Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szendrei Ildikó
(1987- )
Szmogban
Az ember élete látszólag végtelenül egyszerû. Megszületünk, tanulunk, dolgozunk, talán családot alapítunk és dolgozunk, dolgozunk, majd meghalunk.
 
A munkahelyünkön töltött idõ több, mint amennyit otthon tölthetünk. Így rendkívül fontos, hogy szeressem azt, amit csinálok, jól érezzem magam abban a közösségben, ahol dolgozom. Nekem ez soha nem adatott. Akadt egy hely, ahol ódákat zengtek a csapatról, a közös cél fontosságáról és az egymás iránti tiszteletrõl. Olyasfajta tisztánlátást adott ez a hely, hogy egészen bizonyos, mérföldkõ lesz az életemben. Nem pozitív értelemben.
 
Bárhogy próbáltam beilleszkedni, nem ment. Látszólag ugyan igen, de valójában megdöbbenéssel tapasztaltam az emberi kicsinyesség ily mértékû mûvészetét. Aztán egy véletlen szemkontaktus által megéreztem egy társat. Abban a három másodpercben saját magamat láttam meg. Elmosolyogtam magam, mert ez által világossá vált, hogy más, mint a többi. Az a fajta égése, gondolkodásmódja, énje, érzelmi állapota volt, mint ami nekem. Aki nem hagyja magát kötelékek közé szorítani, szabályok által megzavarni.
 
Kegyetlen dolgok a sztereotípiák. Beidegzõdnek. Amikor a majdani társamról beszéltek, a dühtõl a sértõdöttségen át a vad gyûlöletig terjedtek a megnyilvánulások. Akkor már tudtam, mi a baj. És hogy számomra tökéletes partner lesz. Így is lett. Onnantól már nem egy, hanem két elviselhetetlen ember volt a társaságban. A becsületkeresõket ugyanis nincs hova tenni. A becsületkeresõ nem rendszerfüggõ, nem pártfüggõ, nem pénzfüggõ. Semmitõl sem függ. Az embereket ez pedig folyton irritálta. Fõleg negatív irányban.
 
Kilógtunk a sorból. Ez persze megbocsáthatatlan bûn, fõleg Magyarországon. Az gõgös világ, a lelassulás, a posványosság, a reménytelenség, az álságosság, a fösvénység, a hamis kapcsolatok és az álnyugalom ellen való lázadás volt ez, amelyben éltünk, dolgoztunk. Vannak még így emberek, akik ezeket sem a magánszféra, sem a közszféra szintjén nem tudják elviselni.
 
Aki nem tud ebben élni, azt konfliktusosnak bélyegezik. Talán voltak, akik izgultak, akik egyetértettek velünk, de kényelmesebb volt a széken ülve hallgatni. Kivárni. Végül is más vívta meg a harcot helyettük. Nem abból a típusból voltunk, akik meg akarták tanulni, hogyan kell viselkedni, mit szabad mondani, kihez kell simulni, kit nem szabad elutasítani.
 
Azt mondták: "Ez gyerekes!" Igen, ez az. Én így tudok dolgozni, ebbõl merítek, értek meg dolgokat. Magam azt vallom, hogy mindenki annyit ér, amennyit meg tudott õrizni magából, mint gyerek. A mai napig mindketten kerüljük az "igazán felnõtteket". Csak sajnos túl sûrûn találkoztunk velük. Eleinte sokszor mondták, "kibírhatatlan" társam miatt, hogy: "Könnyû neked! Te tudod kezelni, tudsz vele bánni. Mi nem." Hozzáteszem, semmiféle bánásmódról nem volt szó. Egyszerûen egy hullámhosszon voltunk. A munka és az élet nem szereplés. Plusz a kölcsönös szimpátia és szeretet, mint ahogy a gyereket is szereti az ember. Õszintén, viccelõdve, igazán. Egyetértettünk. 
 
Késõbb aztán kiderült, hogy sehol nincs helyünk, mert többszöri figyelmeztetésre sem lettünk simulékonyak, nem tagozódtunk be. Két felelõtlen, a falnak fejjel rohanó, a becsületért, igazságért végsõkig küzdõ ember harca, egy olyan társaságban, mint a szmog. Egészségtelen, lehangoló és komor. Jól jött volna egy szélvihar.
 
Vajon elfáradunk egyszer mi is? Lesz még olyan ember, aki ki tudja mondani a legnehezebb ponton is, hogy: "Nem adom fel!"? Akkor sem, ha már a daganatból kell kimenteni az egészséges húst?
 
Nevezhetik ezt hibának, kötekedésnek, nagyképûségnek, önfejûségnek, a szocializáció és az alkalmazkodóképesség teljes hiányának.
 
A példa talán nagyképû, de párhuzam mindenképp vonható. Amikor Széchenyi István meghalt, hihetetlen zûrzavar keletkezett. Valahogy mindenki a magáénak érezte hirtelen. És lám, a világ mit sem változott... Ma is megpróbálják félretenni, ellehetetleníteni, idegrendszerileg kikészíteni a másként gondolkodókat. Azokat, akik valamit akarnak és valamit tudnak. És ugyanúgy, mint anno, ha ma meghal egy másként gondolkodó, egy életében "kiállhatatlan, összeférhetetlen", sorra jönnek a síron túli barátok, rokonok. De miért érzi mindenki, hogy exkuzálnia kell magát? Ezt olyankor érzi az ember, ha annak a valakinek volt valami olyan tartása, igazsága, lelkülete, hatása, amit nem lett volna szabad hagyni, hogy a semmibe vesszen. Fõleg nem meggátolni egy életen át. 
 
A "kibírhatatlan" igazságkeresõket életükben utálják, de amint meghalnak, minden "igazán felnõtt" olyan idegessé és zavartá válik.
 
Miért???
Ez az írás 2017. április 5-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szendrei Ildikó további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón