jutott, hogy semmire nem jutott novellájával; nem tudta meg, hol lakik a lány, kik a szülei, merre járt már a világban, van-e barátja, hogy mit szokott álmodni.  
    Nem esett ölébe szerelmes történet. Meg kellett volna dolgoznia érte, kegyetlenül irányítania, dramatizálnia a cselekményt. Ütni a vasat: bókolni, vicces kétértelműséget mondani, mélyen a lány szemébe nézni, bort inni vele abban a füstös lebujban, ahogyan ezt máskor is (más nőkkel) megtette.  
    Tisztességes maradt, de ezzel nem ment semmire, ezt még el sem mondhatta senkinek, és mert belátta, hogy a nap menthetetlenül elveszett, és mert tudta, hogy a jobbján könyökölő lánnyal soha többé nem fog találkozni, pontot akart tenni az ügy, a meg nem írott novella végére. „A lány elmosolyodott.” De miért? Ezt sem tudta. Mit tudott hát? Tudta, hogy a lány mosolygott, de hiába írta volna le mosolyát jó kézműves módjára; nem az számított, hogy milyen volt az a mosoly, hanem, hogy miért mosolygott a lány, akit Mónikának hívtak. Jobb híján ő is beleköpött a vízbe, és valóban, ettől jobban érezte magát. Elképzelte, hogyan sodorja köpetét tova a Duna, hogyan úszik el sötét hidak alatt, át a Vaskapun, hogyan jut el a tengerhez. „A férfi szenvedett.” Micsoda semmitmondó mondat, gondolta dühösen.  
    – Író vagyok – mondta ellenségesen. 
    – Miről írsz? – kérdezte a lány. – Csak nem rólam? 
    – Lehet, mosolyodott el. Lehet, hogy a vörös hajadról, a szobádról, az ágyad mellett heverő dolgokról, a szüleidről. Ezért találkoztam veled.  
    – Van egy kutyám – mondta hűvösen a lány, aztán megkérdezte, mi lett Ditével? „A kérdésre nem számított, azt hitte, vallomásával, a hiábavaló nap egyetlen termékével, pontot tett a dolog végére. Tévedett, és ez hirtelen izgatni kezdte – a lány nem tartotta be a játékszabályokat.” Nem félt, és ő, aki mindig félt-tartott valamitől, el sem tudta képzelni, milyen az: nem félni. Nem volt hát veszve minden; a reggeli izgalom visszatért. 
 
„Négy évvel ezelőtt, egy este becsöngetett, leült, és azt mondta, nincsen senkije. A férfi három hónappal később, egy hideg, novemberi éjszakán, az utcán állt, és az üresen tovaszáguldó taxiknak integetett. 
    Mögötte a lépcsőház derengett, szemben, a macskaköves úttesten túl, a rendező-pályaudvar szürke betonfala. Integetett, lóbálta a karját, újra és újra százig számolt, hátha megáll egy taxi. Majdnem sírt. Elérkezett kilencvenkilenchez, lassan kimondta száz, száz, elérte azt a számot, melynek üres, meleg taxit kellett volna hoznia, aztán újra kezdte a számolást, kimondta, egy. A földön narancshéj hevert, a feje zúgott, verejtékezett, elgémberedett ujjait lehelte, halkan, gyűlölettel káromkodott. A mögötte álló házra, a szobára gondolt, az ágyra, melyen a lány kuporgott, a fájdalomra, mely összerántotta méhét, a görcsre, a gyerekre, amit egy csöndes vasárnap szerelmeskedtek össze. A fürdőszobából kiszüremlő vízcsobogásra, ha fürdeni szokott. A szőnyeg mintáira, a nikkelezett teáskannára. Újra kezdte a számolást. Egy. Egy. Csalt, nem akarta elérni az ötvenet. Aztán megállt egy taxi, visszarohant a lakásba, felhúzta az ágyról, anyja sután kapkodott a sötét előszobában, kiabált, sálat keresett, papucsot, fogkefét, sampont. Dite csak állt a falnak támaszkodva, kezét hasára szorította, ő meg csak hebegett, ne félj, ne félj, haza hozlak, aztán a taxi zúgása, Dite lélegzése a nyakában. Sötét és meleg volt a taxiban, fenyőillat terjengett, a fájdalomnak ez a legrosszabb: sötét meleg és fenyőillat. Halkan szólt a rádió. Kórházi folyosó, orvos, ül, áll, járkál, cigarettát keres a zsebében, elolvassa a feliratokat, nézi az óra másodperc mutatóját, az orvos jön vissza, nagyon vérzik, mondja szenvtelenül, egy, egy, mondja magában, maradnia kell. Másnap képtelen buszra szállni, taxival utazik egész nap, a hátsó ülésen ül, és arra gondol, hogy Dite combjai közül lassan szivárog a bordó-fekete, meleg vér.  
    Ettől a pillanattól mindent tudni akart róla, látnia kellett a házat, ahol gyerek volt, az óvoda lebetonozott udvarát, ahol szaladgált, a csenevész fákat, az általános iskola tornatermét, a bűzös öltözőt, a középiskolájuk női klozetját, ahol titokban dohányzott, mostantól nem lehetett titka előtte; csak szeretet, megértést akart érezni, mert úgy érezte, ez nem a szerelem ideje.  
 
Az anya ötvennegyedik születésnapján megy ki a házból, a kórháztól nem messze lévő vasúti hídról veti magát a Bécs felé tartó expresszvonat elé. Egyetlen újság sem hozza le a hírt.  
    Vérem vagy, mondja Dite. Egyszerűen akarok élni. A kórházi ágyon fekszik, görcsösen szorítja a férfi kezét. A gyerek két nappal később hal meg.” 
 
Mi lett Ditével, kérdezte újra a lány.  
    Az író hallgatott.  
 
 
7. 
 
   „Alig van közöttünk olyan, aki csak egyszer szeretett volna élete során.”
                                                                                José Ortega y Gasset 
 
Egyszer megkísérelt színdarabot írni. A színhely az Orient expressz fülkéje volt; a cselekmény Bukarestben, tíz perccel a vonat indulása előtt kezdődött, és a párizsi hajnalban, a la Gare de Est-en végződött. Az utazókat egytől-egyig ismerte: a román autószerelőt, aki Budapesten egy mosókonyhában lakott, az öreg, szívbeteg kolozsvári újságírót, aki utolsó pénzén vett vonatjegyet, és indult el, hogy egyszer még lássa Münchenben élő unokáját, Ditét, a finn írót, aki szamizdat irodalmat dugdosott a magyar írók postaládáiba, a sarokban gubbasztó, riadt, osztrák nénikét a hatalmas szalámis kenyerekkel, a német fiút, aki török barátnőjével szökött egy kisvárosból, az elbocsátott, részeges, bajor bankügynököt. Kocsmaasztalnál nagy sikert aratott tervével, ismerősei felosztották a szerepeket, és rögtönözni kezdtek; ő némán ült közöttük, és figyelt. Csak le kellett volna írnia a hallottakat, de nem tette meg. A rögtönzött jelenet túlságosan gyorsan zajlott, éjfél körül valóban veszekedés támadt az asztalnál, a medias res nem hagyott időt lassú, csöndes tűnődésre, hosszú történetekre, kínlódva, akadozva, szorongva elmesélt, szemérmes vallomásokra. A szereplő nem gondolkodhat a színpadon, erre nincs idő, ez hülyeség, mondta erre egyik ismerőse, így nem lesz ebből semmi. És valóban, a darabból nem lett semmi. Erre a kocsmai jelenetre gondolt, hogy nem tudott azonnal és pontosan válaszolni a lány kérdésére; hallgatag tűnődése gyengeségnek, gyávaságnak tűnhetett a sötét hídon. Az imaginér jelenetet játszó barátok érezhették ösztönösen ugyanezt: a gondolkodás nem tett mások szemében. 
    Menjünk, mondta a lány, különben lekésem az utolsó vonatot.  
 
Hol is laksz, kérdezte az író. A Nyugati Pályaudvar kihalt peronján álltak, egy hosszú, kivilágítatlan, csöndes vonat mellett. Csak az ablakok mögött itt-ott parázsló cigaretta árulta el: emberek ültek a sötét vagonokban.
    – Holnap találkozunk – mondta a lány. Ez a mondat meghatotta az írót. Nem ugyanígy mondta Dite is, amikor a kórházi ágyon feküdt sápadtan a nyugtatóktól?  
    – Igen – válaszolta. – Holnap. 
    Másnap délután, amikor bement a kórházba, Dite ágyán ismeretlen nő feküdt. A nővértől tudta meg, hajnalban saját felelősségére távozott.  
    A távolból, a láthatatlan mozdony felöl dudálás hallatszott, a hangosbemondó recsegni kezdett. Mennem kell, mondta a lány.  
    – Igen – mondta az író. „Tudta, elég volna egyetlen szó, és a lány maradna. Talán mégis félt? A vonattól, melyen egyedül utazott? A sötét, kihalt állomástól, ahonnan legalább félóra volt az út hazáig?”  
    A vagonok csörömpölve meglódultak, a lány felugrott a lépcsőre, és búcsút intett. Erről a jelenetről az öreg író novellája jutott eszébe: a szerelmes történet végén annak ellenére búcsút intett egy lány az írónak, hogy tudta soha nem találkoznak többé, és éppen ez a megbocsátó intéstől oly bánat fogta el a férfit, hogy attól a naptól kezdve testét a bánat savanykás szaga lengte körül.  
 
Ez az öreg író a háború utáni élményeit írta meg. Nekünk könnyű, mondta egyszer ez az öregember, mert mi a nehéz múltunkat szolgáljuk. De maguknak, az unokáknak a legnagyobb nyomorúsága az, hogy semmit sem tud a nyomorúságról. De persze az is lehet, hogy ez az igazi lehetőség, hiszen maguknak már nem kell nagy műveket írni, maguk már nem felelősek semmiért. Maguknak nem kell képviselni senkit és semmit. Azt csinálnak, amit akarnak. Ezt is bele akarta írni abba a darabba... 
    Erre gondolt, amikor a sötétségbe gördülő vonat után meredt, és ebben pillanatban úgy érezte, hogy nem ő, hanem a feje fölött lebegő kamera látja a szemetes peront, a sínpárt, a padon alvó hajléktalant. Képzeletében megállította a gépet, és elindította a felvételt visszafelé.  
    A vonat visszatolatott, a lány leszállt, mosolygott, aztán kihátráltak a pályaudvarról, hátrálva tették meg az utat a folyóig, köpete visszaröppent a szájába, hátrálva mentek végig az egyre világosodó utcákon, és ültek vissza a kávázó parányi asztalához. Történet, de nem megírható, gondolta, és futni kezdett a kigördülő vonat után. De körülbelül húsz méter után megállt, a teste nem bírta, lerogyott a padra, az alvó hajléktalan mellé, a bal kezét a homlokára, a jobbat a zakatoló szívére szorította, és ha kapott volna levegőt kapott, ordított volna.  
 
Spanyolországból egyedül utazott haza, Dite két héttel később érkezett meg. Miután hazajött, felment az íróhoz, szó nélkül összecsomagolt, és végleg visszaköltözött az üres házba.  
 
Lakása a pályaudvar közelében volt. A magas bérházak fölött sárgás vörösen derengett az éjszakai ég, a kivilágítatlan kirakatok sötét üregként tátongtak, és csak nála fiatalabbak jöttek szembe az utcán. Kinyitotta a házkaput, gondosan bezárta maga után, kinyitotta a lakásajtót, gondosan azt is bezárta maga után, felkapcsolta az összes lámpát, és leült az asztalhoz. Mennyit ült itt! Gubbasztott, és annak ellenére hiábavalóságokat írt, hogy pontosan tudta: információkból, gondolatokból, benyomásokból, élményekből, micsoda semmitmondó szavak voltak ezek, kellett árút, még pedig: fogyasztható árut készítenie. Az irodalom sem szabad és demokratikus ország, csak szigorúan átgondolt, térden megírt termékkel lehet szabadon mozogni határai között. Ezt az öreg író mondta búcsúzóul, miután elolvasta, pattogó hangon összeszidta a Ditéről szóló novelláért, és kidobta lakásából. Két nappal később felállt egy billegő hokedlire, óvatlan mozdulatot tett, hanyatt zuhant, és meghalt. A W.C. tartályt akarta megszerelni.  
 
Voltak éjszakák, amikor az író felhívta Dite mostohaapját. Ilyenkor sokáig kellett várnia, mire fölébredt a csöngetésre, kikászálódott az ágyából, végigcsoszogott a szobán, felemelte a kagylót, és rekedten szólt a telefonba. Halló? Az író csak hallgatta, hogyan lett egyre dühösebb ott Spanyolországban, majd óvatosan letette a kagylót. Nem akarta, hogy jól aludjon, ha ő sem tudott. Azóta. 
 
Nem akart gondolkodni, ezen a napon legalábbis már nem. Zuhanyozott, mert büdösnek érezte testét, utána még meztelenül ivott egy pohár bort.  
    A képeslapot magával vitte az ágyba, ahogyan kéziratait is szokta, és miközben a fényképet nézegette arra gondolt, hogy az írott szónak nem lehet kérdéseket feltenni, mert nincs válasz.
Ez az írás 2003. december 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Kalász István további írásai az Első Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Első Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
Szerkesztőségi forródrót és SMS-küldési lehetőség: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón