Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Petrozsényi Nagy Pál
(1942- )
Aura
- Szeretsz még?
- Micsoda kérdés. Hányszor mondjam már, hogy szeretlek?
- Csak egyszer, de...
- De mi?
- Semmi, semmi, csak úgy kérdeztem, tudniillik újabban, hm, szóval újabban mindenben apádnak adsz igazat. Ha élhetetlennek mond, ráhagyod, ha mulyának, álmodozónak, ugyan-úgy...
- Pedig azelõtt szolidarizáltam veled stb., stb. Kissé ismerõs a szöveg, Bandikám.
- Rendben van, hagyjuk! Így persze már meg sem merem kérdezni, mikor esküszünk. Már ha egyáltalán esküszünk - tette hozzá a fiatalember csüggedten.
- Majd eljön ennek is az ideje. Addig is jobban teszed, ha felszívódsz, mert ha a papa itt talál, rögtön felmegy a vércukra.
- Nem tetszik ez nekem, nagyon nem tetszik - csóválta meg a fejét sötéten. - Ez a bujkálás, kétségbeesett erõlködés, hogy elismertessem magamat nem az én stílusom.
- Helló, Pannika! 
Fesd az ördögöt a falra, és megjelenik. A fiatalok zavartan meredtek az enyhén pocakos, de még mindig jóvágású, úriemberre. Õ persze úgyszintén, amikor észrevette Bandikát.
- Nahát, papa, otthagytad a Café d'Arts-t?
- Megfájdult a fejem. Kérlek, ballagj vissza a Caféba, és tartsd a frontot helyettem!
- Igenis.
- Maga maradjon! Szeretnék pár szót váltani magával - rándult meg az ajka gyanúsan. 
- Puszi, puszi! Aztán nehogy felfaljátok egymást ebédre! - hunyorított a sportos testalkatú, Eton-frizurájú menyasszony, bár titokban ugyancsak megdobbant a szíve szegénynek.
Hajaj, valami itt nagyon nincs rendjén. Talán épp a srác miatt. No, majd megtudja, ha visszajön.
- Pápá!
- Szia! - köszönt el a lánytól Bandi is. - Holnap találkozunk, vagyis... - akadt el a hangja leendõ apósára sandítva.
- Na ne! - rogyott egy fotelbe a ház ura. - Ez mindennek a teteje! Maga nagyon feledékeny fiatalúr. Mondja, miben állapodtunk meg legutóbb!
A szelíd tekintetû, bozontos hajú fiatalember arcára halvány pír suhant.
- Nem felejtettem el, csak most... most így alakult.
- Hát máskor ne alakuljon, és utoljára figyelmeztetem, tartsa távol magát Pannitól. Mégis mit képzel? A diploma, egyetem még nem minden. Kiindulópontnak elcsúszik, de akár fölösleges is, ha például folyószámlája van a bankjában. Magának van?
- Egyelõre...
- Pozíció, rang, összeköttetések? Halljuk, mit hozott össze, mióta nem láttam?
- Egyelõre...
- Na látja! Se pénz, se posztó, akkor meg milyen alapon adjam áldásomat a frigyükre? Ha maga is apa lenne, megtenné?
- Én meg, mert én viszont ezt vallom: nem a pénz, pozíció, rang számít, hanem az egymás iránti megbecsülés, szeretet - szedte össze bátorságát a fiatalember.
- Szép, egyedül az a bökkenõ, hogy ebbõl aligha lehet ma megélni. Na, mindegy, a lényeg az, hogy ezt is tisztáztuk, és a jövõben más mennyasszonyt keres magának. Higgye el, nagyon sajnálom, de engem elsõsorban a lányom boldogsága motivál.
A fiatalember nem mozdult.
- Óhajt még valamit? - türelmetlenkedett a fiatalos, legutolsó divat szerint öltözködõ apuka.
- Nem, csak...
- Akkor sok szerencsét! - nyújtotta Bandi felé a kezét hanyagul. - Menjen, üljön be még egyszer utoljára a báromba. Igen, igen, kivételesen én küldöm. Igyon egyet a számlámra, és búcsúzzon el a lányomtól!
- Köszönöm, nagyon kedves, de annyi pénzem még nekem is van, hogy megigyak egy-két féldecit - utasította vissza önérzetesen a hoppon maradt võlegény.
Tehát vége, finita la commedia.  Amitõl tartott, bekövetkezett. Hogy aztán mit szól mind-ehhez a menyasszony...? Á, ugyan mit szólna! Semmit, mint ahogy eddig is tette, amikor a kávés megcsipkedte idõnként - indult az ajtó felé letörten.
Augusztus. A nap sugarai ragyogó fénnyel árasztották el az elegáns, drága bútorokkal berendezett nappalit. A szoba közepén, az ablakkal szemben igazi velencei tükör csillogott.
- Tiszteletem! - köszönt el elõbb a háziúr, majd a tükör, azaz saját maga felé hajolva. - Szent isten!
- Mi az, nem érzi jól magát?
- Ott, ott! Kérem, nézzen a tükörbe!
A férfi a tükörbe pillantott.
- Mi van vele? Eltört, vagy mi a probléma?
- Nem látja? - tapogatta körül magát a fiatalember.
- Mit? Nyögje már ki, a szentségét!
- Ezt a sötétvörös izét körülöttem.
A férfi elképedt. Hûha, csak nem lõtte be magát a kistaknyos!
- Pontosabban?
- Nem tudom. Olyan... olyan glóriaféle.
- A feje körül?
- Nem, az egész testem körül. Ön nem látja?
- Eltalálta. Mondja, nem sérült meg a szeme véletlenül? - húzta végig a kezét Bandi szeme elõtt.
A fiatalember becsukta a szemét, és el kezdett számolni.
- Egy, kettõ, három...
Tíznél ismét kinyitotta, de semmi sem változott.
- Különös! Én mégis a szemére tippelnék, hacsak nem lázas, ivott, vagy ilyesmi.
- Dehogy ittam, mit képzel! Én másra tippelek.
- Jól van, fiatalember, akármit is lát, megkérhetném, hagyjon végre magamra? - sóhajtott fel fáradtan a Café d'Arts tulaja. - Ma nagyon fárasztó napom volt, és a fejem még jobban fáj, mint bármikor - matatott fájdalomcsillapító után a zsebében.
- Nem érdekli, mire tippelek?
- Hova a csudába tettem azt a quarelint? Hopp, megvan! Bocsásson meg, mit mondott?
- Nem érdekli, mire tippelek?
- Mire?
- Kiválasztott lettem, Schreiner úr - jelentette ki Bandi lassan, ünnepélyesen.
- Nocsak! Polgármester akar lenni vagy országgyûlési képviselõ? Egyébként nem is olyan rossz ötlet. Látja, egy ilyen férfihez már én is szívesen adnám a lányomat. Már persze, ha meg is választják.
- Félreértett. Engem nem a nép, hanem maga az Úr jelölt ki, helyesebben meg ezzel a dicsfénnyel.
A kávés kiejtette kezébõl a fejfájás-csillapító tablettát.
- Nem hiszi? Megértem, utóvégre nem mindennap szembesül az ember ilyen csodával. Mert ez az, hogy engem, ja, éppen engem, aki se szent, de még egyszerû pap sem vagyok, választott ki a Teremtõ.
- Jaj, a fejem! Szegény Pannika!
- Miért szegény? - csodálkozott a fiatalember. - Hiszen tíz perce sincs, hogy azt firtatta, mivel vagyok különb másoknál. Hát ezzel! - mutatott maga köré meghatottan. - De várjunk csak! Mintha... mintha megváltozott volna a glóriám! Meg bizony - hajolt közelebb a tükörhöz. - Az elõbb még zöld, most sötétkék keretben tündöklök. Egyedül az furcsa, hogy ön továbbra sem lát semmit sem.
- Téved, mert már én is észlelem - sietett megnyugtatni a házigazda. - Gratulálok! Ez több mint amennyit elvártam magától... tõled, kedves Bandikám. Szervusz! Isten hozott a családban!
- Ezt értsem úgy, hogy hozzám adja Pannikát? - villanyozódott fel a fiatalember.
- Természetesen - hátrált a telefonhoz óvatosan Schreiner úr, hogy amennyiben szükséges rögtön hívhassa a mentõket.
- Óriási! Fantasztikus! Akkor rohanok Pannihoz, hadd közöljem vele is az örömhírt. Vagy te mondod meg neki? - bizonytalanodott el egy pillanatra. - Logikus, nehogy még azt higgye, hogy csak ugratom, ezért inkább Pelbárt atyát értesítem elõször. Végül is nem maradhat egy ilyen csoda titokban. Mellesleg, gondolom, a körülményeket is ki kell még vizsgálni, mielõtt szentté avatnak.
Pelbárt atya már közel járt a hatvanhoz, de egész pályafutása alatt sem találkozott olyan emberrel, aki szentnek nevezte volna magát, mint Bandika.
- Biztos benne, gyermekem? - vakarta meg az állát, amikor a férfi elárulta, miért jött.
- Biztos, vagyis nem egészen, de akkor mit jelenthet ez a fényesség? - mutatta meg Bandi neki is a testét körülragyogó sugárkoszorút.
- Micsoda fényesség? - meresztette rá szemét a plébános.
- Már maga is kezdi?
Újabb vakarás, miközben kimondatlan kérdések halmaza gomolygott a fejében.
- Mit mondott, hogy hívják? - kérdezte végül csöndesen.
- Kancsal Endre, szolgálatára.
- Ez az igazi neve vagy csak olyan becenév?
- Az igazi.
- Aztán vallásos, templomba járó ember-e, ugyanis még egyszer sem láttam a templomban?
- Mert nem is jártam, tisztelendõ úr. És vallásos sem voltam mostanig - ismerte be a férfi pirulva. - De ennek most már vége, hiszen kiválasztott vagyok, akinek már illene, sõt, kötelessége vallásosnak lennie.
A pap jóságos arcán elmélyültek a barázdák.
- És glória nélkül? Mindegy, semmi jelentõsége annál is inkább, mert ez a történet a dicsfénnyel, egyszerûen nem igaz. Én mindenesetre nem látom, és ha én nem látom, akkor más sem, egyszóval maga távolról sem szent, gyermekem. Hogy miért találta, ki nem tudom.
- Ki-ta-lál-tam?
- Mindegy, ezt most ne bolygassuk! Akár kitalálta, akár hisz benne, a maga érdekében ajánlom, felejtse el az egészet.
- Eh, papok! - legyintett a férfi csalódottan, és rácsapta az ajtót az öregre.
Az utcán jobbra-balra sandított, hányan fordulnak meg utána. Senki? Teljességgel érthetetlen, annál is inkább, mert alkonyodik, így okvetlenül látniuk kellene a teste körül izzó fénykoszorút.
- Uram! - szólított meg egy idõsebb, mogorva arcú gyalogost. - Elnézést, hogy feltartom. Kérdezhetnék öntõl valamit?
- Parancsoljon, csak gyorsan, mert sietek.
- Nem vett észre véletlenül valami szokatlan fénytani tüneményt?
- Mikor? Hol? - kémlelt körül az úriember.
- Itt maga, pontosabban magam körül - emelgette karját, lábát Kancsal Bandi.
- Maga szórakozik velem? - fortyant fel a férfi ingerülten. - Vigyázzon, mert megütheti a bokáját.
Na, ezt jól kiszúrta magának! De talán több szerencsével jár ennél a rövidnadrágos ürgénél.
- Elnézést! Kérdezhetnék öntõl valamit?
- Sajnál, nem érteni magyar.
A fiatalembernek elment a kedve a további tesztektõl. De minek is tesztelne, amikor szinte biztos, hogy valami baj van a szemével. Úgy, ahogy Panni apja is célzott rá, ergo sürgõsen szemészhez kell mennie. Legszívesebben máris odaügetne, de vasárnap lévén, legfeljebb egy bárban üldögélhet ilyenkor. Akkor nyomás az egyikbe, és törõdjünk bele, hogy egyszerû, átlagos emberek is vannak a világon. Sõt, ezek vannak többségben, és bármilyen mellbevágó is, bizony õ is közéjük tartozik. Nem mintha fájna, fenét ábrándozott õ sztárságról, de ha valakinek ölébe hull a szerencse, miért dobja ki az ablakon?
- Whiskyt szódával! - ült a pulthoz peckesen.
Elég ritkán ivott, különösen whiskyt, de ezúttal szükségét érezte, hogy egy kicsit kitüntesse önmagát.
- Nekem nem rendelsz? - mosolygott rá a mellette ülõ hölgyike.
- Kérem, a hölgynek is!
Koccintottak, ittak, hallgattak, majd megint ittak, és megint hallgattak.
- Mi a hézag, kisfiú? - unta el a nõ hamarabb a játékot. - Dobott a barátnõd?
- Nem.
- Kirúgtak a bútyiból?
- Nem.
- Letolt a fõnököd?
- Nem tolt le.
- Hogy te milyen beszédes vagy! Már rég nem dumcsiztam senkivel ilyen remekül.
Kissé változott a helyzet még két-három korty után. Akkor megoldódott Bandika nyelve is, és bizalmasan megsúgta, mi történt a szemével.
- Nono, mérget vennél rá? Mert én nem, ugyanis volt egyszer egy pasim, a Vazulka. Pénzes, dákós csávó volt, csak egy icipicit, hogy úgy mondjam, aberrált. Hé, figyelsz rám egyáltalán, szépfiú?
- Persze, folytasd csak! - nyomta el diszkréten ásítását a fiatalember, s csupán akkor kezdett fülelni, amikor Abigél (így hívták a kistyúkot) excentrikus pasija aurájáról kezdett locsogni.
- Szóval ez a neve annak az izének, ami a fejem, illetve egész testem körül sugárzik - esett le a tantusz Bandinál.
- Ez, és csodálom, hogy diplomás ember létedre csak most hallasz róla elõször.
- Nem elõször. Hallottam én máskor is. Fél füllel, de eddig még soha sem vettem komolyan. Na, majd az interneten megnézem, mit ír róla a Wikipédia.
- Az interneten vagy akár nálam, merthogy van néhány könyvem ezzel kapcsolatban nekem is. Még a Vazul hagyta nálam, amikor egy másik csajhoz költözött. Ennek idestova fél éve, de azóta sem jött el értük.
- Akkor máris induljunk! - ugrott le fürgén a bárszékrõl.
Abigél kéglije úgy száz méterre szerénykedett egy lakótömb második emeletén. Tipikus nõi odú volt. Nem a legelõkelõbb, de csinos, kényelmes.
- Tessék, válogass! - mutatott a nõ egy egy méter hosszú, kb. 30-40 könyvbõl álló könyvespolcra.
- Jane Struthers: Az aura rejtett titkai, Ted Andrews: Az aura érzékelése, C.W. Leadbeater: Látható és láthatatlan ember - olvasta a férfi hangosan. - Ennyi?
- Ennyi.
- Hazavihetem?
- Nekem nyolc.
- Köszönöm! - csókolt kezet a bárhölgynek. - Bízom benne, hogy ebbõl megértem, mi a különbség a glória és aura közt, továbbá miért csak én látom, és én is folyton változó színekben.
- Nem csak te. Vazul szerint akad még ilyen "kiválasztott", akik közül sokan ismerik is egymást, összejárnak, szervezkednek, mint a szabadkõmûvesek. Csak aztán nehogy téged is beszippantson egy ilyen társaság.
- Mert?
- Mert akkor te is úgy jársz, mint az én Vazulom. Pedig milyen jó fej volt, vicces, tökös tag. Amíg bele nem botlott egy auralátó pipibe, és ma már rá sem lehet ismerni: lefogyott, meggörbült, és egyfolytában süketel: a szellemek így, a reinkarnáció úgy, egyszóval lökött pasi lett belõle.
- Á, nem hiszek én az ilyen babonákban. Elolvasok néhány oldalt, azzal már vissza is hoztam a könyveket. Mondjuk, mához egy hétre. Adnál egy tasakot?
- Már mész is, szépfiú? Azt hittem, velem maradsz éjszakára.
A férfi szíve nagyot dobbant, és csak most nézte meg magának a lányt igazán. Karcsú termet, dús, vállig érõ fekete haj, búgó, Karádi Katalinra emlékeztetõ hang. De a szája nagy, és a nyaka is túl rövid ahhoz, hogy szépnek lehessen tartani - állapította meg futólag. Azért szívesen járna vele, ha nem lenne szerelmes Panniba.
- Sajnálom, én nem vagyok olyan, aki pénzért... Érted, ugye, meg aztán menyasszonyom is van.
- Ej, ne hamukázz! - húzta össze szemöldökét Abigél. - Még hogy menyasszonyod. És? Szerinted van olyan csárlinger, aki emiatt nem mászik az aráján kívül más csajra? Mondd inkább, hogy csóresz vagy. Azt könnyebben elhiszem.
Ráhagyta, hisz úgysem hitte volna el, hogy õ bizony pont ilyen csárlinger.
Otthon nekiesett a könyveknek, alaposan áttanulmányozta õket, melynek során megtanulta, mit jelentenek az aura színei, miért változnak, és egyáltalán mire jó ez a képesség, amit némi gyakorlással bárki elsajátíthat. Legalábbis a könyvek szerint, jóllehet a valóságban még soha-sem találkozott hasonló "látnokkal". Ezért nem ártana megismerkednie például Vazullal, mert hátha semmi sem igaz az egészbõl, és akkor valóban meg kellene vizsgáltatnia a szemét vagy, hm, agyát is.
- Ha nincs más dolgod, megismerkedhetsz, de ha rám hallgatsz, inkább elkerülöd ezt a lököttet - figyelmeztette másodszor is Abigél, akihez egyre sûrûbben csengetett be újabban.
Ugyanis Pannika, mint mindig, most is apja nézetével azonosult.
- Józanodj már ki, ne fantáziálj olyasmirõl, amibõl semmi hasznunk, könyörgöm! Vállalkozz, ez a jövõ útja, politizálj. Igen, miért ne, manapság ez sem akármilyen mesterség. A lényeg az, hogy nevet, pénzt és pozíciót ügyeskedj ki magadnak, akkor, meglátod, a papa is más húrokat fog pengetni.
Meglehet, de amíg erre sor kerül, elszórakozik ezzel a bárhölggyel. Nem fekszik ugyan le vele, de attól még beugorhat hozzá olykor egy kávéra. Olyan vidám teremtés, és neki pont ilyen nõre van szüksége, hogy egy kicsit feledje, milyen lehetetlen helyzetbe bonyolódott egy másik nõ miatt.
Vazul kitörõ örömmel fogadta. Körüljárta a férfit, és kedvtelve nézegette Bandi auráját.
- Gyönyörû a biomezõd. Imponálóan világos, és tiszta, mint az ég kékje. Emellett illatos is, úgy érzem - szaglászott a levegõbe.
- A magáé meg, ejnye, jó látom? Bíborvörös, ez, ugye, az erõs én színe?
- Az. Örülök, hogy megismertelek - ölelte át a fiatalembert.
- Kérem, ne haragudjon, hogy zavarom. Abigéltõl hallottam, hogy maga is... Szóval egy csónakban evezünk.
- Tegezz csak nyugodtan! Csüccs le, és érezd otthon magadat!
- Milyen érdekesen öltözöl, és a szobád is olyan... arabos - bámulta meg Bandika Vazul egzotikus hajlékát.
- Indiai. Mi, aurások szeretjük ám a hindukat. Te? Jehovában, Allahban, Buddhában, kiben hiszel, testvérem?
- Egyelõre senkiben.
- Ilyen zöld vagy még? Akkor a legjobb helyre tévedtél. Én megtanítalak hinni, mere dosta, mert hit nélkül lehet élni, de nem érdemes.
- Merre mi?
- Dosta, mere dosta. Hindi nyelven. Azt jelenti, barátom. 
Nem telt bele fél óra, s máris úgy beszélgettek egymással, mint két régi cimbora. A férfi tíz évvel volt idõsebb Kancsal Bandinál. Haja rövidre nyírt, szénfekete, szeme mélyen ülõ, és sajátságos fényben csillogott. Egy szállodában recepciósként ügyködött, s mint ilyen, angolul és németül is jól beszélt.
- Apropó, Abigél! Te honnan ismered ezt a butterflyt? Pillangót - tette hozzá magyarázóan.
- Hát a bárból. Néha felugrom hozzá, megiszunk egy kávét, ennyi. Tõle tudok rólad is. Itt, nála bukkantam néhány könyvedre, melyekben azt olvastam, az aura érzékeléséhez nincs szükség semmiféle képességre, hajlamra. Kis edzés, néhány gyakorlat, s még a leghalványabb energiamezõt is bárki meglátja.
- Ahogy Móricka képzeli. De hogy errõl a saját szemeddel is meggyõzõdj, tegyünk egy próbát a cityben.
- Még egy próbát? Ami azt illeti, kissé unom már ezeket a teszteket.
- Akkor maradjunk. Van még valamilyen kérdésed?
- Nincs, de tudod, mit? Mégis csak tanácsosabb, ha tisztázzuk ezt a problémát.
- Ja. Várj, míg átöltözöm, nehogy a zsaruk belém kössenek, hogy járok. Régebben még elnézték, de ma már arra is figyelnek, milyen jelvényeket viselünk a ruhánkon. Így la, induljunk!
Napos, szeptember eleji délután volt. Vasárnap négy óra. Az egyik téren sovány, Liszt-hajú fiatalember hegedült.
- Milyen gyönyörûen játszik! - figyelt fel Vazul a virtuóz játékra. - Gyere, menjünk közelebb!
- Brávó! Éljen!
- Nos, milyen színû az aurája?
- Rózsaszínû.
- Yaha hai, úgy van! Kérdezzük meg ezt a finom urat is! Tehetséges fiatalember - fordult egy szemüveges férfihoz.
- Ez? Szánalmas amatõr. Olyan borzalmasan fûrészel, mint Csuli Gazsi a csehóban.
- Igen, hogyne, ha maga mondja, de látja-e azt a csodálatos burkot a teste körül?
- Burkot? Hol? - meresztgette szemét az úriember.
- Kösz, sehol. Csak vicceltem. Na, mit szólsz hozzá, mere dosta?
- Különös. Egyszerûen nem értem.
Tovább sétáltak. 
- Most te kérdezz! Mondjuk, azt a dülledt szemû ürgét ott a lámpaoszlop elõtt.
- Elnézést! Akar keresni ötszáz forintot?
- Ph! - köpött egyet megvetõen a dülledt szemû.
- Oké, legyen ezer, ha azonnal megmondja, milyen színû az aurám.
- Az órája? De furán tetszik beszélni. Mutassa!
- Feladom. Teljesen igazad volt: nem lát itt senki semmit sem.
- Errõl van szó, amibõl az következik... Na, mi következik?
- Hogy csak bizonyos személyek érzékelik az embert és tárgyakat körülvevõ energiamezõket.
- Yaha hai, a kiválasztottak - nézett Vazul erõsen Bandi szemébe. - Érted? Csak a kiválasztottak.
A fiatalember szeme megcsillant. Eszerint õ is kiválasztott? Nem rossz érzés, bár eddig még sohasem vágyott kiemelkedni, feltörni, vagyis viszonylag elégedett volt a sorsával. Abigél és az apja legnagyobb mérgére. Vajon mit szólnak mindehhez ezután? Kétségtelen, hogy megcsillogtatta õ a képességeit náluk eddig is, de hol van az a Bandika a mai Banditól! Az is tény, hogy mindketten erõsen hajtanak a pénzre, rangra stb. Csakhogy nem többet ér ez a képesség minden címnél, dohánynál? Ettõl a gondolattól annyira felbuzdult, hogy már szaladt volna a kávéshoz, amikor két rendõr bukkant fel a helyszínen. Egy ideig csöndesen hallgattak, majd egyikük rádörrent az átszellemülten játszó zenészre.
- Kérem az iratait!
Az utcai muzsikus majd kiejtette kezébõl a hegedût.
- Pfuj! - méltatlankodtak egyesek a nézõk közt.
- Tessék!
- Igen, jó, ez rendben van. Az iparûzési engedélye?
- A... a micsoda? Nekem ilyen nincs, kérem. Kellene?
- Most már nem, mert nem is létezik - diadalmaskodott a lepényképû, szétálló fülû õrmester. - A legújabb rendeletek szerint ugyanis tilos mindenféle utcai attrakció.
- Igazán? Nem tudtam.
- A csudát nem tudta. Ráadásul, úgy látom, pénzt is fogadott el, ami ugyancsak kimeríti a szabálysértés fogalmát – mutatott a földön heverõ dobozra. - Kérem - szólt oda a nézõknek –, vegyék vissza az adományukat, illetve, bocsánat, lefoglalom. Igen, a törvény nevében, tudniillik tárgyi bizonyítéknak minõsül.
- De biztos úr - kelt a zenész védelmére egy szemét törölgetõ nénike -, miért nem nézi el neki, ha egyszer fogalma sem volt errõl a törvényrõl.
- Így igaz - erõsítette meg a muzsikus. - A tavaly még szabadon, engedély nélkül játszhattam. Hát tehetek én arról, hogy máról holnapra változnak a törvények.
- Mindegy, a törvény, az törvény, és hagyjuk a púdert, barátom.
- Pedig ez az igazság - lépett ki a nézõk közül Bandika újdonsült barátja. - Bocsánat, hogy beleszólok, de ennek az úrnak valóban "fogalma sem volt" arról, hogy vétkezik. Tény, hogy a törvény nem ismerete még nem mentesít a büntetés alól, azért ez mégis csak enyhítõ körülmény szerintem.
- Maga kicsoda? - horkant a rendõr Vazulra. - Ügyvéd?
- Mester Vazul szolgálatára. Szállodaipari dolgozó, amúgy természetgyógyász.
- Igen? Ebben az esetben volna szíves lelépni? Elõtte azonban árulja már el nekem, honnan veszi, hogy ez az ember ártatlan! Ismeri, netalán kollégák? Na, ráhibáztam? Bizonyára együtt szoktak fellépni.
- Nem ismerem, hanem azt, hogy igazat mond, enélkül is tudom, mert az aurája túl tiszta ahhoz, hogy hazudjék.
- Aha, az aurája. Mutassa az igazolványát! Maguk meg mit bámulnak! - ripakodott az ácsorgó nézõkre. - Az elõadásnak vége, menjenek, kérem, a dolgukra!
- Látom, nem hisz nekem, pedig ha óhajtja, akár itt, helyben be is bizonyítom magának.
- Az aurája segítségével. És ezt el is higgyem magának? Egyébiránt tök mindegy, mert mint maga is megjegyezte, a törvény nem ismerete még nem mentesít a büntetés alól.
- Félnek az igazságtól, mi? No persze, itt csak maguknak lehet igazuk. Mi jobban tesszük, ha kussolunk. Pfuj, és még azzal kérkednek, hogy a demokráciát szolgálják - szúrta oda egy középkorú férfi epésen.
- Nemá! Már ez is baj? Hiszen csak a dolgukat végzik, már ha hagynák ugyebár - igyekezett a zsaru kedvébe járni egy lecsorgó bajszú utcaseprõ.
- Nagydolgukat vagy kisdolgukat? - nyerített fel a mellette izgõ-mozgó tinédzser.
A lepényképû társa odasúgott az õrmesternek valamit. Néhány percig halkan vitatkoztak, majd így szólt torkát köszörülve az ?rmester:
- A társam meg én úgy döntöttünk, hogy most az egyszer megbocsátunk magának - mondta a hegedûsnek. - De vigyázzon, ha legközelebb megint elkapjuk, tíz- és ötvenezer forint közötti pénzbírságra számíthat - tisztelgett, és peckesen továbbsétáltak.
- Éljen a rendõrség! - dobta fel a köztisztasági alkalmazott seprûjét a magasba, míg a többiek lelkendezve gratuláltak egymásnak; kivéve a szemüveges úriembert, aki savanyú arccal fintorgott.
- Figyelték, milyen pofát vágott a csõrmester? - dagadozott a középkorú melle vidáman. - Így kell ezekkel elbánni.
- Kösz a segítséget - rázta meg Vazul kezét hálásan a hegedûs. - Tetszett a trükkje az aurával.
- Bandikám, elmagyaráznád a maestronak, miféle trükk ez az aura?
- Kancsal Endre - mutatkozott be a fiatalember. - Maga nagyon tehetséges, komolyan. Biztosan évekig tanult, gyakorolt, amíg eljutott idáig. Csupán azt nem értem, miért az utcán hegedül, hiszen ilyen tüneményes tehetséggel bárhol és bármikor felléphetne, ha akarna.
- Az auráról beszélj, az auráról, aztán vitorlázzunk minél hamarabb el innen, még mielõtt újabb kopók masíroznak a színpadra.
- Khm, igen, elnézést! Ön tudja, mi az az aura?
- Hogyne, mostanában másról sem dumálnak a tévében. Az aura így, az aura úgy. Szép kis átverés, mint a csillagjóslás, tenyérjóslás, kártyavetés, álomfejtés... És az állam ahelyett, hogy tiltaná, még asszisztál is az egészhez. Én mindenesetre még soha életemben nem láttam semmiféle aurát. És nemcsak én, a rokonaim, barátaim, ismerõseim, meg nyilván maga sem.
- Pedig önnek is van - hidegült el Vazul tekintete -, mi több, látjuk is, igaz, Bandikám?
A fiatalember elvörösödve bólintott, ugyanis kivételesen semmit sem érzékelt. Nézett jobbra, sandított balra, de egyetlen fénykoszorú sem tündökölt a napfényben. Semmi baj, ez csak amolyan átmeneti állapot, és késõbb vagy holnap megint látni fogom - nyugtatgatta magát bizakodva. 
- Más szavakkal, szó sincs trükkrõl, nem, s mivel az aura afféle hazugságvizsgáló is egyúttal, önöknek nem lehet hazudni. Legalábbis én így olvastam.
- Lehetni lehet, de nem érdemes, mert az aura színei mindent elárulnak.
- Rólam is? - furakodott közelebb a dülledt szemû.
- Mindenkirõl. Gyere, Bandi, igyunk meg egy feketét!
- Sarlatánok! - süvöltötte utánuk ekkor valaki. 
A természetgyógyász idegesen fordult vissza.
- Ki állítja?
- Én - mosolygott lenézõen a szemüveges úriember.
Vazul hosszan, feszülten nézett a férfira.
- Mi az, meg akar hipnotizálni?
- Pszt, kérem, ne zavarja! - figyelmeztette Bandika. - Most tanulmányozza a csakráit.
- Remek, hát még ha azt is kiolvassa belõle, milyen számokat tegyek meg a lottón, hehehe!
- Azt ugyan várhatja, mert a csakráknak semmi köze a jövendöléshez - válaszolta Vazul fagyosan. - Maximum következtethetünk némely dologra.
- No, az nem sok. Nálam mire következtet?
- Hogy ha így folytatja, nemsokára a Lipótmezõre költözik, illetve bocsánat, azt már felszámolták. Mellékes, a lényeg az, hogy vigyázzon magára. Maga túlságosan pesszimista. Mindent mellre szív, aztán csodálkozik, hogy kiborul, mint az a bizonyos a bilibõl. Pedig tudhatná, hogy az emberi élet olyan sajátos és komplex létezési forma, melyet betegség, halál, sikertelenség, nyomor éppúgy jellemez, mint a viruló egészség, siker, gazdagság és hasonlók. Néha arányosan, máskor kevésbé, amíg újra helyre nem billen az egyensúly.
- Helyre. Ha nem ebben, akkor egy másik életemben. Köszönöm, nagyon megvigasztalt, de honnan veszi, hogy pesszimista vagyok?
- Nem szimplán pesszimista. Sajnos már beteg is, konkrétan búskomor, és depresszióval kezelik.
- Ügyes - ismerte el a szemüveges. - Véletlenül eltalálta. Csak azt ne állítsa, hogy valamelyik csakra súgott magának.
- És ha mégis? Hallott a hetedik csakráról? A keresztények glóriának, a hinduk szahaszrára csakrának nevezik, és kissé halványan, de ott csillog-villog most is a feje körül. Hát ez súgott, kérem tisztelettel.
- Ej, ne etessen ilyen maszlaggal! A végén még szentet csinál belõlem.
- Nekem mi a bajom? - kíváncsiskodott a dülledt szemû.
- Maga Basedow-kóros - vágta rá Vazul egybõl, amint ránézett. 
- És én? - szorongott az érzékeny lelkületû anyóka.
- Attól függ. Majd ha megvizsgáltam, megtudja. Tessék a névjegykártyám. Reggel 8 és 12 között rendelek.
- Nem is sejtettem, hogy szakképzett természetgyógyász is vagy - vallotta be Bandika, amikor késõbb kávéjukat szürcsölgették egy belvárosi presszóban.
- Így is lehet mondani, bár ahhoz, hogy oklevelet is szerezzek, le kell tennem még néhány szakvizsgát az ETI-nél.
Hoppsza! - kapta fel a fejét a férfi. Lehet, hogy mégsem arany, ami fénylik.
- Addig nem is rendelek igazán - folytatta Vazul, mintha kitalálta volna Kancsal Bandi gondolatait. - Adok egy-két tanácsot - ingyen és bérmentve, fõként az olyan szegény csóróknak, mint az a Basedow-kóros alak a Liszt térrõl. Visszatérve az aurára most már elhiszed, hogy nem akárki láthatja, de még csak nem is hallottak róla egyesek, akik meg hallottak, még azt is kinevetik, aki hisz benne? 
- Kinevetik, lehülyézik... Sajnos ez lassan már nekem sem újdonság.
- És? Visszalépsz, vagy vállalod, és továbbhaladsz a kiválasztottak ösvényén? Amennyiben igen, az én házam mindig nyitva áll elõtted, és ha elfogadsz mesternek, idõvel, ígérem, belõled is mestert faragok.
- Pillanatnyilag... Nem, nem lépek vissza, de ez a kiválasztottság picit új nekem. Hogy is írta József Attila? Szoktatom szívemet a csendhez. Hát én az aurához, hozzád, és százegy dologhoz még ezzel kapcsolatban.
- Megértem, szoktasd csak, aztán ha befejezted, értesíts, kérlek, engem is. Milyen fincsi ez a dobos torta! Kóstold meg te is, nem bánod meg.
Jót ettek-ittak együtt, és szépen megegyeztek, hogy ezentúl rendszeresen találkoznak egymással.
- Hû, a pénztárcám! Már megint otthon felejtettem - bosszankodott Vazul, amikor fizetésre került sor.
- Semmi probléma! Tekintsd magad a vendégemnek.
- Sukriya, köszönöm. Az adósod vagyok, és ha már így alakult, nem adnál kölcsön még 10 000 forintot. Esküszöm, tüstént megadom, mihelyt újból meglátogatod a mestered.
A fiatalember elnézõen nyúlt ismét a tárcájához. Na ja, ha már a mestere, és mit nem tesz meg egy tanítvány a mesteréért.
Ettõl a naptól kezdve Bandika négy helyszín között ingázott. Elsõ volt a munkahelye, a második Panna, mert, ha titokban és egyre gyérebben is, azért találkozgatott a leánnyal. Annál gyakrabban fordult meg viszont a bárhölgynél, aki egyszerre vonzotta és taszította. Ám továbbra sem feküdt le vele.
- Barátok között ez teljesen normális - bizonygatta Abigélnek, miután a nõ diplomatikusan, de többször is vallatóra fogta emiatt.
- Szóval barátok vagyunk.
- Nem vagyunk?
- Jó, legyen normális. Nem inkább etikus? Tudniillik ha volna valakid... Van?
- Van.
- Brávó! - gyújtott idegesen cigarettára Abigél. - Kíváncsi vagyok, mi derül még ki rólad.
A férfi vállat vont.
- Nem volt titok, csak hát nem kérdezted.
- És õ tud kettõnkrõl?
- Ezt meg én nem kérdeztem. Talán.
- Miért nem árulod el neki?
- Mert semmi jelentõsége. Én sem ismerem minden barátnõjét, barátját. Egyébként azok is untatnak, akiket ismerek.
- Olyan unalmasak?
- Egytõl egyig. Csupa üres fejû, hideg lelkû jampec, akik zavaros üzleti ügyeiken, nõkön és autókon kívül másról sem tudnak locsogni.
- Akárcsak az én klienseim, bár a legtöbbjük, inkább hallgat, mint társalog - sóhajtott fel Abigél. - Elvégzi a dolgát, azzal már veszi is a kabátját, s még örülhetek, ha beéri egy szimpla dugással - bukott ki belõle a vallomás. 
- Szegény Abigél. De hát miért nem keresel más megélhetést, bocs, társaságot magadnak?
- És te? Te miért nem keresel?
Egy pillanatig kivörösödött arccal tekintettek egymásra.
- Hogy van a Vazulka? Remélem, nem hálózott be a trükkjeivel téged is - szökkent más témára finoman az örömlány.
- Nincsenek trükkjei, egyszerû, becsületes ember az. Tanítgat, gyógyít. Ellenszolgáltatás nélkül, csak úgy, felebaráti szeretetbõl.
- Na, ez új. Aztán mire tanít ez a szentember?
- Hogy tanuljunk meg értékelni magunkat, mert csak az értékelhet másokat, aki magában is érez tehetséget, erõt, kegyelmet, melynek révén akár az istenek kiválasztottjává is válhat egy szép napon.
- Istenek? Kiválasztott? Egyre cifrább. Feltételezem, hogy te nem tartod kiválasztottnak magadat.
- Ugyan, ne bolondozz! Nem vagyok én se szent, se boldog, se zseni, csak egy ágrólszakadt topográfus, akivel még egy kávés sem ül egy asztalhoz - jellemezte magát Bandika szárazon, jóllehet ekkor már õt is megkísértette az átlagonfelüliség tudata.
Lám-lám, mire valók a mesterek! Ettõl függetlenül már akadt neki is néhány csodálója. Az ám, olyanok, akik felnéztek rá, drukkoltak és tapsoltak is neki, amikor rájöttek, milyen csodálatos képességgel rendelkezik. Most mit tagadja, jólesett. Annál rosszabbul tûrte a lenézõ pillantásokat, amikor a szomszédok, barátok rendre kitértek elõle. És sajnos ezek voltak túlsúlyban. Kinevették, kicsúfolták, pontosan úgy, ahogy Vazul megjósolta. A legjobban azonban maga Panni gázolt a lelkébe.
- Ami sok, az sok - pakolt ki legutóbb. - Sokat nyeltem neked, elnéztem a bogaraid, megvédtelek az apám elõtt, mert én egy megértõ, modern csajszi vagyok. De ez a legújabb hepp az aurával már a fantasztikum, mit fantasztikum, abnormalitás határát súrolja.
- Vagyis szakítunk? Világos, nem elég, hogy szegény, ráadásul hülye is vagyok.
- Dióhéjban, kivéve a szakítást, bár ha így folytatod, nincs kizárva, hogy rövidesen erre is sor kerül.
- Jó dumája van a gurudnak. Még engem is elkábított régebben - ismerte el restelkedve Abigél. - De az régen volt. Azóta okosabb lettem pár fokkal. Más? Mirõl hadovál még a barátunk?
- Hogy ne úgy büntessünk a vétkeiért valakit, hogy megalázzuk, és még mélyebben tapossuk a sárba, mint azelõtt. Tudniillik ez a szokás mostanság.
- Hanem?
- Emeljük szeretettel, megértéshez magunkhoz, mert csak így tisztulhat meg a bûntõl, mocsoktól.
- Ez sem rossz szöveg - komolyodott el hirtelen. - Kicsit bibliaszagú, de tök igaz. Még el is sírnám magam, ha nem nézném, ki mondta.
- Szerintem lényegtelen. A lényeg az, hogy mit állít.
- Oké, oké. Már csak az érdekelne, mi a véleményed neked minderrõl.
- Ugyanaz.
- Becsszavadra?
- Szia, szólít a kötelesség. Ha szükséged van valamire, hívj fel telefonon.
- Vazul 2. Köszönöm, hogy ilyen õszintén válaszoltál.
- Most mit duzzogsz? Várj, kapcsoltam! Becsületszavamra.
- Hangosabban, ha lehetne!
- Becsületszavamra.
- Akkor...
Egy pillanatra megállt, láthatóan habozott, majd szemlesütve mégis csak kimondta:
- Akkor vegyél engem feleségül.
- Micsoda! - képedt el a fiatalember, és akkorát nevetett, hogy még a könnye is kicsordult; Abigélnek úgyszintén, csak egészen más okból.
- Kész? Kinevetted magadat?
- Bocsáss meg, de...
 Takarodj a szemem elõl!
A férfi leforrázva kullogott az ajtóhoz. Még mondani szeretett volna valamit, de a nõ kipenderítette a szobából.
- Hogy én milyen bunkó vagyok! - kapott észbe kint bosszankodva. Most úgy megsértõdött, hogy soha többé nem fog velem szóba állni. És igaza igaza van. Viszont honnan a fenébõl sejthettem, hogy belém szeretett ez a búgócsiga. - Halló! - hívta fel a Café d'Arts-ban Pannikát. - Nem ugornál ki egy félórára? Szeretnék veled megbeszélni valamit... Nem, nem várhat... Köszi szépen, akkor találkozzunk a zsinagóga elõtt úgy... húsz perc múlva.
Nem találkoztak. Egy negyed órát fel-alá sétált, de hasztalan: Panni nem tudott, vagy nem is akart eljönni. Igazság szerint semmi különleges közölnivalója nem akadt, csupán cseverészni szeretett volna a leánnyal, érezni, hogy mellette is van valaki, aki nem nézi sem bunkónak, sem hülyének. 
- Mi történt? Már negyed órája várlak... hiába. Nem engedett el az apád, vagy mi a gond? - hívta fel ismét a mobilján. - Igen, magától értetõdik... Nem hiszek a fülemnek. Csak azért szakítsunk, mert az emberek összesúgnak mögöttünk?... Értem, tehát azért is...
A földmérõ rezignáltan vette tudomásul a nõ döntését. Várható volt, lélekben már fel is készült rá. Csak ezt a dupla lerohanást sokallta. Az elõbb Abigél, fél órával késõbb meg Panni üti ki a nyeregbõl. Erre szokás mondani, a baj nem jár egyedül. Ki, mi jöhet még ezután? Ritkán, valójában csak egy-egy ünnep alkalmából nézett a pohár fenekére, ám ezúttal szívesen bekapott volna egy konyakot, hogy felejtsen. No ha szívesen, akkor kapjunk is - engedett a csábításnak a fiatalember, és befordult a Kapisztrán János utcába. Itt lakott Vazul, ingázásainak negyedik célpontja. Majd fizet neki is egy féldecit, merthogy csak az ökör iszik magában, egyúttal elkéri tõle azt a 100 000 forintot, amit ma három hete adott kölcsön a mesternek. Elõbb persze fel kéne hívnia, legalább így is így illik, mielõtt meglátogatunk valakit - kotorászott maroktelefonja után a zsebében.
- Itt Bandi. Otthon vagy? Meglátogatnálak, ha ráérnél.
- Jaj, ne haragudj! - válaszolt a recepciós sebesen. - Ma semmiképp. Épp most készülök Pozsonyba. Talán a jövõ héten. Bye-bye, kellemes hétvégét!
Az ördögbe, gondolhattam volna! Újabban, mintha menekülne elõlem. Ni csak, a szomszédom! Ezt is ritkán látom gyalogszerrel közlekedni a városban.
- Jó napot, Farkas úr!
A férfi úgy nézett rá, mintha nem ismerné, és elnézett a feje fölött. Fulladj meg! - vágta magát Bandi ezután egy közeli presszóba, ahonnét csak akkor tántorgott elõ, amikor utolsó fillérétõl is megszabadította egy csillogó-villogó félkarú.
Másnap reggel sajgó fejjel és üres gyomorral hajtott a hivatalba. Úgy görcsölt a gyomra, hogy egy falatot sem tudott lenyelni. Mellesleg a lelkiismeret is gyötörte. Egész életében tartózkodott a káros szenvedélyektõl, és most tessék: egyszerre áldozott az alkohol és a szerencsejáték oltárán. Még az a szerencse, hogy nem lapult 20 000 forintnál több a buksziban.
- Menj, hívat a fõmérnök - közölte rögtön egyik munkatársa, amint belépett.
- Engem? Miért?
- Sejtelmem sincs, csak éppen káromkodik, mint a jégesõ.
- Az viszont rossz ómen - sompolygott Bandi a kiálló pofacsontú, tatárbajszú fõnökhöz. - Jó reggelt kívánok!
- De meggyötört a képe, fiatalember. Tán fáj a feje, vagy még szédül is, ami persze nem csoda egy olyan görbe est után, mint a tegnapi - hunyorított rá cinkosan a fõmérnök.
- Hát igen, néha megesik. Ho... honnan tetszik tudni?
- Hallom, produkálta is magát. Nem árulná el nekem is, milyen színû az aurám?
- Produkáltam magam? - keveredett meg a topográfus. - Erre nem emlékszem.
- Na idefigyeljen, maga Houdini! - torzult el az idõs férfi arca hirtelen.
- Bocsánat, Houdini szabadulómûvész volt.
- Hogy az a magasságos...! Majd mindjárt megszabadítom én a céget magától. Mégis minek tartja magát? Cirkuszi alkalmazottnak vagy egy megbízható, komoly cég képviselõjének?
- Én...
- Megengedi, hogy folytassam?
- Kérem, ön kérdezett, én csak válaszolni szerettem volna.
- De nem most, a szentséges…
Ha a fõmérnök dühbe jött, nem igen válogatott a szavakban, és úgy leteremtette a beosztottjait, hogy azok órákig nem tértek magukhoz.
- Köszönöm, hogy meg méltóztatott hallgatni - öntötte ki utolsó mérgét a fõmérnök. - Máskor gondolja meg jobban, hova megy, mit mond, és mit csinál, ha tõlünk akar menni nyugdíjba. Mi, mármint az igazgató úr és én, nem díjazzuk, ha ilyen hókuszpókusszal kompromittálja a cégünket. Abba meg végképp törõdjön bele, hogy maga sem felsõbbrendû másoknál, ugyanis az az érzésünk, túl sokat képzel magáról. De még ha átlagon felüli lenne, sem rokonszenvezünk az ilyen izgága, excentrikus dolgozókkal. Megértette, Kancsal úr?
- Igenis, fõmérnök úr.
- Végeztem. Most menjen szépen dolgozni. De vigyázzon, mától kezdve magán tartjuk a szemünket.
A fiatalember kezdte lassanként tehernek érezni, amit eddig kiváltságként üdvözölt.  Naná, ugyan bizony kinek esik jól, ha valakit folyton gyanakodva, félve vagy lenézõen kezelnek, ki ujjal mutogat rá, vagy még a köszönését sem fogadja?
Egyszer reszketõ kezû koldus kérezkedett be hozzá. Ott szokott koldulni nem messze tõle egy bolt elõtt, már amikor a rendõr el nem zavarta.
- Engedjen be, szentatyám! - könyörgött éneklõ hangon.
- Nonó, óvatosabban a szavakkal! Nem vagyok én se szent, se atya. Várjon, hozok magának valami szalonnát, kenyeret.
- Tegye rám a kezét, és gyógyítsa meg a karomat - kapott váratlanul Bandi kezéhez. - Annyira fáj, meg a lábam is. Kérem, kérem, mi az magának. 
- Hagyjon nekem békén, jóember! Menjen vissza a placcra, és verje ki a fejébõl ezt a rögeszmét!
- Ó, hát maga is...! - jajdult fel a kéregetõ. - És még szentatyának meri magát nevezni?
- Elképeszt?! - ütközött meg Bandika. - Maga vagy benyakalt, vagy vagy... a fejét is kezeltetnie kellene.
- Kellene bizony - csillant fel a remény újra a koldusban. - Nézze, nem kívánom ingyért - kotort a nyakába akasztott erszénybe.
A fiatalember rácsapta az ajtót, de nyomban ki is nyitotta.
- Bújjon be!
Bevezette a konyhába, leültette egy hokedlire, és teletömte a táskáját étellel.
- Áldja meg az isten, szentatyám!
- Ha még egyszer szentatyáz, visszaveszem a kajámat. Pénzt, italt nem adtam, mert az sajnos nekem sincs.
- Igen, értem - nyúlt a férfi ismét a nyakához.
- Maradjon veszteg, Hét krajcár, és engedje el magát! - ült a fiatalember a koldus elé az asztalhoz.
- I... igenis. Tehát hét krajcár. Na és forint, dollár vagy euró az a lepedõ, akarom mondani hét krajcár?
- Pszt, ne zavarjon! Nem tudok koncentrálni, ha lyukat beszél a hasamba.
Meg akarta vizsgálni az auráját, hátha segíthet egy-két tanáccsal a szegény ördögön.
Csakhogy semmit, de semmit sem látott! Se fél, se öt perc múltán, egyszóval volt aura, nincs aura.
- Nem teszi kezét a vállamra, vagy maga anélkül is gyógyít?
A férfi nem válaszolt.
- Kérem, mi lesz már? Csináljon már, vaze, valamit!
- Nem tudok. Nem megy, még az auráját sem látom - nyögte ki csüggedten.
- Akkor mi a mennykõnek hívott vissza? Csessze meg, a manim! - kapott a nyakához, majd a zsebéhez, és elõhúzott onnan egy rúgós bicskát. - Ha hozzám mer nyúlni, magába vágom ezt a bicskot.
Kancsal Bandi odaugrott a tükörhöz. Ugyanaz az eredmény: semmi fénycsóva, színek, illatok.
- Nem fáj, istenem, csoda történt, csoda! Kiszállt belõlem a köszvény! - kiáltott fel mögötte egyszer csak a kéregetõ.
A férfi szája tátva maradt a csodálkozástól. Aura nuku, nem lát, nem érez az égvilágon semmit sem, aztán amikor már azt hiszi, lõttek az egésznek, meggyógyítja Hét krajcár köszvényét.
- Mekkora szerencsém van magával. Hát még másoknak, ha elmesélem, milyen csodadoktor a doktor úr. Mert elmesélem. Olyan reklámot csinálok, hogy csak úgy tódulnak ide a betegek, és az egészért nem kérek többet 50 ezer forintnál. Jó, legyen 40 ezer. Ennyit csak megér magának.
A topográfus arca hol beborult, hol kisimult.
- Fifikás ember maga, Hét krajcár. Nem kell magát félteni. Csupán egy dologban tévedett: eltévesztette a házszámot.
Tehát vége, kiválasztottság, aura, színek, illatok. Szép álom volt, helyesebben rémálom, mert amióta véget ért, õ is nyugodtan alhatott. Ja, most már lassan neki is visszaköszönnek az utcán, a boltokban, a fõmérnöke, de még a mennyasszonya apja is megpuhult, õ maga pedig feleségül vette Abigélt.
Ez az írás 2017. április 30-án került a NapSziget honlapjára.
 
Petrozsényi Nagy Pál további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón