Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Hornyik Anna
(1969- )
Lábadozás két variációban
I. Lábadozás
Napok óta ködös, párás volt az idõ, a háztetõket és a járdákat, úttesteket egyaránt és egyformán vastag hóréteg borította. A nappalokat az éjszakától csupán az ezüstszínû égbolt különbözõ árnyalata különböztette meg, de õ is csalóka volt. Helga a behúzott függönyök mögött, többnapos lázban úszva feküdt dohossá váló ágyában. Egy pillanatra kitekintett az ablakon, de a szürke égbolton ballagó felhõkõtõl nem tudta meg, hogy az éjszakaiak verik-e vissza a földgolyó tulsó részén sütõ nap sugarait, vagy a nappaliak szûrik át a mögöttük rejtõzködõ égitest életjeleit. A mechanikus ébresztõóra sem adott kérdésére választ, három órát mutatott.
 
Visszaesett ágyába, fülelt. Úgy érezte, a nehezén túl van, testében az amúgy is pusztulásnak induló sejtek - amelyek esetleg nagyobb bajt is okozhatnának, ha nem volna betegség -, teljesen legyengültek, elsorvadtak s helyükbe újak próbálnak életre és erõre kapni. Idõszakonként még érezte az elhaló sejtek utolsó próbálkozását, az élethez való kapaszkodást és ragaszkodást, a helyükbe lépõ újak és egészségesek elleni harcát, s tudta, nem tehet mást, mint megvárni a küzdelem végét.
 
Több lázálmon is már túljutott: az elsõben egy végtelen létrán mászott, s minél inkább feljebb haladott, annál inkább fázott és magányosabbnak, tehetetlenebbnek és bizonytalanabbnak érezte magát. A létra egyik fokán a szél oly mértékben fújt, hogy már nem is tudta, létrán jár-e vagy a létrába kapaszkodva lebeg.
 
A másodikban egy óriási, mindent kitöltõ szív ütemes dobbanását, az abszolút, félelmetes és önpusztító magányát hallgatta. A harmadik lázálmában egy egyszobás lakásban találta magát, amelyben csak egy ágyat, szekrényt, ablakot és ajtót látott, a szoba sarkában pedig egy vasbili éktelenkedett. A fehérre meszelt, ügyetlenül vakolt szobában kibirhatatlanul zajos zene szólt, s Helga mielõbb ki akart  jutni onnan. Ámbár tudatos erõfeszítései hiábavalóak voltak, valamilyen oknál fogva kijutott a szûkös, túlontúl zajos helységbõl és át lett helyezve egy tágasabb, de ugyanolyan szobába, ahol ugyanaz a zene szólt, valamelyest halkabban. Körülbelül ötször, vagy hatszor ismétlõdött meg a jelenet, 5 vagy 6 egyforma lakásban volt, amely úgy épült egymás köré, mint a labirintus célja köré épülõ folyósók.
 
Helga a lázálmokat követõen gyors esélyeket kapott arra, hogy gyógyszert vegyen be, vagy forró teát fõzzön magának, de ennél többre a kapott és összeszedett erejébõl nem futotta. Miután valamilyennyiszer sikerült segítenie saját magán, a lázálmok újra hatalmukba kerítették: a következõben már Föld térképe felett állt, s látta az általa ismert embereket, miként formálják, fogalmazzák, csinosítják életüket és önéletrajzukat, vagyis tudatosan élnek. Látta a térképen az utakat, a cselekedeteket, de azt is, hogy milyen módon fogalmazzák át, értelmezik, igazolják tetteiket az elkövetõik, ugyanolyan tisztán, mint ahogyan a bölcs tanár látja diákjainak puskázását és esdeklését a rossztett elnézéséért. Helga megtalálta önmagát is, az összekuszált életvonalú nõt s elborzadt a látványtól: a többiekhez hasonlóan cselekszik és õ is az öncélú igazolást elrejtõ palástot magáraborítva csinosítja döntéseit.
 
Egy másik lázálom akkor érte utol, amikor egyik pillanatról a másikra egy vasabroncsot kezdett érzékelni a szive körül. Hangokat hallott: mintha egy láthatatlan bíróság elõtt kellett volna vallomásokat és kijelentéseket tennie. Két kérdésre kellett csupán válaszolnia, mégpedig arra, hogy hogyan várná a világbéke képviselõjét, amikor eljön és ha volna rá lehetõsége, hogy az emberiséget megsegítse, a már létezõk vagy esetleg kitalált személyiségek közül kinek a szerepét vállalná magára és miért.
 
Az elsõ kérdést nem értette, de a bírák segítettek neki: melyik ruhájában, esetleg estélyiben várná, milyen arcát mutatná a világbéke képviselõjének. Helga dühösen és dacosan válaszolta: semmilyen ruhában nem várná õt. Meztelenül állna elõtte, úgy ahogy meg van teremtve. S ha már kérdezik, milyen köszöntõvel várná õt, hát haldokolva, ebbõl a világbéke képviselõje tudni fogja, mennyire szerette õt, más úgysem fogja megérteni. S a bírák elhallgattak.
 
A második kérdésre úgyszintén nem tudott azonnal válaszolni, hisz sohasem gondolkodott róla, hogy ki szeretne lenni, mert õ õ, nincs eszményképe, csak embertársai, akik többet vagy kevesebbet tettek az emberiségért. Mégis, a kérdésre válaszolnia kellett, s Helga kijelentette, Télapó szeretne lenni, mégpedig azért, mert a Télapó amolyan tárgyilagos jótevõ, soha sehova nem tartozott, semmit nem képviselt, csak a boldogságot és örömöt, amely világnézettõl független. A választ követõen az abroncs a szíve körül mind szûkebbé és nyomasztóbbá vált, majd hirtelen szétoszlott, szétporladt, s megkönnyebbülten merült a most már pihentetõ álomba.
 
Egyik nyugalmasabb idõszakában, amikor a létért folyó belsõ harca lecsendesedni látszott, a benne mûködõ erõk békeszünetet tartottak, hogy újabb stratégiákat tudjanak kiépíteni és még erõsebb, szenvedésteli küzdelemmel folytassák csatájukat, teljes nyugalommal nézett körül a szobában. Szeme ugyan érzékelte a szobában levõ tárgyakat, agya azonban nem jegyzetelt, nem következtetett és nem állapított meg.
 
Az a gyors és naív gondolat futott végig a fején, hogy lám, milyen érdekes ez a dimenzió, mennyi mindent érzékelünk és mennyi mindennek adunk nevet, meghatározást, és meglehet, hogy teljesen feleslegesen. Mert egy másik dimenzióban, mondjuk a víz dimenziójában, nem vagyunk láthatók, észlelhetõk, nevünk sincs, sem érzelmeink, de még gondolataink sem, csak azok a különbségek, hogy miben, vagy hol található több vagy kevesebb víz. S amint eme gondolat átsuhant a fején, szeme jobb felsõ sarkánál, mint a filmvetítések meghibásodásakor, a filmszalag kezdett zsugorodni, szamárfüles lett. Egyszerre látta a valóságot, ami elõtte állt, s valami teljesen újat. Azt, amirõl azt állítják, hogy fény, közben nem is fény, de mégis az: azt, amirõl állítják, hogy a semmi és a minden egyben. Olyasmit látott, amiben minden szín, érzelem, értelem belefoglaltatik, és amely értelmet elértéktelenítõen egyszerû. Ebben a tárgyilagossággal megélt valóságban feltevõdött benne a kérdés, hogy szeretné-e teljességében látni, érzékelni ezt a teljességet, vagy elég volt ebbõl a csipetnyi ismeretbõl, s Helga ismételten nem volt biztos semmilyen válaszban. Nem tudta, hány másodpercig, percig vagy óráig volt ilyen állapotban, és azt sem, hogyan jutott el a döntésig, hogy maradna a megszokott dimenziónál, azonban a döntése meghallgatott: a filmszalag visszakerült a helyére. Utána kicsit megbánta a döntését, de bármennyire igyekezett újra átélni az átéltet - most már tudatosan -, nem sikerült neki. 
 
A szél hirtelen dühösen kinyitotta a konyhai ablakot, a nappali szobai nyitott ablakkal együtt hatalmas huzatot és friss, csípõs levegõt ontott be az egész lakásba. Helga csuromvizesen, a megszámlálhatatlan küzdelem keserû izzadtságának meleg nedvébe burkolózva sietett becsukni õket. Még mindig nem tudta, éjjel van-e vagy nappal, de mindez most már igazán nem számított neki.
Ez az írás 2017. március 27-én került a NapSziget honlapjára.
 
Hornyik Anna további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón