Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A családfa
Dorogi Laciék albérletben kezdték közös életüket. Laci gépszerelõ volt a város egyik gyárában, Marcsi számítógépen dolgozott egy kis cégnél. Közepesen kerestek, s szülõi segítség nélkül nem gondolhattak saját fészekre. A szülõk pedig küszködõ emberek voltak. Laciék esztendõ múltán az albérleti szobába vitték haza elsõ gyermeküket, s vele az öröm mellett a szerencsét is.
 
Laci szüleinek azon a héten négyes találata volt a lottón. A nagyszülõi szív adakozó. A nyereményrõl lemondtak az albérletben szorongó gyerekek javára. A négyes éppen annyit fizetett, ami elég volt ahhoz, hogy megkapják a tekintélyes kölcsönt, s a vállalt második gyermek után is az állami kedvezményt.
 
Nem volt náluk boldogabb ember, mikor elfoglalhatták az új lakóparkban lévõ otthonukat. Amúgy is szépen éltek. Nem discóban összecsapódott, elkapkodott kapcsolat volt az övék, hanem komoly ragaszkodás, szívet-lelket melengetõ szerelem. Marcsi még gimnazista volt, mikor elõször találkoztak. Laci a bátyja barátja volt. Jókötésû, magabiztos fellépésû, barna fiatalember szívét megfogta a szõke, kék szemû, mosolygósan kedves diáklány. Kibontakozott a szerelem, s három év múlva összeházasodtak.
 
Az új lakásban hamar kialakult a mindennapi élet rendje. Mikor Laci hazaért a munkából, a kisfiút levitték együtt levegõzni. Ráérõsen sétáltak az alig koptatott járdán egymáshoz simulva, egy-egy kézzel fogták a babakocsit, s Laci szabad karjával magához vonta Marcsit. A szomszédok szívesen beszélgettek velük, mert mindig derûsek voltak, s mindenkihez volt néhány kedves szavuk.
 
Egy nap szomorú fordulat történt. Laci elvesztette a munkáját. Gazdát cserélt a gyár, s szélnek eresztettek néhány száz embert. Munka után szaladgált, de egyre fogyott a reményük. A városban újabb üzemet építettek le, onnan is százával indultak munkát keresni. Az idõ telt, s a fizetnivalójuk felszaporodott. Hamarosan belátták, nincs tovább, meg kell válniuk az új lakástól, mielõtt végleg elnyeli a tartozás. Ha sikerül eladniuk, talán marad annyi pénzük, hogy kisebb lakást béreljenek. Hirdettek, de ezzel sem voltak egyedül. A lakóparkban a fákon, villanyoszlopokon sorra jelentek meg a hasonló tartalmú cédulák, érdeklõdõ pedig alig akadt. Aki mégis telefonált, igyekezett kihasználni szorult helyzetüket. Csak annyit ajánlott a lakásért, amennyi teher volt rajta. Készpénzrõl hallani sem akart. Anélkül pedig mehettek volna vissza az albérleti szobába.
 
Már úgy nézett ki, nem tudnak megszabadulni a gondtól, mikor jött valaki, aki nemcsak a terhet vállalta át, hanem cserébe felajánlott egy családi házat is, melyre a törvény szerint átvihették a gyerekekre kapott állami kedvezményt. 
 
Távoli faluban volt a ház, hivatalos úton örökölte gyermektelen rokonától, akit sohasem látott. Az örökségét is csak futólag nézte meg. Elõször feldicsérte a házat, hogy nagy kertje van, üvegezett verandája, tekintélyes konyhája, három nagy, padlós szobája. Villany is van benne, s ólak, istálló az udvarán. Aztán elismerte, hogy a tetõ némi javításra szorul, s nincs vezetékes víz, csak ásott kút az udvarban. Hozzátette, annak viszont olyan jó zamatú a vize, hogy a városi csapvíz után áldásnak fogják tekinteni. Köszönték magunkban az ilyenféle áldást. Napokon át gyötrõdtek, hogy mitévõk legyenek. Akkor már megvolt a pici lányuk is. Marcsi idegességében alig tudott szoptatni. Nagyon ellenére volt a gondolat. Nem akart messze menni azoktól, akiket szeretett. A városhoz is ragaszkodott. Ott nõtt fel, falut inkább csak televízióban látott, de annyit tudott, hogy manapság ott sem könnyû az élet.
 
Sírdogálva mondta:
 
- Még kevésbé találsz majd munkát. Késõbb én sem kapok. A gyerekeknek nem lesz rendes óvodájuk, iskolájuk. Talán még orvos sincs a faluban. Gondolom, bolt is csak egy. Akkora, mint ez a szoba. Örülhetünk, ha hetente lesz friss kenyér. Tetejében amolyan jött-mentnek tekintenek majd bennünket, s úgy is bánnak velünk... Engem csak megkötözve vihetsz oda, de amint eloldozol, beleugrok abba a mély kútba, aztán az udvarban sem lesz vized!
 
Laci kínjában nevetett, s a vevõjükkel egymagában ment falut, házat nézni. Utána komor arccal mondta:
 
- A falu kicsi, néhány száz ember lakja, de orvos van szerencsére. Boltból kettõ is. Ami pedig a házat illeti, valóban tágas. Félig paraszt ház, félig polgári, befelé hosszú épület, nagy ablakokkal, rendes ajtókkal. Hanem a tetején több lyukat láttam, mint cserepet. De mit tehetünk, ha nincs más választásunk?!
 
Valóban. Ilyenkor az ember menti azt, ami még menthetõ. A család feje felett a tetõt, ami mégiscsak megmarad, ha messzi faluban is, ha lyukasan is. Megegyeztek a cserében.
 
Mivel a cserép pótlásához, s a költözéshez pénz kellett, sietve eladtak néhány dolgot, köztük a nászajándékba kapott automata mosógépet, televíziót, zeneszekrényt. Laci lement a faluba, s két héten át dolgozott. Pótolta a hiányzó cserepeket, irtotta az udvaron, s a kertben a gyomot, renovált, meszelt, takarított, hogy beköltözhessenek a gyerekekkel.
 
Amint elkészült, mindjárt át kellett adniuk a városi lakást. Két nap múltán nehéz szívvel indultak útnak. A bútort ponyvás teherautó vitte, õket szívességbõl Laci volt kollégája a kocsiján. Kora este érkeztek meg a faluba, szakadó esõben. Marcsi a ház elõtt szállt ki, s bokáig süppedt a sárban. Csak azért nem fakadt sírva, mert Laci így is keserû volt. Kollégája útközben azt mondta, ebben a helyzetben falura vinni a családot felelõtlenség. Ezzel az erõvel a híd alá is vihette volna õket. Könnyen beszélt, nem volt Laci helyében. Megmaradt a munkája.
 
Bepakoltak úgy-ahogy, s fél éjszaka rendezgettek. Marcsi aztán sokáig forgolódott a franciaágyon. Érezte az öreg padló szagát, noha Laci gyúródeszka tisztaságúra súrolta. Zavarta a falakból áradó, friss meszelés illata, a megszokottól alacsonyabb mennyezet miatt kínzó légszomja támadt.
 
Reggelre enyhült az érzés, de így is korán ébredt. A család még békésen aludt. Valamennyire vigasztalta, hogy a gyerekeket nem zavarta az új környezet. Óvatosan betakargatta õket, s csendben kiment az udvarra levegõzni. Hideg szagú, friss reggel volt. Szerencsére már nem esett. Sóhajtva nézett szét. Az udvar nagy részét magas fûféle borította, ahova nem jutott, ott még mély volt a talaj az esõ nyomán. Így a kertet csak messzirõl vette szemügyre. Valóban nagy volt, fél labdarúgópálya, s néhány üres gyümölcsfától eltekintve, kopár. Laci hegyet rakott a kiszedett gyomból.
 
Örömtelen szemmel nézte a kertet. Tavasztól majd ott kell kapirgálnia, s azt sem tudja, hogy fogjon hozzá. Olyan sincs, aki megmondja. A családból senkit sem citálhatnak ilyen messzire, amúgy is megvan mindenkinek a maga gondja. Laci pedig csak annyit ért a kertészkedéshez, mint õ maga. Errõl eszébe jutott az összes nyomorúságuk.
 
Míg a könnyeit nyelte hangtalan, tekintetével az ásott kutat kereste. Messze volt a háztól, majdnem a szomszéd kerítése mellett. Nem akart beleugrani, keserûségében sem gondolta komolyan, csak éppen belenézni, hiszen a két kicsi gyerek miatt a víz volt a legnagyobb gondja.
 
Ha el akart jutni odáig, kénytelen volt a vizes füvet választani. Bosszúságára térdéig ázott a pizsamanadrágja. A kút nem érte meg a fáradtságot. Közönséges, nyitott kút volt, betongyûrûkbõl, s csak a mélyben látott valami csillogást. Nézte a kútágasról lecsüngõ, csorba, lyukas vödröt, s ez lett az utolsó csepp a keserû pohárban. Hangosan felsírt tehetetlenségében, s öklével ütemesen ütögette a betongyûrû szélét.
 
Mozgolódás támadt a kerítés túloldalán, fejkendõs asszonyfej jelent meg a deszkakerítés felett, s az asszony nevetõ arccal kérdezte:
 
- No, mi bajod? Csak nem itatod az egereket korán reggel, amikor ilyen szépen süt az istenke napja?!
 
Marcsira rosszul hatott, de abbahagyta a sírást, s valami köszönésfélét motyogott. Az asszony fogadta, s folytatta fesztelenül.
 
- Eláztatok az este, mi?! Jó nagy zuhé volt éppen. Ha a fiam itthon van, segít pakolni. De csak magam voltam, a törött lábujjammal.
 
Marcsi az asszony napbarnított arcára függesztette tekintetét, de még kétkedés volt benne, mint aki hiszi is, meg nem is, hogy mást tapasztal, mint amire számított. Azért gondolatban tett felé egy lépést.
 
- Eltört a néni lábujja? - kérdezte.
 
- Jucinak hívnak. Amúgy meg rokonok volnánk. Az öreg Dorogi, sógor volt öreganyám után. Beszéltünk róla az uraddal is.
 
Marcsi pislogni kezdett. Most hallotta elõször, hogy vevõjük rokonát is Doroginak hívták. Ahogy azt is, hogy Laci közelebbi ismeretségbe került a szomszédokkal. Csak annyit említett róluk, hogy szerinte nem lesz gond velük. Maga nem nagyon hitt benne. Azt viszont biztosan tudta, hogy a ház eredeti tulajdonosa nem volt rokon. Arcába szökött a vér. Laci csak nem keverte hazugságba õket? Sürgõs mehetnéke támadt.
 
- Örülök, hogy megismertem Juci nénit, majd még beszélgetünk... - mondta a régi mosolygásával, noha most nagyon nehezére esett, s szaladt volna befelé.
 
Az asszony hangja megállította.
 
- Várjál már, no! Szedtem egy kosár friss zöldséget. Mondtam az uradnak, ne hozzatok boltit. Nagy a kertem, van elég. Jövõre már nektek is lesz. Ha úgy fordul, majd visszaadjátok! - mondta, s lehajolt.
 
A kerítés tetejére feltette a kosarat. Marcsi alig bírta leemelni, s képtelen volt motyogáson kívül bármit is mondani. Az asszony nem hiányolta, a nélkül is volt még mondanivalója.
 
- Lekvárt is kaptok, tíz üveggel. Mondtam az uradnak, amíg a házon dolgozott, szedje le a barackot, és hozza át. Be kell fõzni, mert nagyon löttyedt. Leszedte a mienket is. Magam kezdtem hozzá, mert a fiam nem ért rá, de öreg már a létrám, és leszakadt alattam három foka. Akkor tört el a lábujjam. Az urad a létrát is megjavította. Rendes ember. Megjavította a fiam autóját is, mehetett a dolgára. Kútfúró. Majd fúrnak nálatok is jó kutat. Onnan bevihetitek a vizet motorral, ahogy nálunk van. Na, csak menj, ha menned kell! De a zöldséget szedd ki mindjárt a kosárból, mert bolond fejjel az aljába tettem az almát, amit a gyerekeknek szántam. Puha fajta, a picinek is adhatsz belõle.
 
Marcsi engedelmesen bólogatott, s végre köszönte rendes szóval is. Aztán sietett be a nehéz kosárral. Szinte szaladt vele. Letette a tekintélyes konyhában, s befutott a szobájukba. Laci még aludt. Megrázta a két vállánál fogva. Amint kinyitotta a szemét, elfúló hangon kérte számon.
 
- Juci néninek azt mondtad, hogy azok a Dorogiék vagyunk?! Lacikám, hogy tehettél ilyet?
 
Laci félig felült, s csillapítón felelt.
 
- Nyugodj meg ! Egy szóval sem mondtam. Maguktól gondolták a nevünk miatt.
 
- Azonnal tisztáznod kellett volna! Nem tehetünk úgy, mintha csakugyan rokonok volnánk. Ilyen alapon nem fogadhatjuk el a segítségüket. Most is, annyi zöldséget adott, hogy egy hétig fõzök belõle. Lekvárt is ígért tíz üveggel abból a barackból, amit átvittél. Dolgozott vele.
 
- Szó sincs arról, hogy ezen az alapon számítok a segítségükre. Elõször én léptem. Juci néni fiának lerobbant az öreg járgánya, amivel a kútfúró berendezést szállítja. A szerelõ csak két hét múlva jött volna. Kerítésen át hallottam a fiú kesergését, hogy addig három kutat is megfúrna. Átszóltam, hogy szakmám, segítek. Örömében majdnem átugrotta a kerítést. Másnap mehetett dolgozni. Harmadnap azt mondta, ha máskor is számíthat rám, hamarosan megfúrjuk a mi kutunkat is. Motorja is van, amivel bevihetjük a vizet, csak rendbe kell hozni. Használt csöveket, csapokat is szerez, ha egy-két kútnál besegítek. Itt így mennek a dolgok. Nem csak nekünk, nekik is szükségük van a jó szomszédra. Ezt õk is pontosan tudják.
 
Marcsi nem tudott megnyugodni, szepegve mondta:
 
- Akkor is tisztáznunk kell. Nem akarok hazugságban élni.
 
Laci magához vonta.
 
- Ha ennyire bánt a dolog, cselekedj belátásod szerint! - mondta nehéz sóhajtással.
 
A sóhaj rátelepedett Marcsi lelkére. Kezdte hinni, hogy Laci maga sem biztos abban, hogy jól ítélte meg a szomszédék gondolkodását, s titkon attól tart, hogy a felmondott rokonság árnyékot vet majd a kezdõdõ jó kapcsolatra. Ezen az éjszakán sokáig vívódott. Végül úgy döntött, mégiscsak tisztázza a dolgot. Ha rosszul sülne el, vállalják a következményeket. Ahogy felvállalták mostani életüket is, mert nem akartak még méltatlanabb helyzetbe kerülni.
 
Juci néni másnap átsántikált hozzájuk. Megint gondolt a gyerekekre, most néhány szép szõlõfürtöt pakolt ki a kötényébõl az asztalra. Amint leült, Marcsi összeszedte a bátorságát, s azt mondta:
 
- Örülünk, hogy ilyen kedves szomszédokra találtunk. Már ezért sem hallgathatunk arról, hogy félreértés történt a nevünk miatt. Sajnos, mi nem voltunk rokonságban az öreg Dorogival. Az volt a rokona, akivel szükségbõl elcseréltük a városi lakásunkat.
 
Az asszony hallgatott egy ideig, aztán meglepõ módon felelt.
 
- Lehet is azt tudni, lányom! Fõleg ilyen fiatalon. Még én se tudom, hogy öreganyám, hogy volt rokon az öreggel. Sose firtattuk. Nem vagyunk grófok, hogy irkáljuk a pereputtyot. Nálunk az a rokon, akit annak tartunk. Az urad pedig rászolgált. Most is. Elsõ szóra elment a fiammal dolgozni, mert a szüret miatt kiesett az embere. Akkor már hogyne lenne rokon! - mondta tiltakozón, közben ölébe vonta a körülöttük tébláboló kisfiút, s elégedetten etetni kezdte a mézédes szõlõvel.
Ez az írás 2017. augusztus 6-án került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón