Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Rényi Anna
(1940- )
A remény
Tél volt, igazi zimankós idõ. Erõs szél vitte a havat, az utcán baktató ember arcába vágta. Mikor Antal elindult Pestrõl, még nem esett. Ahogy robogott vele a vonat, úgy mentek bele a télbe. Mire megérkezett az alföldi városkába, olyan hóvihar kerekedett, hogy alig látott. Bosszúsan gondolta, a legrosszabb idõt választotta erre a látogatásra, s igyekezett barátja házához. Szerencsésen meglelte az utcát. Megírta, mikor érkezik, a kiskaput mégis zárva találta. Megnyomta a csengõt, de senki sem mozdult. Egyik kezével markolta a kalapját, hogy a szél el ne vigye, másikkal sorra zörgette az ablakokat, de hiába. Csengetett újra, s tétován állt a kapu elõtt. Fázott. Nem volt kedve visszamenni az állomásra. Látta a várót, hideg volt és piszkos. Vonata, pedig csak hosszú órák múlva indult vissza.
 
- Halló!... Halló!... Kozmáék elutaztak! - hallotta a háta mögött. Szemben lévõ ház ablakából jött a hang, túlkiabálva a szél bömbölését.
 
Átvágott az úton, s megállt az ablak elõtt.
 
- Kézcsókom! Feri barátja vagyok Pestrõl, hol vannak?!
 
- Harkányban, már egy hete. Nem kapták meg a maga levelét. Én szedem ki a postájukat, elutazásuk után érkezett meg... Jöjjön be! Nyitva van a kapu. A kutya nem harap, jöhet nyugodtan! - mondta az asszony, miközben birkózott az ablakot benyomni készülõ széllel.
 
Antal az elõszoba ajtaja elõtt leverte a havat a cipõjérõl, közben a kutya örvendezve körülugrálta. Az asszony mosolyogva nyitott ajtót. Bemutatkoztak, s bevezette a nagyszobába. Odabent kellemes idõ fogadta. Hatalmas cserépkályha ontotta a meleget. Amikor levetette a kabátját, a háziasszony a fotelra mutatott.
 
- Foglaljon helyet, Anti! Ugye, szabad így neveznem?! Feri is így szokta emlegetni. Várta magát, de közbejött a beutaló. Mintha érezte volna, hogy késõbb jön meg a levele, nagyon sokat emlegette. Sajnálni fogják, hogy nem találkoztak. Helyezze magát kényelembe. Hozok mindjárt forró teát, mert látom, hogy átfázott. Hozok harapnivalót is. Ha tudom, hogy délben érkezik, megosztom magával az ebédemet. Sajnos, éppen az imént költöttem el.
 
Antalt meghatotta ez a fogadtatás, noha sejtette, részben a jó szomszédnak szól, mégis igen jólesett neki, hogy nem engedte útjára ebben a cudar hidegben. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, s körbejáratta tekintetét, míg a háziasszony távol volt. Finom eleganciával berendezett szobában ült. Még mindig fázott, vágyakozva nézte a nagy cserépkályhát.
 
A háziasszony tálcán hozta a gõzölgõ teát, s a harapnivalót. Antal melengette kezét a csészével, közben elismeréssel mondta:
 
- Kellemes otthona van. Ez a cserépkályha remek dolog. Szívesen támasztanám egy kicsit. Nagyon átfáztam, nem öltöztem elég melegen. Pesten még nem volt ilyen tél.
 
- Menjen oda, és melegedjen! - mondta az asszony biztatva. - Én is úgy szoktam, ha fázom. Tavaly rakatták a gyermekeim. Tudták, hogy a szívem régen fáj utána, hát megleptek vele.
 
Antalnak nem kellett kétszer mondani. Ott kortyolgatta aztán a teát a kályhának dõlve, s a szekrényen álló fényképre esett a tekintete. Régi, elefántcsont keretben fiatal család nézett vissza rá. Jóképû, barna fiatalember volt a képen, mellette mosolygós asszonyka, ölükben két gyermek. A fiúcska, apja fia, okos tekintettel, komolyan nézett a lencsébe. A szöszi lánykának kétfelé állt mókásan a copfja, s arcán huncut nevetéssel tekintett fel a bátyjára. Derût sugárzott a felvétel.
 
- Szép családja van! Aranyosak az unokái. Biztosan sok öröme van bennük. A legénykén látszik, tudatában van már az önérzetének. A kislány meg ennivaló. Ilyen huncut mosolyú az életben is?!
 
Az asszony lehajtotta a fejét. Hallgatott egy ideig. Mikor újra Antalra nézett, könnyben úsztak az addig derûs szemek.
 
- Meghaltak mindannyian. Tavaly nyáron autóbaleset érte õket.
 
Antal megrendült. Nézte a hirtelen megtört arcot, még sohasem látott ilyen élõ, eleven fájdalmat.
 
- Bocsásson meg...! - hebegte, képtelen volt ennél többet mondani.
 
Az asszony tekintete a képre siklott, s könnyeit nyelve mondta:
 
- A nélkül is bennem élnek. Itt maradtak velem, a lelkemben. Csak beszélni nehéz róluk.
 
Hallgattak egy ideig. Antal már kimelegedett a történtek miatt, letette a csészét, s visszaült a fotelba. Szinte lábujjhegyen ment az ülõalkalmatosságig. Összerezzent, mikor az asszony megszólalt.
 
- Hogy telnek a nyugdíjas napok? Feritõl tudom, hogy nehezen viselte az elején.
 
Antalt meglepte a kérdés. Arra kellett gondolnia, hogy hallatlan lelkiereje van ennek a törékeny kis asszonynak. Más körülmények között talán panaszkodni kezd, mert a magány nyomorúsága hozta le a barátjához, de most szégyellte volna a saját gondját. Így csak annyit mondott.
 
- Csendesen, magányosan. Még szoknom kell hozzá.
 
- Fogjon a falatozáshoz is, biztosan megéhezett az úton. Messze van ide a fõváros. Meleg volt a vonatban?
 
Beszélgettek, s lassan megjött az étvágya is, hozzálátott. Házikolbászt kapott, és friss tepertõt. Nemcsak az étel esett jól, hanem a beszélgetés is. Örömmel tapasztalta, hogy véleményük megegyezik az élet felemlített dolgairól.
 
Egyre jobban tetszett neki az asszony. Pedig már túl volt azon a koron, mikor gyújtó bájaiért nézi meg a férfiember, mégis elbûvölte. Sugárzott belõle valami fény, talán jóság, szelíd nemesség, vagy együtt mind a kettõ.
 
- Megkérdezhetem a keresztnevét? - kérdezte, s kicsit elvörösödött.
 
- Nem mondtam volna? Teréz a nevem.
 
- Szép neve van, illik magához. Éppen úgy, ahogy az otthona. Jó itt, nagyon jó. Valami puha, jó szagú meleg veszi körül az embert. Mindenkire jellemzõ az otthona. Rám is. Én bagolyvárnak hívom. Nem csak a sok könyv miatt.
 
- Maga is szeret olvasni?
 
- Ifjúkorom óta gyûjtögetem a könyveket. Tele van velük minden. Mégis sok magány fér el abban a lakásban. Néha elviselhetetlenül sok.
 
A magányos emberek életérõl kezdtek beszélgetni. Elszaladt az idõ. Mikor Antal készülõdni kezdett, összeszedte a bátorságát, s megkérdezte:
 
- Még nem gondolt arra, hogy könnyebb lenne az élete, ha nem élne egyedül?
 
Az asszony nem válaszolt azonnal, csak nézte töprengõn. Antal már kezdte hinni, hogy merészség volt feltenni a kérdést, de az asszony szelíd, kedves hangja megnyugtatta.
 
- Gondoltam rá, de eddig nem találtam olyan férfit, akivel szívesen megosztottam volna az otthonomat.
 
- Eddig még én sem találtam olyan társra. De most, hogy Terézkét megismertem, szegény feleségem halála óta elõször gondolok arra... - mondta, de nem tudott többet mondani, mert az asszony a kezére tette kérõn a kezét.
 
- Ne folytassa, Anti! Mennie kell, indul a vonata. Jöjjön el újra, akkor majd beszélgetünk. Ha Feriék nem tudják elszállásolni, majd én elhelyezem. Van itt hely elég. Elférnének azok a könyvek is... - tette hozzá mosolyogva.
 
Antal szó nélkül csókolta meg a kezét. Nem köszönte hangosan, de mozdulatában benne volt a hála éppúgy, ahogy az öröm. Az állomáshoz menet már nem fázott, pedig vitte az orkán a havat, de õt fûtötte az a puha, jó szagú meleg, amit magával hozott a lelke.
Ez az írás 2017. április 22-én került a NapSziget honlapjára.
 
Rényi Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón