Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Csöbönyei Emma
(1996- )
Elfutott
Elengedtem
Hogy hová ment,
Nem tudom
Azt hallottam, 
Elfutott.
 
És én felé nyújtottam kezemet,
De õ elfordult és nem értem el 
Száguldott, hát követtem
Vágtatott fehér könnyedséggel 
 
S haja sárga virágszál,
Reggelenként szalmaszálat evett,
S szempillája barna, lusta
Álmatag arca két oldalán 
Pirosló álom álom karján 
Forgolódott álmában.
Mindenhol otthon volt és kísérõi eltévedt csillagok
Esténként térképet rajzolt a szobához 
 
Nevét ismerik és mellkasába lát mind
Próbáltam én is úgy és oly módon
Festékes keze csupa piszok 
És rozsda-virág és beakad a lemez és körbe-körbe jár 
Magának hazudott a leginkább és mosolygott és nem várta, hogy bárki is
Visszamosolyog 
Senkire nem várt és végül elfáradt, 
Egyedül sétált több napon át 
Lopott autója hátsó ülésén elaludt és péksüteményt evett,
Melyet nem õ készített
És nem vállalt felelõsséget senkiért
És mindenki felelõsséget vállalt õérte 
 
Türelmesen várod, hogy elcsábít 
És nem tehetsz semmit ellene
A tömeg figyeli minden lélegzetét
Pedig alszik és olyan gyakran teszi, mint te
Ábránd volt csupán és mégis 
Nem magamról írok, róla írok szívesen,
Ha megengedi
És én haragudtam rá a leginkább
És ernyedt kezeim új erõre kapnak 
Ötlete szárnyain
Száguldott és kért és mi mindig adtunk neki
És ha bármit követeltünk tõle, õ elfutott,
De mi nem tudtunk nevetni nélküle
 
Reggel felkeltem és láttam, ellopta szemüvegem 
Élete során mesélt megannyi történetet, 
Melyeket nem hittem el 
És gyarapodtak a temetések és elmaradtak üdvözlések 
Üres napok váltakoztak és csevegések 
Az egyetlen ok, amiért maradtam,
Õ volt 
Kutattuk tovább az ismeretlent 
És belemártottuk a lábunk hegyét 
Valami megharapott 
Valami megcsípett téged is 
Nevettél és úszni kezdtél 
Hívtál engem, de nem értelek volna el
Úgysem
Azóta nem láttalak,
De ne csüggedj, nem feledünk el 
Ezt akartad, azt hiszem
 
Úgy szerettünk, mint a festményt és történetet 
Te sem néztél ránk igazán 
Felakasztottunk a falra és meséltünk rólad gyermekeinknek 
Te voltál a fiú, aki nem mert maradni és szeretett mindenkit, 
Ezért nem tudott szeretni senkit 
És mindig úton volt 
A fiú, aki mindent látni akart és sosem volt egyedül 
Azt hitte, megtalálta társát, de társa megszerette õt 
Végül egyedül szelte át az ismeretlent és barátai mind elfordultak tõle 
Elfáradtak és megunták 
Én nem tudtam élvezni semmit sem úgy, mint te 
 
Õ elengedte cérnáit, melyek észnél tartották 
Kacagott és boldog arca tébollyá vált 
Felkelt és visszaült, a vállamon nyugtatta kezét 
Õ mindig azt hitte, amit mond, azt senki sem mondta még
És nyugovóra tért ott, ahol szabad volt 
Nevét éjjeli madár hordta szét
Belém fojtotta a szót 
Mindenben legelsõ és a legjobb volt
De õ sosem próbálkozott.
Kipróbált valamit és megtetszett neki mind
Késõbb megunta és én abban a félelemben éltem,
Egyszer megun engem is és nem hív majd,
Ha hívja a kaland
Függtem tõle, de az õ függõsége 
Bénította, miközben szaladt
És énekelt a csillagok alatt 
Ha hazajött, olyanra tanították, mit tanulni nem lehet 
És õ nem akart 
Olyankor elfutott és azt mondta, jó lesz az ott 
Csak menjünk tovább
És mosolygott, mindig csak mosolygott
 
Körülöttem mindenki összevont szemöldökkel
Üldözte tekintetével
És aki szerette, most fél tõle
Elfelejtették,
Legszebb emlékük õ lesz
Kint hagyták a ragyogó hidegben
És hideg hirtelen vált meleggé
Szerinte mindenkinek leginkább 
Magával kéne törõdnie,
De térdre rogyna és zavarában motyogna, 
Ha senki sem törõdne vele
Mert mindenkit az õ gondjai érdeklik,
Ez dühíti õt és kikívánná mind
De nem maradt már sok düh benne
Percek alatt kitisztul 
Vászonból font lelke
És õ újra mosolygós és behívja õket, barátait
Táncoljunk, hiszen ma még nincs miért fájni
És reggel hirtelen válik éjjelé megint
 
Azt hittem, enyém voltál
Az elsõ napokban, amikor órákon át
Beszélgettünk egy gyertya fényénél 
Azt hittem, talán te meg én
De mást szorosabban öleltél
És fülekbe suttogtad mondandódat
Hagytál utánad kullogni a poros utcán
Még csak nem is néztél rám
Elsétálhattam volna,
Mondhattam volna valamit
Helyette követtem összes õrült ötletét,
Amikor már senki sem maradt volna,
Én tartottam mind.
 
Titokban könyveket olvastál
Hajnalban, a homlokát ráncolva
Álmossággal küzdve törölte szemét a vászonba
Tudtam, elhagy engem, 
Ha elengedem
És nem néz vissza rám
Ehelyett kulcsoltam hideg ujját
Nem ismertem, 
Utaztunk teleken át 
Ha túl jó volt bent, 
Kifutott
És összedõltek az oszlopok, 
Melyeket õ tartott,
De róluk sem tudott 
 
Amikor nem láttuk már
És õk eltemették rég,
Én megtartottam 
Oszlopokat és erõsebben fogtam
És jobb voltam, 
De nem voltam,
Õ voltam.
Mert szükségünk volt rá
És most te is elhagytál
Kettõtök markában maradt a szenvedély
És én próbáltam megszelídíteni makacs kezek ujjait
Móka voltam számukra csupán
És az idõ sürgette õt
Sosem lassított volna 
És én pirosra festettem a hajam,
Hogy észrevegyen,
De nem vett észre.
Lehetséges talán, 
Hogy félt tõlem
Azt mondta, nem érdemel meg
Lehetséges ez
Lesütöm a szemem
Rózsát dobok a vízre 
És kívánom, hadd legyen minden olyan, 
Mint régen
Amikor anyukám választotta ki a ruhámat helyettem
És mindig volt ebéd az asztalon
És én segítettem
De nem tehettem mást
Elmentem, mert hívott a kaland
És vágyam keze boldogtalan
 
Kértem éjjelenként, meséljen
A te történeteid izgalmasabbak,
Mint az enyémek
És azt hittem, kimaradok
Oly sok mindenbõl,
De õ a vállamon nyugtatta a kezét
És kinevetett
 
Bûnös volt és barátai madártollal 
Próbálták felébreszteni
Szunnyadó lelkiismeretét,
Miattad van
És hagyták futni, ha nem futott
Gyermekkönnyek ellen küzdött
És új barátok ámulattal nézték,
Hiszen fehér ujja sárga foltos
És õ is fiatal még, de úgy beszélt,
Mint aki óceánokat szelt át és minden egyes szó
Egy emlék
 
Haragos gyomnövény nõtt szívem tájékán
Kitépném
Én nem tudtam ránézni,
De õ két kezét az arcomon nyugtatta
És szememet kutatta 
Olyan közel állt,
Torkomon akadt a hang
Másoknak azt mondta, fordulj el
Hiszen nem érdemled meg,
Hogy most rádnézzek
És ámulattal nézte, ha egy szem ártatlan
Õ bûnösen született
 
Elengedtem
Hagytam, hadd menjen
Megint szép, ha nincs közel
Hová menjünk
Nem érdekel
 
Elengedtem
Hogy hová ment,
Nem tudom
Azt hallottam, 
Elfutott.
 
Cipõtlen és meztelenül
Õ megállni nem mert és nem is tudott,
Nem tanulta meg.
Ez az írás 2017. február 10-én került a NapSziget honlapjára.
 
Csöbönyai Emma további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban 
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 

...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
Vissza a főoldalra

Mûvészek és mûvészetek a világhálón