Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Móritz Mátyás
(1981- )
Visszhangok
Lydia Davis: A történet vége címû regényére
 
    Soha nem hittem, hogy a végzet vagy a sors valami létezõ dolog volna. De azt teljes meggyõzõdéssel elmondhatom és leírhatom, hogy az Õ személyében pontosan az a személy sétált be akkor, annak a kis belvárosi kávézónak az ajtaján, akiben a munkám során mindig is reménykedtem, akinek kitalált alakját nem egyszer tettem regényeim fõhõsévé. Aztán hogy elõre szaladjak az idõben, mégis Õ volt az, aki minden tõle telhetõt megtett és elkövetett, hogy a lehetõ legtávolabb toljon és taszítson és tartson magától. Pedig az elején nem egyszer hitette el velem, hogy minden kishitûségem ellenére, elégnek bizonyulok hozzá. 
 
    Talán az utána való vágy és sóvárgás elhomályosította az elmém. Talán más ilyenkor, a helyemben minél elõbb megházasodna, vagy minden nap lerészegedve járná az utcákat, vagy legalább elkezdene két pofára zabálni, visszavonhatatlanul megkezdve a drasztikus hízását. 
 
    Az utána való vágyam nem is tudom honnan fakadt és jött, és tört minden alkalommal egyre erõsebb sugárban a felszínre, hiszen a vágyat, akár csak a végzetet és a sorsot, mindig is egy fura dolognak gondoltam és láttam. Szerintem még a nálamnál okosabb és többre hívatott írók és költõk sem tudnák pontosan megmondani, hogy honnan a fenébõl jön, vagy hogy mi a csuda és a fene is az, de azt tudom, rövid orvosi tanulmányaim okán is, hogy még az egysejtû orgazmusoknak is van vágyuk, és hogy az életem az utolsó években valahogy egyenlõ lett az Utána való vágyakozással. 
 
    Ezt nem akartam, és képtelen voltam elfojtani magamban, és a közvetlen ismerõseim közül is már többen szóvá tették, hogy mindez úgy üt rajtam ki, mint valami himlõ, vagy pestis, ami lassan teljesen megmérgezi a szívem, és sorvasztja el az elmém. Talán jobb lett volna ha helyette a mind jobban feltornyosuló, és a körmömre égõ munkára összpontosítok, és soha nem látott módon belevetem magam a munkába, de a vágy mind jobban belén kapaszkodott, és tudtam hogy mind jobban bele fogok betegedni. 
 
    Nekem azért is Õ kellett, mert a sors vagy nem is tudom hogy mi, Õt választotta ki nekem, akkor, abban a kis kávézóban, ahová alkotói válságomat legyõzve, és az éhségemet csillapítva ültem be, hogy legalább pár valamire való mondatot kisajtoljak magamból. Hogy legalább a kiadóm unszolására összehozzak valami munkacímet a leendõ kisregényemnek, hogy azt reklámozni lehessen, a közelgõ Ünnepi Kirakodóvásárra. Akkor még nem tudtam hogy az akkor igen csak megtépázott egyéniségemnek, és annak is a leghomályosabb szegmentumának Õ kell. Csak is Õ, és senki, senki más. Egy személyben testesítette meg azt aki nekem kellett, és akivel egyedüliként élni tudtam volna. 
 
    Most meg itt ülök a kisregényem utolsó oldalaival, hogy beírjam magam az igazi írók közé, közben meg a barátaim meghatározásait hallgatom, hogy a várakozásom és vágyakozásom Utána már több  mint beteges, amit nem ûzhetek örökké, de szerintük egy percre sem tovább, ha csak nem akarom hogy rámenjem az egészségem, és az irodalmi elõmenetelem. Pokolnak mondták amit csinálok, de én önként vállaltam ezt a poklot, hogy aztán a mennyországnak mondjam azt, amikor az örökkévalóságig újra együtt lehetek Vele. 
 
    Talán nem is akartam igazán író lenni, vagy azzá válni, inkább csak egy olyan emberré, aki vágyja Õt, aki kívánja Õt, aki akarja Õt. Aki egyszer már meg volt, és aki most megmérgez bennem és körülöttem mindent. 
 
    A szenvedélyem hogy újra magamhoz láncoljam, hogy elszakítsam a mostani párjától, hogy kiszakítsam a mostani életébõl, a legkeményebb drogként kezdett munkálni bennem, és kezdett eluralkodni rajtam. Kezdetben még elhittem vagy hitettem magammal hogy ezt az uralmam alatt tartom és tarthatom, aztán ha csak magamnak is, de kénytelen voltam beismerni, hogy ez is csak egy szemenszedett hazugság, mint az a sok elismerõ kritika, amit az új kisregényem kapott, megspékelve pár igen rangos irodalmi díjjal. 
 
    Az ilyen díjak helyett én csak Rá vágytam, hogy a szemembe tekintsen még egyszer, hogy megint annak a lótusz-pillantású lánynak nevezzen, hogy a mérgemnek Õ legyen a gyógyító szere. Most mégis itt ülök a gép elõtt, az újabb és újabb író/olvasó találkozók véget nem érõ sorát böngészve, hogy melyik idegen országba és idegen városába kell, több száz vagy ezer vadidegen ember elõtt felolvasnom az elsõ, és talán utolsó kisregényembõl. Elégedett is lehetnék, mégsem tudom belátni hogy íróvá értem, és váltam, hogy gyõztem azok felett, akik semmi esélyt sem adtak nekem, hogy bármire is viszem az írók között. A szívemben fuldoklott csak a vágy, amit talán egy hamvadó gyertya csonkjához hasonlítana egy költõ. Nem akartam hogy kialudjon a szívem, mert a szeretet bolondja akartam maradni. Az Õ bolondja. 
 
    Akit nem kellett kérdeznem hogy belém fog-e szeretni, akinek nem kellett mondanom hogy szeretném, ha belém szeretne. Aki tudja jól, hogy egyszerûbb lesz vele élnem, és meghalnom is. Akinek újra érezni akartam a kezét, amely olyan puha, akár a felhõk. Nem félnék attól sem, hogy ha újra hozzám érne, a testemet felépítõ mint a hét milliárd milliárd milliárd atom szétrobban majd, és szanaszét szóródik a világmindenségbe. 
 
    Mással is volt elõtte és utána is viszonyom, de most hagy ne kottázzam le a különbséget, a Velük és a Vele töltött gyönyörittas órák között. Én neki akartam odaadni magam. Mindenestül. Akinek a szexuális aktusunk soha nem a saját kielégülésrõl szólt, aki kívánta és képes is volt megjárni az én érzéki eksztázisainak a csúcsait, akinek az ehhez való jogát soha nem akartam elvitatni. 
 
    Újra látni akartam a kávézóban, vagy egy utcasarkon, a munkahelye elõtt, hogy megint elálljon a szemem és a szám a csodálkozástól. Vele az élet egy terülj, terülj asztalka volt, most meg a legnagyobb kincseket is sikereimet is kudarcnak látom és érzem. Érte lemondtam volna minderrõl, hogy vele gyarapodjam, hogy vele járjak és keljek az újabb és újabb intim régiókba, hogy minden egyes vele töltött másodpercet hamisítatlan életünnepnek éljek meg. Vele és mellette akarta kiszolgáltatott és védtelen lenni. Elviselhetetlenül vágytam az elviselhetetlent. Mert hát mi másért kellene hogy éljek, ha nem ezért? Újra színrõl színre akartam látni Õt. Magunkat. A kett?nket. A létet. A puszta létezést. Igen. 
 
    Akkor és ott, abban a kis kávézóban, ahol fogalmam sem volt hogy mirõl és hogyan írjak, még csak el sem kellett hogy csábítsam Õt, hiszen enélkül is akart engem. Most meg, a repülõjegyekkel teli utazó bõröndöm elõtt ülve, bankszámlámon a nem csekély honoráriumokkal és szerzõdési díjakkal, nélküle még az oxigént is feleslegesnek és jelentéktelennek érzem. Azt akarom hogy újra a vágy miatt legyen zajos az életem, hogy ettõl nyerjen újra értelmet. Arra akarok áhítozni, hogy Vele lássam a következõ naplementét, hogy megérinthessem, hogy elszakítva a mostani életétõl, újra megpróbáljam. 
 
Budapest, Csepel, 2017. december 5.
Ez az írás 2017. december 10-én került a NapSziget honlapjára.
 
Móritz Mátyás további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón