Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
Virradat elõtt
Õsz vége volt, vagy inkább tél eleje, az a fajta idõ, mikor fagyosan süvítenek a szelek, s meleg ruházat nélkül nem tanácsos útra kelni. Ági ezzel a gondossággal válogatta össze bõröndje tartalmát. Hosszabb idõre, vidékre készült. Sógornõje elesett a kerékpárral, megsérült két csigolyája, kíméletre szorul. A bátyja tanít, munka mellett nem tudja ellátni a háztartást, s a három gyermeket.
 
Ági maga is pedagógus volt, noha csak néhány éve tanított, mikor iskoláját összevonták egy másikkal, s néhányuknak nem jutott hely. Szeptemberig máshol sem kapott munkát, hiába kilincselt.
 
Szingli volt, ahogy mostanában nevezik az egyedül élõ, fiatal nõket. Volt már egy hároméves kapcsolata, ami végül zátonyra futott, mert ahogy telt az idõ, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy az élet dolgairól teljesen eltérõ a felfogásuk. A fiú számtalanszor a szemére vetette, hogy túlságosan komolyan veszi az életet, képtelen lazán állni a dolgokhoz.
 
Ahogy értette, arra valóban képtelen volt. Nem tudta elfogadni azt a filozófiát, mely nem ismeri a hûséget, sem a kötelességet, ahogy a felelõsségvállalás is távol áll tõle.
 
A fiú akkor költözött el, mikor õ állás nélkül maradt, de utoljára adott még egy kéretlen tanácsot: vegye lazábbra a formát, ha állást akar. Köszönte, de nem kért belõle. Legutóbbi próbálkozásakor egy javakorabeli férfi burkolt ajánlatot tett. Azt mondta, tartsák a kapcsolatot, ismerjék meg közelebbrõl egymást, hogy üresedés esetén kéznél legyen. Legszívesebben az arcába loccsantotta volna az ásványvizet, de csak az ajtót csapta rá.
 
Pedig nagyon nehezen viseli mostani helyzetét. Hiányzik a tanítás mindennapos öröme, a gyermekek közelsége. Gyakran úgy érzi, hogy értelmetlenné vált az élete, céltalanok lettek a napjai, s csak ténfereg a lakásban, a kinti világban, mint akire már semmi szükség.
 
Mire végiggondolta, megtelt a bõrönd. Taxit hívott, villamoson, metrón körülményes nehéz bõrönddel utazni. Amúgy is igyekeznie kellett, kevés ideje volt a vonat indulásáig.
 
Már besötétedett, mikor a szerelvény kigördült a csarnokból. Rajta kívül senki sem ült a fülkében. Gyenge volt a világítás, nem tudott olvasni, befészkelte magát a kampóra akasztott kabátjába. Nem akart aludni a bõröndje miatt, csak a kényelmesebb helyet választotta. A kocsiban elviselhetõ volt a hõmérséklet. Míg hallgatta a kerekek monoton kattogását, arra gondolt, hogy hosszú út áll elõtte. Pontban tízkor érkezik meg a faluba. Béla kijön elé autóval, nem kell cipelni a bõröndöt. Hogy örült szegény, mikor felajánlotta a segítségét! - gondolta még, s akarata ellenére lecsukódtak a szemei.
 
Arra eszmélt, hogy nagy csikorgással megállt a vonat. Fogalma sem volt, hogy hol járnak, de az órája eligazította. Tíz perccel múlt tíz óra. Egy megállóval tovább utazott. Felugrott, lerántotta bõröndjét, kis híján hanyatt esett vele, lekapta a kabátját, s rohant az ajtóhoz. A vonat már mozgott, mikor földet ért. Míg magára cibálta a kabátot, álomtól kótyagos fejjel próbálta felmérni a helyzetét. Reszketett az idegességtõl, de sietõsen nyugtatta magát, semmi baj, a kisebbik rosszat választotta, hiszen közel van a két település, ha mindössze tíz perc telt el. Béla minden gond nélkül átjön érte. 
 
Kis településen szállt le, az állomásépület árulkodott. Közelebb ment az épülethez, a keskeny kövezeten letette a bõröndjét. Itt kevéssel elõbb esett, néhol tócsákban állt a víz, tetejében kellemetlenül fújt a szél, jeges volt, havat jósolt.
 
Elõvette a mobilját, s hívta a bátyját. Néhány pillanat múlva gépi hang közölte, hogy a hívott szám nem kapcsolható. Ezzel az eshetõséggel nem számolt. Megpróbálta újra és újra, mivel más módon nem érhette el. Amikor napközben beszéltek, még minden rendben volt. Talán lemerült a készülék, és nem veszik észre. Csak idõ kérdése az egész, gondolta reménykedõn. Egyelõre abbahagyta a próbálkozást, helyette töprengésbe fogott. A menetrendbõl tudta, hogy ezen a vonalon reggelig nem lesz vonat. Ha a bátyját nem tudja elérni, itt kell éjszakáznia, s a váróterembe kényszerül. Kereste a bejáratot a tekintetével. Egyre erõsebben fújt a hideg szél, hosszú kabátja alá kapott, s mivel meglehetõsen rövid szoknyában volt, fáztak a combjai.
 
A forgalmi irodán kívül sötétbe burkolózott az épület. Így is megtalálta a váróterem ajtaját, de nem engedett a kilincs. Az iroda ablaka elõtt lábujjhegyre állt, hogy belásson. Hárman voltak bent, egy egyenruhás vasutas és két férfi. A férfiak félig-meddig indulóban voltak, két kerékpár volt a falhoz támasztva. 
 
Arra várt, hogy a forgalmista egyedül maradjon. Nem akarta közhírré tenni, hogy magányos nõ éjszakázik majd a váróteremben. A bentiek még sokáig beszélgettek, közben harsányan nevettek, mint mikor a férfiak pajzán vicceket mesélnek egymásnak. Alighanem közeli ismerõsök voltak.
 
Mikor a vasutas kikísérte a vendégeit, megkérdezte, hogy mire vár. A két férfinek nem volt sietõs a dolga, kénytelen volt elõttük beszélni. A vasutas némi sajnálkozással mondta, hogy nem nyithatja ki a várótermet, mert balesetveszélyes. Beázott a mennyezet, hullik a vakolat. A forgalmi irodában pedig csak a szolgálattevõ tartózkodhat.
 
Errõl gondolt, amit gondolt, de nem mondta. Helyette másféle lehetõség felõl érdeklõdött. A vasutas a fejét rázta. Azt sem javasolta, hogy a falubeli házaknál próbálkozzon, mivel errefelé korán fekszenek, korán kelnek az emberek, a késõi órán nem látják szívesen az idegent. Tetejében rendõrõrs nem volt a faluban, a szomszédos településrõl járt át a rendõr, ha valami gond volt.
 
Az ember befejezettnek tekintette a felvilágosítást, elköszönt az ismerõseitõl, és bement, mint aki jól végezte dolgát. Nem nyugtalankodott a hideg éjszakában magára maradt utas miatt.
 
A férfiak fogták a kerékpárokat, de mielõtt indultak, még idétlenkedtek egyet.
 
- Nem akarod haza vinni a kis nõcit, nagyon mutatós?! - kérdezte az egyik a másiktól nevetve.
 
- Nem tudom belopni. Nálunk magasan vannak az ablakok. De majd te hazaviszed!
 
- Az asszony nem örülne. Ma nála kell teljesítenem, nagyon számít rá.
 
- Akkor reggelig befagy az uncia!
 
- Majd Iván úr felmelegíti. Éppen hozza Misinek az új baltanyelet. Rácuppan a pipihúsra, ahogy ismerjük.
 
- Az biztos! Be is van hozzá szépen alapozva. Birkózik a széllel, kacsázik rendesen.
 
- Mikor nincs?
 
Mindketten nevettek, s elkarikáztak. Valóban jött egy kerékpáros, letámasztotta jármûvét a falhoz, s leemelte táskáját a kormányról, kikandikált belõle az emlegetett baltanyél.
 
Ági a sötétebb részre húzódott. A férfi látszólag nem vett róla tudomást. Néhány pillanatra megállt a világos ablak elõtt tájékozódni. Ági szemügyre vehette. Magas, negyven körüli férfi volt, homlokára húzott, kötött sapkában, borostás arccal. Megviselt farmerdzsekiben, nadrágban volt.
 
Más esetben nem talál kivetnivalót a megjelenésében, ha csak a borostát nem, de a hallottak után másféle mérlegre tette, s ez ellenszenvet ébresztett benne.
 
Úgy döntött, hogy elhagyja az állomás területét, nem akarta kitenni magát a beharangozott zaklatásnak. Fogalma sem volt, hogy merre, hova menjen, hol találhat mégis menedéket, s elindult vaktában. Cipelte a bõröndöt, csak annyi idõre állt meg, míg a telefonnal próbálkozott. 
 
Nem volt biztató a helyzete, ennek ellenére nem esett pánikba. Csak rosszkedvû volt. Ment a néptelen utcán, a földszintes házak ablakai sötéten néztek vissza rá, még derengõ világosságot sem látott, amit a televízió képernyõje okoz, vagy egy olvasólámpa fénye. Nem akarta elhinni, hogy ezen a hideg éjszakán csak közönyös, érzéketlen emberekkel, s részeges szexmániással hozhatja össze a sors.
 
Közben egyre jobban fázott. A szél már süvöltve nyargalt a háztetõk felett, cibálta a járda melletti fák, bokrok ágait, hideg nedvességet csapott az arcába. Amerre elment, felébredtek a házõrzõk a kerítések mögött, s csaholtak mérgesen.
 
Egy csendesebb helyen letáborozott annyi idõre, míg a bõröndbõl felvesz néhány ruhadarabot. Le kellett venni hozzá a kabátját, felakasztotta egy alacsonyabb ágra, és sorra szedte magára a pulóvereket. Csizmáján keresztül igyekezett felhúzni egy nadrágot is a meglehetõsen rövid szoknyája fölé. Még félig sem készült el, mikor a vasútállomás felõl meglátott egy közeledõ kerékpárost. Nyugtalanságában belegabalyodott a nadrág szárába, alighanem a csizma csatja volt az oka. Azzal bajlódott még, mikor a férfi megállt mellette. - Jó estét, hölgyemmel - köszönt, majd nézte egy darabig a küszködését, aztán megszólalt.
 
- Ebben a hidegben nem sokat segít. Fedél kell ilyen idõben. Jöjjön velem! Tudok egy helyet, ahol megszállhat reggelig... - mondta úgy, mint akit a forgalmi irodában tájékoztattak.
 
Ági legszívesebben visszament volna az állomásra, hogy kiossza a vasutast. Ha annyi jóérzés nem volt benne, hogy a hidegtõl védett sarkot adjon, akkor legalább ne küldje rá a köztudottan deviáns embert.
 
Egy lábon ugrálva, a nadrág szárát rángatva mondta:
 
- Nem eml ékszem, hogy segítséget kértem volna magától.
 
- Vannak helyzetek, mikor a nélkül is segítenünk kell... Hamarabb végezne, ha kibújna a másik szárából is. Csak pár házat kell mennünk.
 
- Magával sehova sem megyek! - mondta visszautasítón, s mérgében nagyot rántott a nadrág szárán. Pattant a varrás, helyére került a lába. Kivette a bõröndbõl a szõrmesapkáját is, fejére húzta, s miközben felvette a kabátját, még hozzátette mérges hangon: 
 
- A mûsornak vége, haza lehet menni. Jó éjszakát!
 
A férfi elengedte a füle mellett, s újra kezdte.
 
- Nem maradhat kint. Ezt maga is tudja. Rendes helyre viszem. Reggelig tiszta, fûtött szobában pihenhet.
 
- Nem megyek, felfogta végre?! Hogy lehet valaki ilyen fafejû. Hagyjon békén, menjen a dolgára! - mondta most már kifejezetten bántón, felkapta a nehéz bõröndöt, s megindult újra.
 
A férfi követte a kerékpárt tolva, s kis nevetéssel mondta:
 
- Ne féljen ennyire, nem eszem meg!
 
- Nem is, mert nem lesz rá módja... - mondta félhangosan, miközben azon tûnõdött, hogy miért nem látja rajta a részegség jeleit. A hangja, beszéde is meglepte, értelmesebbnek tûnt, mint addig gondolta.
 
Tudta, hogy ettõl még igaz lehet mindaz, amit a két idétlen beszélt, s hiába emlegeti a szállás lehetõségét, semmiképpen sem mehet el vele, ha nem akar magának még nagyobb bajt.
 
A következõ háznál megszólalt a férfi, hangja parancsoló volt.
 
- Álljon meg! Tegye le a bõröndöt, megérkeztünk.
 
Letette a bõröndöt csakugyan, s harciasan szembefordult vele.
 
- Ne merészeljen erõszakoskodni, mert fellármázom az utcát!
 
- Arra semmi szükség. Idõs asszonyhoz hoztam. Õ sem él emberhússal, hanem jó szándékkal... - mondta, s megzörgette az egyik ablakot.
 
Hamarosan fény gyúlt a szobában, s ijedt asszonyarc tûnt fel az üveg mögött. Résnyire nyitotta az ablakot, hangja is ijedt volt.
 
- Valami baj van? Nincs nálad a kulcsod? És, ki ez a kis hölgy?
 
A férfi felelt valamit, miközben Ági felkapta a bõröndöt. Az idõs asszony viselkedése bátoríthatta volna, de erõsebb volt benne a félelem, minél távolabbra akart jutni a háztól.
 
A férfi utánalépett, elkapta a karját, s erõvel akarta kivenni kezébõl a bõröndöt. Míg huzakodtak, kiabált is vele.
 
- Nem megy sehova, ne gyerekeskedjen! Már fagypont alatt van a hõmérséklet, reggelig tovább hûl az idõ, meg akar fagyni?! Engedje el a bõrönd fülét. Engedje már el, a betyár mindenét!
 
- Ehhez nincs joga! - fakadt sírva Ági tehetetlenségében, mert az erõs férfikéz valósággal lefeszítette ujjait a bõrönd fülérõl.
 
A férfi, miközben a kiskapuhoz vitte a bõröndöt, valamivel csendesebben mondta, hangjában némi bosszúsággal.
 
- Anyámhoz hoztam, de nem akartam mondani, mert ordít magáról a bizalmatlanság. Pedig nincs mitõl félni. Én magam nem megyek be a házba. Van lakásom, hazamegyek. Megnyugszik végre, kedves hölgyem?
 
Ági kézfejével maszatolta a könnyeit, s beletörõdõn bólintott. Úgy volt, ahogy a férfi ígérte. Éppen csak kizárta a kiskaput, és beengedte, aztán az utcáról bezárta mögötte. Az idõs asszony addigra felkapcsolta az udvari villanyt, s a bejárati ajtóban várta, sebtében magára kapott kabátban, kilátszott alóla a hálóinge.
 
- Jöjjön, kedveském, jöjjön gyorsan! Biztosan átfázott. Jöjjön a jó meleg szobába, majd bent levetkõzik... - mondta, s ment elõre az utat mutatva.
 
Ági az elõszobában letette bõröndjét, a világos szõnyegek láttán megszabadult a csizmáitól. Mindezt gépiesen cselekedte, szinte valamiféle önkívületben. Szép szoba fogadta, s valóban jó meleg. Ahelyett, hogy örül és megnyugszik végre, elsírta magát megint, noha nem volt szokása.
 
- Nyugodjon meg, kedves, nincs semmi baj! A fiam csak segíteni akart, ha kicsit otrombán is. Megviselte a sors, már nem tud a régi módon viselkedni, meg talán nem is engedi a keserûsége... Vesse le a kabátját, és üljön le, ahova jólesik. Mindjárt megágyazok, hozok meleg teát is.
Kisietett a teáért, néhány kekszet is tett a tálcára. Amint Ági elfogadta, hozzálátott az ágyazáshoz. Jót tett a forró tea, s az idõs asszony szíves viselkedése. Ági kortyolgatás közben összeszedte magát, mint aki belátta, hogy ideje végre megnyugodni, s megszólalt.
 
- Köszönöm szépen, hogy befogadott a néni! - mondta, s röviden beszélt arról, hogy miképpen került a faluba. Bemutatkozott közben, a bátyja nevét és a szomszéd falut is említette, de leginkább az állomáson tapasztaltakat. Finoman elmondta, hogy mit hallott a fiával kapcsolatban, ezzel indokolta a tiltakozását.
 
Az asszony keserûen sóhajtott.
 
- Ha a fiamról van szó, a faluban mindenki bíróvá lesz! Egy részük gondolkodás nélkül bûnösnek ítéli, míg mások bíznak benne, és visszautasítják a becstelen vádat. Sajnos, õk vannak kevesebben. Ha azok az emberek Iván úrnak mondták a fiamat, nem tartoznak a jóakaróink közé. Másképpen tanító urat mondtak volna.
 
Ági felkapta a fejét.
 
- Pedagógus?
 
- Csak volt. Három éve megvádolták azzal, hogy erõszakoskodott az egyik kislánnyal az osztályából. Ismerem a fiamat, sohasem tenne ilyet. Mindene volt a gyerek, a tanítványai... Látja, kedves, ezt sem mondhatom akárki elõtt, mert rosszindulatúan félremagyarázzák.
 
- Ha ártatlan volt benne, akkor rettenetesen bánthatja.
 
Az idõs asszony leereszkedett a megvetett heverõ szélére, zsebkendõje után kutatott pongyolája zsebében, s könnyes hangon felelt.
 
Beleroppant. Alig hasonlít régi önmagára. A tanítás volt az élete. Sohasem akart más lenni. Most segédmunkás az erdészetnél. Hát csoda, ha idõnként az italhoz folyamodik?! Sokan errõl is túlzásokat beszélnek, hogy ilyen részeges és amolyan. Örömüket lelik a gyalázkodásban. Persze, a fiamnak ennyit sem volna szabad inni, nem volt szokva az italhoz. Kérlelem folyton, de keserûségében nem akarja meghallani, pedig mindig engedelmes, jó gyerekem volt... - mondta. Aztán, mint aki hirtelen észbe kapott, felállt gyorsan, és restellõn folytatta. - Én csak beszélek, mikor pihenni szeretne. A fürdõszobát jobb kéz felõl megtalálja, használja nyugodtan. Ha gondolja, bezárhatja ezt az ajtót is, van kulcs a zárban.
 
Ági zavarban volt, mert nem tiltakozhatott. Pedig a hála erre kötelezte volna, de még mindig tartott a férfitõl. Tudta, hogy az italozó, megkeseredett ember bármikor a pohárhoz nyúlhat. Kulcsa is van a házhoz, bejöhet anyja tudta nélkül is. Elköszönt az asszonytól, és várt néhány percet, aztán bezárta az ajtót. Azonnal elõvette a mobilját, hátha most több szerencsével jár, de megint csak a gépi hang felelt.
 
Sóhajtott, s hozzáfogott a vetkõzéshez. Csak a felesleges ruháit vette le, ha valami történne mégis, nem szaladhat hálóruhában az utcára. Utána elrendezte a fürdõszobai teendõket, s visszafelé megállt a bõröndje mellett, aztán mégsem vitte be magához, nem akarta, hogy az idõs asszony sértõ bizalmatlanságnak vélje, s megbántódjon.
 
Bezárta újra a szobaajtót, lekapcsolta a villanyt, s végigdõlt az ágynemû tetején ruhástól. Nem jött álom a szemére, talán kialudta magát a vonaton, vagy az átélt izgalmak okozták. Meditálásba fogott. Arra gondolt, az idõs asszony szavait hitelesíti a megkapón kedves igyekezete, önzetlensége és nyilvánvaló fájdalma. Ez egyféle bizonyíték a fia ártatlansága mellett is.
 
Aztán Iván személyiségén töprengett. Nem tudta, pontosan mi történt, de abban már biztos volt, hogy valami iszonyú ütés érte, ha így beleroppant. Kezdte számba venni a lehetséges ok-okozati összefüggéseket, hiszen hasonló pályán mozogtak. Sokáig idõzött a gondolatnál, míg kialakította a maga meglátását. Ebben megnyugodott, s megpróbált végre elaludni. Nagy igyekezettel számolta a gondolatbeli báránykákat, már harmincnál tartott, mikor valami zörgést hallott az elõszoba felõl.
 
Leugrott a heverõrõl, s az ajtóhoz sietett, fülét a résre szorította. A szíve dörömbölt, alig hallotta a fojtott hangokat.
 
- Hogy juthat eszedbe ilyesmi, kisfiam?! Tetejében ilyen borostásan, legalább megborotválkoztál volna... - hallotta az asszony nyugtalan hangját.
 
- Ne tessék foglalkozni a borostámmal, édesanyám! Idegeskedni se tessék. Nem lesz semmi baj. Mindennapos edzésben vagyok, legfeljebb két óra, mindent beleszámítva. Beszólok, ha elintéztem. Addig tessék nyugodtan lepihenni.
 
Ági döbbenten bámulta a semmit, s ösztönösen a kulcshoz nyúlt, hogy ellen?rizze, ráfordította-e valóban. Közben már az járt a fejében, hogy végszükségben kiugrik az ablakon, és segítségért kiabál.
 
Megint az idõs asszony beszélt.
 
- Hogy pihenjek nyugodtan, mikor ilyen útra indulsz? Nagyon hideg van, tombol a szél. Kicsavarja kezedbõl a kormányt, elesel. Már bánom, hogy elmondtam, hogy ez az Ágika kiféle-miféle.
 
- Nagyon jól tette, édesanyám! Béla mindig jó kollégám volt, évekig táboroztattunk együtt. Szabadulásom után összefutottunk, kezet nyújtott. Estére várta a húgát, ne idegeskedjenek reggelig.  
 
Ági meglepetésében a homlokához kapott, mint aki azt mondja, nem vagyok normális, s már nyitotta is az ajtót. Azok ketten meglepõdve fordultak felé.
 
Zavarában elnevette magát, s így mondta:
 
- Mit akar maga? Éjjel kettõkor futárnak felcsapni ebben az idõben?!
 
Iván hasonlóképpen felelt.
 
- Magát meg ki kérdezte? Aló mars aludni!
 
- Ivánkám, hogy beszélsz a kis hölggyel ?! - szólt rá az asszony kérõ hangon.
 
- A kis hölgy nem ért másból... - felelte valamiféle meggyõzõdéssel.
 
Ági elkomolyodott.
 
- Tévedés, de megbeszélhetjük szélbirkózás helyett, mert a bátyámékhoz felesleges átmenni. Biztosan tudják, hogy valami közbejött, s majd jövök, amint tudok. Na, megbeszéljük, bejön?
 
- Inkább nem, de itt leülhetünk, ha semmiképpen se akar aludni.
 
Az idõs asszony kapott az alkalmon, s indult a szobája felé.
 
- Akkor csak beszélgessetek, én lefekszem, mert alig állok a lábamon. 
 
Amint betette az ajtót, Iván mozdult a szék felé, mutatta Áginak is, hogy üljön le, közben lehúzta fejérõl a kötött sapkát, könnyed mozdulattal a közeli fogasra dobta, s a tíz ujjával megfésülködött. Ági meglepetésében állva maradt. Iván fekete haja majdnem teljesen õsz volt, a két halántékánál egészen fehér. Meghatotta, s tiszteletet ébresztett benne. Elfogódottságában maga is megigazította rövid, világosbarna haját, s illedelmesen leereszkedett a székre.
 
Amint leült, Iván azt mondta:
 
- Elõször arról mondjon valamit, hogy minek köszönhetõ a magatartásbeli változás. Csak ne kezdjen el hálálkodni.
 
- Volna rá okom, de édesanyjának már megköszöntem. Tekintse úgy, hogy magának is.
 
- Úgy tekintem. Nos? Mi  a magyarázat?
 
Ági elmondta az állomásbeli történéseket, most nem finomított, majd azzal folytatta:
 
- Ha valakirõl ilyet hall az ember, óvatossá válik. Ehhez jött a maga nem mindennapi erõszakossága. A segítõ jó szándékáról csak késõbb gyõzõdhettem meg. Ahogy a két tapló viselkedését is csak édesanyja szavai után tehettem a helyére. Iszonyú, ami magával történt. Õszintén sajnálom.
 
Ivánt szemlátomást rosszul érintette.
 
- A részvétnyilvánítást is kéretik mellõzni! - mondta visszautasító arccal.
 
Ági átmenetileg megfeledkezett az ébredezõ tiszteletrõl, s méregbe gurult.
 
- Ha nem vette volna észre, az együttérzésemrõl biztosítottam!
 
Most Iván jött indulatba. Felugrott, s szinte kiabált.
 
- A fenét biztosít maga az együttérzésérõl, csak mondja az udvarias, frázisszöveget, közben azt gondolja, amit mindenki más: hátha mégis megtette?!
 
- Édesanyja szerint sem gondolja így mindenki.
 
- Ugyan! - legyintett indulatosan, miközben jött-ment az elõszobában, s folytatta. - Mindenki így gondolja, csak vannak jobb érzésû emberek, akik legalább nem vágják a pofámba!
 
- Így ront mindenkinek?
 
- Ha frázisokat pufogtatnak, biztosan! Még cifrábban is.
 
- Meg sem fordul a fejében, hogy õszintén gondoltam?
 
- Nem! Maga nem ismer engem, nem tudja, hogy milyen ember vagyok - mondta némiképp lecsillapodva, s visszaült a székre, de hangjában még vibrált az indulat - Még azoktól sem várhattam együttérzést, akik hosszú ideje ismertek. Példának okáért, a feleségem az elsõk között fordított hátat tízévi házasság után. 
 
- Akkor tíz év alatt sem ismerte meg magát... - mondta Ági csendesen.
 
- Mert maga aztán jól ismer, ugye? Vallja be, csak arról van szó, hogy anyám szavai után, adott némi esélyt az ártatlanságomnak. Ami igen kedves magától, de maradjunk is ennyiben. Higgye el, beérem vele.
 
- Igazán nem akarom bosszantani, de én is ragaszkodom a magam álláspontjához. 
 
- Meggyõzték szegény anyám könnyei?! Ha maga ennyire befolyásolható, akkor magának nincs saját álláspontja. Ne hivatkozzon rá!
 
- De azért megpróbálhatom bebizonyítani, hogy téved, ugye? Térjünk vissza az édesanyjára. Akár meg is gyõzhettek volna a könnyei, mert biztos vagyok benne, hogy õszinte a fájdalma.
 
- Valóban az, de ez nem perdönt?! Nem tudja, hogy a szeretõ anyák akkor is védik gyermeküket, ha érdemtelen rá?! Arra nem gondolt, hogy az én anyám is ezt tette?!
 
- Csak azt mondtam, hogy akár meg is gyõzhettek volna a könnyei, de nem édesanyja gyõzött meg, hanem maga. Ahogy rólam ordított a bizalmatlanság, olyan nyilvánvaló a maga fájdalma, amit sokféleképpen próbál leplezni, mert nem akarja megmutatni a világnak, mert a világ iszonyúan megbántotta. Ezért, ha kell, a saját nívója alá megy. Gyakran nyers, elhanyagolja a külsejét, a poharat is hamarabb emeli fel, talán még rá is játszik, hogy inkább higgyék bárminek, mint boldogtalannak.
 
- Senki sem verné magát örömében a földhöz, ha alantas tulajdonságokkal ruháznák fel. Maga is hallotta az este?!
 
- Ó, a keserûsége közel sem abból fakad, hogy ki mit gondol magáról, vagy mit mond! Persze, az sem mindegy az embernek, de magának ennél sokkal komolyabb oka van... Annak az elvesztése fáj ilyen iszonytató módon, amire valamikor feltette az életét. Maga elhivatottan végezte a munkáját, a tanítás volt az élete, ahogy édesanyja mondta, és nem hiszem, hogy õ sem ismeri magát... Így volt valóban, ugye?!
Iván úgy nézett rá, mint akit sarokba szorítottak, s most azt keresi, miképpen törhetne ki, aztán valami egészen más történt, mellére bukott a feje, s hördüléssel felelt.
 
- Így volt, igaz!
 
- Látja, ez indított arra, hogy higgyek az ártatlanságában, mert meggyõzõdésem, hogy aki a lelke mélyéig elkötelezi magát ezen a pályán, az sohasem nyúlna alávaló módon egy gyermekhez! - mondta, és elhallgatott.
 
Iván is hallgatott. Percekig ült úgy, mint aki megrendült. Végül, beismeréssel felért az, amit mondott.
 
- Mindig felemelõ, ha egy szép nõ okos is! Honnan az éleslátása?
 
Ági fejében megfordult egy pillanatra, hogy az elismerést megtoldhatná egy bocsánatkéréssel is, de valahol a lelke mélyén tudta, hogy addig nem számíthat rá, míg nem talál vissza önmagához.
 
Könnyedén megvonta a vállát.
 
- Semmi különös, csak szoktam gondolkodni. Meghallgattam édesanyját, hozzáadtam a magam tapasztalatát. De van még más is. Aki hasonló cipõben jár, az könnyebben érzi át a másik baját.
 
- Hogyhogy?
 
- Magam is pedagógus vagyok, néhány hónapja munkanélküliként, és egészen más okból, de nagyon nehezen viselem... Elmondja, hogy mi történt?
 
Iván nem felelt mindjárt. Ha Ági tudja, hogy errõl még az édesanyjával sem beszélt szívesen, mást pedig nyersen elutasít, ha megkockáztatja az érdeklõdést, nem teszi fel a kérdést. Így nyugodtan várt, s közben lopva vizsgálgatta Iván arcát. Valójában most nézte meg elõször alaposabban. Úgy tetszett neki, hogy egészen kellemes férfiarc van a többnapos borosta alatt. 
 
Iván megszólalt, fáradt volt a hangja.
 
- Úgy jött, mint derült égbõl a villámcsapás. Két nyomozó kijött értem és bevittek a városi kapitányságra. Ott tudtam meg, hogy az egyik kislány szülei megvádoltak azzal, hogy a kétnapos osztálykirándulás idején bevittem magamhoz a gyereket, megerõszakoltam és megfenyegettem. Orvos igazolta az érintettségét. A kirándulás két hónappal elõbb volt, így a laboratóriumi vizsgálatot elvetették. Hiába tiltakoztam a vád ellen. Hiába mondtam, hogy a gyerek egy ideje folyton feleselt, szinte sportot ûzött belõle, számtalanszor ki kellett állítanom. Bosszúból vádolt meg, teljesen nyilvánvaló. Mondhattam én bármit, nem vették figyelembe. Helyette a beismerésért gyötörtek nap mint nap. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Hogy mást ne mondjak, fél évig voltam elõzetesben hétpróbás gazfickók között. Talán még mindig bent vagyok, ha egy srác nem dicsekszik el azzal az osztálytársainak, hogy az osztálykirándulás elõtt már megvolt neki a lány többször is. A váddal szembe bebizonyosodott, hogy nem a kiránduláson vesztette el az ártatlanságát.
 
Ági szinte kiáltotta:
 
- Felmentették?! Akkor viszont nem értem. 
 
- Nem mentettek fel, Ági! A lány nagy nehezen elismerte a fiúval való viszonyát, de azt nem volt hajlandó beismerni, hogy velem kapcsolatban valótlant állított. Ennek ellenére megszüntették az eljárást, ami fehéren-feketén azt jelenti, hogy akár el is követhettem, csak nem tudják most már bizonyítani. A gyanú árnyéka rám vetült. Nem taníthatok többé, és ebbe nem lehet belenyugodni, nem lehet... - mondta elcsukló hangon, s nem tudta folytatni. 
 
Ági tiltakozón rázta a fejét.
 
- Nem kell belenyugodni. Nem is szabad. Az a lány felnõ hamarosan. Szép szóval meg kell értetni vele, hogy gyermeki szeszélybõl nem teheti tönkre egy másik ember életét.
 
Iván maga elé nézett hosszan, mint aki alaposan meg akarja fontolni a hallott szavakat, vagy csak idõre volt szüksége, hogy valamennyire összeszedje magát. Mikor megszólalt, már nyugodt volt a hangja.
 
- Maga olvasott a lelkemben. Meglátta a keserûségem igazi okát, most igyekszik elplántálni bennem a reményt.
 
- Ha már így számba veszi, arról se feledkezzen meg, amit a viselkedésérõl mondtam, és mondok most is: keserûségében sem szabad hamis képet mutatni magáról. A maga helyzetében ez rossz védekezés. Megõrizte belsõ tartását, de azt kifelé is meg kell mutatni, hogy újra tisztelhesse a világ. Ha nem engedi magát végleg leírni, több esélye marad arra, hogy egy nap visszakerüljön a pályára is... - mondta Ági, s a szeme könnybe lábadt.
 
Több volt ez együttérzésnél, mély aggodalom volt az iránt az ember iránt, akit már õszintén becsült, mert keserves helyzetében is emberséges ember tudott maradni. Érzi. Látja. Hiszen õt sem hagyta magára a hideg éjszakában, noha rúgkapált erõsen, ahogy vállalta volna a lehetetlen utat, nem törõdve faggyal, szélviharral, hogy másoknak nyugodt legyen az éjszakája. 
 
- Köszönöm! - mondta Iván igen csendesen, mintha most õ olvasott volna Ági lelkében, aztán hirtelen felpattant, az ablakhoz ment, majd néhány perc után megkérdezte:
 
- Tudja, hogy esik a hó?
 
Ági megállt féloldalt a háta mögött. Iván nem fordult felé, csak a kezét nyújtotta kérõn, tenyérrel felfelé. Ági mozdult. Kemény munkáról árulkodó, kérges tenyérbe tette a kezét. Iván ujjai rákulcsolódtak a tenyerébe simuló kézre, s közelebb vonta magához.
 
Sokáig álltak így. Közben egyetlen szót sem szóltak, mintha már mindent tudtak volna egymásról, csak nézték az ablak elõtt lebegõ, táncoló hópelyheket, s az egyre jobban világosodó, ünnepi fehérbe öltözött tájat.
Ez az írás 2017. június 29-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón