Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Patakparti emlék
Csodálatosan szép volt a vadregényes táj. A patak játékosan futott le a völgybe, hullámok muzsikája tovalengett az erdõ termetes fái közt. A madarak versenyt énekeltek, az üde zöld fûben kis bokrok guggoltak, s elszórt vadvirágok. Szemben a hegyoldal meredeken ereszkedett alá, bokros ligetek tarkították, a völgyben futó patak hátán táncolt a napsugár. A völgy felsõ peremén, az erdõ szélén keskeny földút kanyargott párhuzamosan a patakkal.
 
Nyár eleje volt, ragyogó idõ. Az a fajta, ami megcsiklandozza az embert, s jókedvre deríti. A levegõ zamatos volt, valószínûtlenül tiszta, mégis íze, illata volt, harapni lehetett.
 
Egy lány állt az erdõ szélén, a keskeny földúton, szemben a hegyoldallal. Szeme itta a látnivalókat, megrészegítette a táj szépsége, mint az édes bor. Lába elõtt muzsikált a patak, háta mögött zengett az erdõ. Közelében rigó fütyült éppen, trillázott vidáman, talán párját hívta, vagy fiókáinak szólt a bölcsõdal.
 
Elnyílt szemmel nézte a tájat, s már nem bánta a kényszerpihenõt. A kocsijuk elromlott mire véget ért az erdõn át vezetõ út. A fiú gyalog visszament az erdészházhoz segítségért. A lány leszaladt a patakhoz, s megállt a partján gyönyörködõn. A patak valahonnan a hegyoldalból bukkant elõ, mire a völgybe ért, már muzsikált. Kihallotta belõle a soha véget nem érõ szimfóniát, mintha láthatatlan kéz játszott volna a hullámok tetején.
 
Ezekben a percekben közel érezte magához az Eget, s templomi áhítatra ébredt. Úgy érezte, hatalmas katedrális közepén áll, a hegyoldal maga az oltár, a hatalmas kupola a kék ég, s a hangok, orgona hangjai.
 
Úgy elmélyedt ebben az áhítatban, hogy nem hallotta meg a közeledõ lépteket.
 
- Menjen a helyemrõl! - kiáltott rá egy durva férfihang.
 
Olyan váratlanul érte, hogy ijedtében majdnem a víz felé lendült. Elõször ugrott, csak aztán nézett hátra. Egy horgász volt mögötte bottal, vödörrel, miegymással. Miközben letelepedett a helyére, félhangosan morogta:
 
- Mit keres itt? Idegeneknek itt semmi keresnivalója!
 
A lány szíve még hevesen dobogott, de már túl volt az ijedelmen, s meglepõdött újra. Nem értette, milyen jogon beszél vele így az ember. Ez a táj, hazája egy darabja. Éppen olyan joga van hozzá, mint bárki másnak. 
 
Fiatalságában érzékeny volt, s hamar szókimondó. Méregbe jött, s igen harciasan kérdezte:
 
- Nem Magyarországon vagyunk?
 
A horgász rábámult. Látszott a szemén, hogy nem értette a kérdést, aztán még indulatosabban felelt.
 
- Na, ne vicceljen! Attól még lehet idegen, ha magyar. Itt idegen!
 
A lány ezen még jobban felháborodott. Ellenséges szemmel nézett az emberre, végigmérte tetõtõl-talpig. Nagydarab volt, akár egy medve. A lány távolabb ment, s onnan mondta:
 
- Viselkedése különös gondolkodásra vall. Egy magyar sohasem lehet idegen ebben az országban. Ez a táj enyém is, éppen úgy, ahogy hazám többi tája. Ahogy a Duna-Tisza köze, vagy a Hortobágy.
 
- A délibábbal együtt, mi?! - mondta az ember anélkül, hogy a lányra pillantott volna, s hozzátette: - Húszéves sincs, és már ilyen önérzetes?!
 
- Gúnyolódhat, akkor is igazam van! Nincs joga kiutasítani innen. Mit szólna, ha nálunk jár az Alföldön, s ott valaki megkérdõjelezi hozzá a jogát?
 
Az ember oldalra kapta a fejét, s felhorkant.
 
- Hogy mondta, nálunk az Alföldön? Na, látja! Ott van maga otthon, ott szónokoljon!
 
A lány szeme haragosan villant. Legszívesebben nekiment volna a böhöm nagy embernek, s toppantott mérgében.
 
- Nahát! Nem szégyelli magát? Így viselkedik egy sohasem látott lánnyal csak azért, mert megállt annak a pataknak a partján, ahol horgászni szokott?! Nem volt kiírva erre a kis bokorra, hogy foglalt a hely, vagy maga szerint tudnom kellett volna?
 
Az ember nem felelt. Úgy tett, mint akit lefoglal a munkája. Hallgattak egy ideig. A lány tétován álldogált. Lába vitte volna messzebbre, de indulata nem engedte. Elvették azt az örömét, amit ennek a tájnak a szépsége ébresztett benne. Tetejében idegennek nevezték saját hazájában. Az ember már nem horgász volt a szemében, hanem tüske a lelkében. Keserûsége átment kesergésbe.
 
- Tudja egyáltalán, hogy mit mondott? - kérdezte szinte sírós hangon. - Gondolkodott már azon valaha is, hogy mit jelent valahol otthon lenni?! Most ne a házára gondoljon, hanem a hazájára, s benne minden tájra. Ahogy Radnóti írta gyönyörû szépen "Itthon vagyok. S, ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom..." Én is tudom. Ezért kikérem magamnak, hogy idegennek nevezzenek a saját hazámban!
 
Elhallgatott. Könnyes szemmel nézte a fû között futkározó bogarakat. Az ember úgy mocorgott a székén, mint aki kényelmetlenül ül, s megszólalt békülékeny hangon.
 
- Ejnye, no! Ennyire a szívére vette? Nem szabad. Felbosszantottak, ide menekültem. Magam akartam lenni. Most másnak sem örültem volna... Hogy került ide?
 
A lány gondolkodott, feleljen-e, noha érezte a szándékot, de még szúrta a tüske. Kis id? múlva mégis megszólalt.
 
- Lerobbant az autónk. Ott áll a fák alatt. A barátom visszament az erdészházhoz segítségért.
 
- Aha! - bólintott az ember, mint aki maga is így gondolta, aztán bocsánatkérõn mosolygott. - Mindig ilyen érzékeny?
 
- Csak, ha szíven találnak. Gyönyörködtem a tájban, amikor rám kiáltott. Aztán idegennek nevezett.
 
Az ember egy részét elengedte a füle mellett, s bólintva mondta:
 
- Na, ebben a tájban lehet is gyönyörködni! Biztosan szebb, mint az Alföld.
 
- Nem biztos, de valóban szép. Az Alföld is az. Járt már arra? Látott már szõke búzatáblát, vagy végtelennek tûnõ, zöldellõ rétet?!
 
Az ember újra indulatosan felelt.
 
- Nem, de nem is kívánkozok! Ma aztán tényleg nem. Csak pár órája közölték, hogy megszûnik a munkám, mehetek merre a szemem lát, nagy a világ! - mondta elcsukló hangon, nyilvánvaló bánattal.
 
Annyi keserûség volt a hangjában, hogy a lány megszánta. Az ember mellébõl feltört újra a keserû indulat.
 
- Úgy ért, mint az arcon csapás. Fogjak vándorbotot, ha munkát akarok. Hova menjek, mikor mindenhol ez a helyzet? De nem is tudok elmenni innen. Itt van a családom, az otthonom. Úgy idenõttem már, mint ez a bokor, itt ni! Még ehhez a kicsi helyhez is ideköt az emlék. Ide járok csikó korom óta. Régebben pihenni, most vigasztalódni. Hallgatom a madarakat, személyes ismerõsöm itt minden... Figyeljen csak! Ez egy pinty volt, ez meg egy rigó, késõbb megszólalnak a fülemülék is. Míg hallgatja õket az ember, megfeledkezik a gondjairól. Csak így lehet kibírni ezt a keserves életet, kislány!
 
A lány részvéttel hallgatta. Már nem tüske volt a lelkében. Esendõ, szenvedõ embert látott benne. Tudta, ha a térképen ide téved az ujja, nemcsak a vadregényes tájra emlékszik majd, hanem erre az emberre is. Látja, amint itt ül a völgyben megbúvó patak partján, s hallgatja a madarak vigasztaló énekét.
 
Rigók, pintyek, fülemülék, ott a zenélõ kis patak partján, énekeljetek!
Ez az írás 2017. december 19-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón