Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A pernahajder
Dr. N. Pál elolvasta az öccse levelét, s hátradõlt a székén elgondolkodva. Gézáról ritkán hallott. Olykor csak évek múltán. Megromlott köztük a kapcsolat, pedig valamikor szerették egymást, jó testvérek voltak.
 
Az egyetemi évek alatt kezdõdtek a gondok. Õ maga jogra járt, öccse a mûszaki egyetemre. Az öccsét kicsapták harmadévesen, mert inni kezdett. Attól kezdve lumpolt éjjel-nappal. Keveset járt haza. Ha megjelent, szüleik a szívükhöz kaptak, mert elhanyagolt volt, s mindig kapatos. Szüleik halála után eltûnt évekre. Kereste, aztán sóhajtva lemondott róla, s azzal vigasztalta magát, hogy rossz pénz nem vész el.
 
Mikor újra hírt adott magáról, egy színháznál dolgozott, késõbb egy újság szerkesztõségébõl telefonált, aztán megint máshonnan. Égett a talpa alatt a föld, nem tudott egy helyben maradni. Maga akkor már tekintélyes ügyvéd volt, s családapa. Ahányszor beszéltek, mindig megmosta az öccse fejét. Említette saját példáját, családi otthonát, három gyermekét. Géza nevetett. Hangja furcsa volt, mintha nem jött volna szívbõl az a nevetés. Meghívta magukhoz. Akkor már a férfikor derekán jártak, s régen látták egymást.
 
Géza italosan állított be. Ölelgette sohasem látott unokaöccseit, borostás arcát az érzékeny lányka arcához nyomta, s a feleségét ölbe kapta. Nem aratott vele sikert. Azon az estén felesége a dolgozószobába számûzte az öccse miatt, s azt mondta ritkán tapasztalt nehezteléssel, hogy nincs szükségük ilyen rokonra.
 
Nem hívta meg többet, s megint nem hallott róla évekig. Egyszer aztán jelentkezett telefonon, azt mondta, hogy jogi segítségre van szüksége, valami sehonnai elfoglalta a lakását, s nincs pénze ügyvédre.
 
Meglepte, hogy a pernahajdernek saját lakása van. Felesége ellenezte az utazást, hosszas tusakodás után mégiscsak felutazott a fõvárosba. Gézával egy vendéglõben beszéltek meg találkozót. Alig ismert rá, úgy összetörte az élet. Talán ifjú koruk óta elõször beszélgettek hosszabban egymással. Géza felemelte a poharát, nézte a csillogó italt, s azt mondta ködös tekintettel:
 
- Tudod, bátyó, minden csak a szerencsén múlik! Neked sikerült, nekem nem. Még sohasem kérdezted meg tõlem, hogy miért élek úgy, ahogyan élek.
 
Indulatosan felelt, hiszen errõl megvolt a maga véleménye.
 
- Semmi köze ehhez a szerencsének, öcsém! Minden a kitartáson múlik. Belõled teljesen hiányzik a kitartás, Géza!
 
- Hát az tényleg hiányzik! - felelte az öccse keserû nevetéssel, mintha éppen az ellenkezõjét gondolta volna, s felhajtotta az italt.
 
Aztán még számos pohár következett. Nem tudta lefogni a kezét, s  legszívesebben otthagyta volna, de szánta és elvállalta az ügyét.
Sokba került neki az a per. Géza le volt égve, minden költséget magának kellett állnia. Még a vendéglõi számlákat is a további találkozásokkor. Visszaszerezte a lakását, de keményen a fejére olvasta a hibáit megint, s magában megfogadta, hogy többet nem törõdik vele.
 
Nem hallott róla sokáig. Egyszer csak kapott tõle egy búcsúlevelet. Rövid levél volt, éppen csak istenhozzád. Fogadalma ellenére azonnal vonatra ült. Talán azért, mert akkoriban temette el a feleségét, gyermekei kirepültek, magányos volt, s fogékony a bánatra. Ez bõ két esztendeje történt. Lakásán kereste fel, mulatozás közben, ivócimborákkal találta, s olyan állapotban, ami felháborította. Csúnyán összevesztek. Géza összehordott hetet-havat, emlegette még a gyerekkorukat is, a mindig eminens bátyó nyomasztó példáját. De legfõképpen valami terhet emlegetett, amit évtizedek óta cipelt, s a szerencsét, megint csak a szerencsét. Ordítva kiabálta az arcába:
 
- Szállj le a magas lóról, bátyó! Nem a te érdemed, hogy teljes életet élhettél, hanem a jó sorsodnak köszönd. Tõlem elpártolt a szerencse... Elpártolt!
 
Haraggal váltak el. 
 
A kezében tartott levél nem utalt rá, éppen ellenkezõleg, mintha nem is Géza írta volna. Leszázalékolták a szívével, nyugdíjas lett, otthonülõ. Komoly betegsége volt, ezért végrendelkezett. Lakását rá hagyta, az egyetlen testvérbátyjára. Továbbadhatja a gyermekeinek. Amúgy is megilleti, mert annak idején visszaszerezte. Megmentette attól, hogy az utcára kerüljön.
 
Aztán megkapó szeretettel emlegette kis társát, kis puliját, aki bearanyozta napjait. Aggódott is a puli sorsa miatt, mert egyszer már árvaságra jutott. Elvesztette elõzõ családját. Akkor vette magához, így lett mindennapos öröme. Ha õt is elveszti, árva lesz újra. Ezért arra kérte, hogy vegye pártfogásába. Adja becsületszavát, hogy gondja lesz rá.
 
Megrendítette, s meghatotta a levél. Géza felelõsséget érez egy kis élõlény iránt. Talán gondozza is, de mindenképpen szereti. Minden szava ezt bizonyította. Úgy beszélt róla, mintha ember volna. Megválaszolta a levelet, s becsületszavát adta.
 
A levél óta csak néhány hónap telt el, s Gézát elvitte a szíve. Errõl egy bizonyos özvegy Vasné értesítette táviratilag. Azt is megüzente benne, hogy a lakásban várja a temetés napján. Ebbõl gondolta, hogy a bejárónõ lehet, s ez némi csalódást okozott a puli dolgában, de Géza megváltozott életvitele így is melegséggel töltötte el.
 
Felutazott a temetés napján, s becsengetett Géza lakásába. Alaposan meglepõdött. Hervadásában is szép asszony nyitott ajtót, tiszteletet parancsolt a megjelenése. Mély gyászban volt, szeme ki volt sírva, bánat ült az arcán. Özvegy Vasnénak mutatkozott be, s tessékelte befelé. Nem tudta, hogy mit gondoljon, s zavarában a puli felõl érdeklõdött.
 
Az asszony bánatosan elmosolyodott.
 
- Puli?! Ó, hát így emlegetett? Tréfásan hívott így, mert Paula a nevem. Szegény már beteg volt, mikor megírta magának a levelet. Erõs gyógyszereket szedett. Megfeledkezett arról, hogy maga nem tud rólam. Nem ismeri a történetünket... - mondta, s kedvesen hellyel kínálta, csak aztán folytatta gyötrõdõ sóhajtás után. - Még igen fiatalok voltunk, mikor találkoztunk. Géza harmadéves egyetemista volt. Õszintén és mélyen belém szeretett. Kölcsönös volt az érzés, de nem jöhettünk össze, mert akkor már feleség és anya voltam. Szigorú erkölcsi elvek szerint nevelkedtem. Nem hagyhattam el azt a férfit, aki szintén szeretett, akinek két évvel elõbb én is szeretetbõl fogadtam örök hûséget. Nem foszthattam meg a gyermekétõl, ahogy a gyermekemet sem az édesapjától. Egyetlen gyermekünk  gyógyíthatatlan beteg lett. Elvesztése örök bánat marad. Férjem nem csak lelkileg, testileg is belerokkant. Egymásután háromszor kapott infarktust. Abban a helyzetben sem hagyhattam el. Beláttam, hogy nincs jogom az új szerelemhez. Bármennyire fájt, Gézáról le kellett mondanom. Fejet hajtott, de nem tudott elfelejteni. Boldogtalanul élte aztán az életét. Alig kárpótolta érte a sors. Egy évvel ezelõtt lettem özvegy. Azóta vele éltem.
 
Dr. N. Pál a torkához kapott, szorította a gallér. Aztán a szívét fogta vasmarokkal a keserûség. Nem a félreértés keserítette, s nem is az adott becsületszó, hanem az örökre megmaradt adósság, a benne maradt, meleg, együttérzõ testvéri ölelés.
Ez az írás 2017. december 19-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón