Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Borzongások
(Lány spanyolcsizmában - 5. rész)
Másnap, ahogy tervezte Cecília, megcélozta a szállodákat, hogy munkát keressen. A változtatásnak azzal a magabiztos érzésével ment, amit csak huszonéves korban élünk át, amikor még hiszünk abban, hogy bármit elérhetünk. Magához vette a papírjait, és azon gondolkodott: mit vegyen fel? Bár áthozta Edithez ruhái nagy részét, válogathatott volna, de úgy döntött, egyszerûen öltözik, nem akart feltûnõ lenni. Pulcsit és farmert húzott. 
  
A Belvárosban kezdte a keresést. Kisebb-nagyobb hotelekbe ment be. Habozva, nehezen nyitotta a szállodák ajtaját. A portásoknál kellett kezdenie. Õk elõbb szívélyesek voltak, csak amikor elmondta, mit akar, akkor lettek kimértebbek. Volt, aki úgy nézett rá, mintha Ady húszéves kori halotti maszkját keresné. Akadt olyan is, aki a búcsúzásnál már nem is köszönt. Amúgy errefelé nem járt sikerrel, csak konyhalánynak alkalmazták volna pár hét múlva, ezért továbbindult a körúton, aztán a városközponttól kissé távolabb végülis sikerrel járt. Angyalföldön talált helyet, és felvették szobalánynak. Elõször az igazgatóval állapodott meg, aki átküldte egy másik szobába, ahol leendõ fõnöke, a gondnoknõ várta. Az igazgató ambiciózus férfinak tûnt, aki szép reményeket táplált magában. Fiatal volt, nemrég lépett be a pártba, és már rögtön vezetõ lett. Igazi munkáskáder volt, még az felcsillant elõtte, hogy országgyûlési képviselõnek jelölik és választják majd. 
  
Belépett az irodába. Sok nõ volt együtt. Az a kötelességtudást sejtetõ csönd honolt, amelyben mindenki roppant céltudatosan végzi a dolgát. Csak a cipõk mozogtak oldalra billenve, belsõ feszültséget jelezve, mert tulajdonosaik kilépve belõlük a karimájukra léptek, lábujjaikkal körültáncolták, szellõztetve talpaikat. Akadt olyan láb is, amelyik úgy fészkelõdött a cipõk körül, hogy el is hagyta azt, kört írt le fölötte, mintegy körülpásztázta a padlót, egyben kinyújtóztatta a zsibbadt ujjperceket, míg testük mereven az asztalnak dõlt. Olyan áhítattal ültek, mintha egy titkos feketemisén lennének, ahol szakrális teendõkrõl van szó. 
  
Az ablaknál ülõ lány hideg szemmel nézte. Középen elválasztott haját idõnként oldalra simította, mert az elõre hulló szálak gyakran a szemére borultak, szemlátomást szerette ezt a mozdulatot, mert nem fogta össze gumival vagy csattal az elõrehullás ellen. Cecíliának õ volt a következõ állomása. Megrándult mindkettejük arcizma, amikor folytatták a belépés formaságait. A hideg szemû lány gyorsan kitöltötte a nyomtatványokat, kijavította a több évvel ezelõtti nyomtatványokon a dátumokat, átadta Cecíliának a munkaköri leírását, és a végén annyit mondott: kész, végeztünk! 
  
Kész? - ismételte magában Cecília. - Elintézve, holnaptól itt dolgozom, csipcsirip, így megy ez, meg minden - állapította meg. Fõnöknõjével, aki egyben a szakszervezeti titkár is volt, meg munkásõr is, úgy beszélték meg, hogy másnap délután kezd, mert délelõtt még orvosi vizsgálatra is el kell mennie, és át kell esnie balesetvédelmi oktatáson is. A harmadik emeletet kapta, ahol éppen egy német csoport lakott. 
  
Kiment az utcára. Az a gyönyörû délutáni napsütés ragyogott a tájra, amely bearanyozza a házakat, a tárgyakat, és olyan meleg fényben áztatja, hogy az emberben rögtön feltámad a szeretet érzése, valahogy úgy, ahogy karácsony este a fellobbanó gyertya is megszelídíti a legacsarkodóbb családokat is, és megértésre, kedvességre csábítja a legharagvóbb, legmorcosabb lelkeket is. Árnyékok feküdtek bágyadtan egymásra. A nagy harmónia részének tekintette magát, mint egy indián. 
  
Cecílián átfutott egy kellemes borzongás, egy olyan érzés, amit az ember megmagyarázni nem tud, csak azt veszi észre, hogy felengedett körülötte a levegõ, kellemes a vidék, nem néz ellenszenvesen senki rá, nem akarja felfalni egyetlen kapualj sem, és minden olyan kedves, mintha szép is lenne az élet. Istvánnal érezte így magát egyszer, amikor hallgatta a fiú szuszogását egy éjjel a békásmegyeri albérletükben, egy hosszú szeretkezés után. Kedvesek voltak egymáshoz, õ magasztalta István íráskészségét, mert tudta, ez jól esik neki, õ meg a bátorságát dicsérte, amivel csodálatos dolgokat érhet el, mert István szerint minden az akaraton múlik, minden ambíció és fellépés kérdése.  
  
Leült egy padra, nézte az embereket, és filozofikus gondolatai támadtak. Isten, világ, haladás fogalmakon tépelõdött. Ez idõnként elõtört belõle, pedig Istenben azért kételkedett, mert ha több van belõle, akkor hogyan lehet az egyetlen és az igazi. Úgy gondolta, hogy az ateizmus a legõsibb vallás. Régen leszámolt az istenhittel emiatt, és úgy vélte, az emberi hazugság különféle formákat ölthet. Kezdve az álarcoktól, halotti pompától, a maskaráktól, a színlelésen át a trójai falóig és az önbecsapásig. 
  
Lesétált a Dunapartra, a rakpartról átnézett Budára, a korlátnak könyökölve nézte a vizet, és továbbra is filozofikus gondolatok foglalkoztatták. Olyan mélázón, bambán nézett, mint aki tudja, hogy semminek semmi értelme. Korábban itt papírcsónakot engedett a vízre anyjáékkal, itt nézték apjával papucsmotorok versenyét, de ez már a múlt. 
  
Mi lesz a sorsunk? - meditált tovább. - Mi lesz velünk? Talán majd csak egy virágcsokor emlékeztet ránk az út szélén vagy egy kerítésen? Zarándokhely lesz a helyszín, családi emlékezéssel. Sok ilyen látható világszerte.  De terrortámadás is végezhet velünk, vagy csak megnyomoríthat. Titokzatos a jövõ. Miben lehetünk biztosak? Annyi a kétely. Vannak-e ufók? Járt-e ember a holdon? Fellõtték-e egyáltalán Gagarint? Volt-e Lajka? Kik vagy mik lebegnek a világûrben? Abban biztos volt, hogy a társadalom lapályos területein nehéz eligazodni a veszélyes és durva világban. 
  
Nézte a vizet, ahogy követte a part és a kövek hajlatait. A víz alkalmazkodó, bezzeg a fény nem. Az megy egyenesen. Õ inkább ehhez hasonlít. Nem képes megalázkodni senki elõtt, nem tud beletörõdõ lenni, és ráadásul még bármilyen galád csínyre is fogékony. Idõnként elérkezett arra a pontra, hogy már nem akart korrekt lenni, mert vele sem volt senki az. Zárójelbe tett ilyen fogalmakat, mint õszinteség és bizalom. Ilyen érzést akkor élt át, amikor egy Ulrich nevû fiúval elesdé tablettát nyelt le, és végignevették egész Balatonföldvárt, miközben bebarangolták a dombokat. Ulrichot egy Néró nevû fiú mutatta be neki, mikor kettesben töltötték a hétvégét a Balatonnál. Néró gyerekkora óta levelezett Ulrichhal, és hosszú idõ után találkoztak csak megint.  
   
A Duna mellõl az Erzsébet hídnál bekanyarodott a Belvárosba. A Vörösmarty téren éppen építkeztek, figyelte a munkásokat. Közülük csak néhányan dolgoztak, a többség csak állt és nézte õket, meg arra járó nõket. Betonlapokat raktak le. Aztán a plakátokat nézegette, éppen akkor tett fel egyet a plakátragasztó. Nagy, enyves ecsettel kente a papírokat és ügyesen beledolgozta, elsimította az oszlopon. "Termelj eladhatót!" hirdette a felirat. Õt hidegen hagyták az ilyen lelkesítõ szövegek, mint ahogy nem szerette a felszabadulást ünneplõ tömeggyûlések hangulatát, beszédekkel és tapsokkal, indulókkal, szovjet dalokkal meg népdalokkal vegyített esztrádmûsorokat, õ nem érezte magáénak a rendezvényt. Amúgy is zavarta, hogy éjjelenként vonatszerelvények szelték át az országot, mikor hatalmas szovjet és magyar hadosztályok vonultak gyakorlatról gyakorlatra, hogy a csapatmozgásokat megtanulják, miközben fertõzték a földet vegyszereikkel, kiömlött olajukkal. Amúgy az országot szellemi lankadás és gazdasági pangás jellemezte. 
  
- A ménkû csapna a világba! - gondolta, mikor valaki megfogta a karját. Megfordult. Trockener Kati volt, akit még nyáron nagyon megszeretett a Balatonnál, mikor együtt dolgoztak a vendéglõben. Esténként sokat beszélgettek. Kati, aki külsõre olyan schützilás lány volt, egy több évvel idõsebb, nõs férfival járt évek óta. Még fõiskolás volt, tanítónak készült, és Cecília minden szavát itta. Nagyon hallgatott rá, érdekelte az élete, csodálta benne a bátorságát, ahogy vállalja a kalandokat. 
  
Cecília azt kedvelte Trockener Katiban, hogy azzal a csodálatos tulajdonsággal volt megáldva, hogy képes volt bárhol és bármikor természetesen viselkedni. Úgy érezte: sokkal komolyabb nála, bámulta benne, hogy képes dönteni a dolgaiban, nem olyan szétszórt, mint õ, hiába tapasztaltabb nála. Õ nem tengõdött. Õ nem szalasztotta el soha a biztonság utolsó állomását. Tudta, mit jelent az a Pink Floyd-dal, hogy az ember csak egy tégla a falban. 
  
Kati arckifejezése is jelezte, hogy kiegyensúlyozott volt. A vendéglõben sem morgott soha, ha a nehezebb munkát kapta, pedig õt nem fizették meg úgy, mint Cecíliát. Amolyan nyári diákmunkás volt, csak kisegítõ, és akit irigyeltek, hogy vannak céljai, van másik élete, és ha eljön az õsz, nem arra vár a téli estéken, hogy eljöjjön a jövõ nyár.  
  
Cecília emlékezett arra, hogy a lány szerelmes volt egy nála idõsebb nõs férfiba, és hiába ismerkedett meg egy sráccal a Balatonnál, nem érezte olyan jól magát vele, mint a másikkal. Ez a fiú csak arra kellett, hogy próbára tegye kapcsolatát. Élvezte, hogy a kilátástalannak tûnõ helyzetben a reménytelenségbe taszító erõ fogja, és a végzet ellen kell küzdenie. Ezt is tudatosan, hideg ésszel tette. Cecília nem tudta volna lebeszélni a férfirõl, és annál inkább meglepõdött, mikor hallotta Katitól, hogy a kapcsolatnak vége. 
  
- Elmúlt - mondta, mikor leültek egy sörre a Váci utcában. - Tudod, elmúlt - rándította meg a vállát, és látszott, nem is akar egy szót sem mondani az elmúlt öt évrõl, az abortuszokról és a kettõsségekkel átélt karácsony estékrõl. Intim kapcsolatra vágyott, már nem kedvelte a cseles pillanatok mûvészetét. 
  
Cecília nem faggatta, inkább elmesélte, hogy jött fel autóstoppal a Balatonról. 
- Képzeld, Kati, egy teherautó vette fel, a sofõr beszédes alak volt, ahogy beszálltam, rögtön dumálni kezdett. Janinak szólíttatta magát. Elmondta, hogy fuvarból jön, a felesége fõnöke házához vitt betont. Mindent megtett, hogy jó fejnek lássam, nagyon elõadta magát. Dízellel járt és nagyon büszke volt a kocsijára. Dicsekedett, hogy milyen keveset fogyaszt, és ezért nem is volt olyan dühös, hogy felesége fõnökének ingyen kellett betont szállítania. Aztán elõvett egy csomó pénzt, és vigyorogva mondta: van itt medve! Figyelte, hogy hat rám pénz. Aztán elmesélte, hogy miért olyan szürkék az út menti házak. Sorra mutogatta, melyik épült abból a betonból, amit annak idején az útépítéshez kellett volna vinni, de ötszáz forintért el lehetett adni az építkezõknek. Csak leintették õket, õk meg beálltak az udvarba és kiöntötték az ott várakozó munkásoknak, akik rögtön hozzá is láttak a melóhoz. Jani büszke volt magára, hogy õt nem kapták el a rendõrök, pedig gyakran ott álldogáltak az utca végén. A végén oda lyukadt ki, hogy találkozni akar velem, pedig elõtte áradozott a feleségérõl meg a lányairól. Jobbnak láttam ráállni a randira, mert féltem, nem enged kiszállni a kocsiból, még integettem is neki. Epekedve integetett vissza, majdnem elolvadt, de másnap nem mentem el a találkára. 
  
Kati nevetett, aztán õ is mesélt, elmondta, találkozott azzal a helyes sráccal, akivel együtt dolgoztak a vendéglõben, és Cecília minden reggel megpacskolta kidudorodó pocakját, aki nagy környezetvédõ volt, zöld paradicsomról mesélt, ahol nem ölnek állatokat, és nem fertõzik a földet. 
  
Aztán a szálloda került szóba. Katinak tetszett az ötlet, hogy szobalány lesz. Romantikus kalandokra gondolt, amelyek ott várnak Cecíliára. Úgy vélte, hogy így szabad maradhat. Cecília most is bámulta, hogy milyen természetességgel ötvözõdik benne a vadság és a nyugalom. Róla rögtön érzõdik, mirõl mit gondol, és ezt elfogadják az emberek, nem is akarják megváltoztatni a véleményét. Ebben van a nagy titka - gondolta. Néhány órás beszélgetés lett a találkozásból, közben tatárbifszteket ettek, néhány sört ittak mellé, aztán Cecília elmondta, hol lakik és meghívta, nézzen fel egyszer hozzájuk, Editékhez. 
  
Hazafelé menet anyjára gondolt. Biztos volt benne, hogy hülyeségnek tartaná a szállodai munkáját. Még mindig haragszik, mert annak idején otthagyta a villamosgép-ipari szövetkezetet, ahol aránylag jó fizetése, nyugodt állása volt. De õt nem érdekelte a mûszaki pálya. Nem izgatták a kapcsolások, nem tudta csodálni a mûszaki rajzokat, a készülékeket. Inkább a hellén-alapú tudás érdekelte, a rómaiak közvetítõ szerepe, meg ami körülöttünk történik, vagy történne. 
  
Mikor hazaért, Edit a poros homályban babrált a szobában. Alkohol és nikotin szag áradt szét a lakásban, egészen elnyomta a korábban szétfújt Moszuzs-illatot. Edit cigarettázott, közben konyakot kortyolgatott és csokit evett, és újságot lapozgatott. Mikor Cecília belépett éppen idegesen a lábára csapott, mert egy légy sétált rajta. 
  
- Hülye legyek! - mondta és ránézett Cecíliára, aki furcsán nézett a mondat miatt, mielõtt észrevette volna a legyet. Edit összecsapta a kezét, és ránevetett Cecíliára. 
  
- Olyan az arcod, mint aki tengerbe merült kínos gondolatokkal, hogy mást ne mondjak, ami sértõ is lehetne... Így nem leszel bajnok az élet lovagi tornáján, bár jobb, mintha beleélted volna magad egy vallási szeretetbe. 
  
Cecília hallgatott. Helyette a rádióból érkezõ mondatok vonták magukra a figyelmüket. Bányaomlás és merénylet szólt a rádióból, meg nápolyi házomlásról adtak írt. Borzongás futott végig rajtuk, amolyan "szomorú világban" élünk hangulat. Cecília nem szólt. Hallgatták a híreket. A bemondók a hazai eseményekrõl már szebbet, biztatóbbat mondtak, és hangjuk is reménykeltõbb volt. A Nyugat hanyatlásáról beszéltek, meg a frissítõ keleti szélrõl. 
  
Cecília leült a fotelba és rágyújtott, majd annyit mondott, hogy sikerült állást találnia, de nem nagy szám, meló és pénzt adnak érte. 
  
- Oké - mondta Edit, és megint úgy érezte, hogy neki mindig jó meglátásai vannak. Tudja, mi a csízió, és még a tengerészcsomót is ismeri. 
  
A rádióban riportok következtek. Ezek idegesítették, mert a megközelítési mód azt sugallta az átlagembernek, hogy elvárják tõle, a dolgos ember értékrendjét kövesse. Az egyszerû emberekkel nincs baj. De Cecíliát nem vonzotta az általánosan használható endékás szandál zoknival viselet, és a virsli sörrel a tévé elõtti nyugalom. 
  
Elcsavarta a gombot. Zenét talált. Híres dal szólt, a Family Fun. Neves énekesdõ adta elõ. A dallam enyhén lüktetõ és sláger ízû volt. Zöld rétrõl, meghitt kerti padokról és holdfényrõl szólt. Mintha nem ültek volna sokan sitten, mintha nem csak az egyetlen szórakozás a pia lett volna a szerelmeskedés és bliccelés mellett. 
  
Kívül már egészen sötét lett, az utca elcsendesedett, ezért jobban lehetett hallani minden külsõ neszt, elhúzó kocsit. Üres, buta estének nézett ki a hátralévõ idõ. A délutáni sörözés elálmosította, legszívesebben aludt volna, de csak ült, várt valamire, talán szökni próbált saját életébõl. 
  
Irigyelte Editet, aki az emberiség felét arra használja, hogy õt elámítsa, a másik felét pedig arra, hogy az õ ámításait elfogadja, lelkendezzen érte, és terjessze jóságát, okosságát. Azzal a bölcsességgel volt megáldva, hogy számára minden leírható volt számokkal, mindenbõl kimutatható, hogy mi az elõnyös vagy káros. Ez nem volt butaság, mert a kor nem volt híján a hamisításokkal, és a számok és tények tényleg árulkodóak. 
  
Cecília bement a szobájába, ledõlt, keresett a kisszobában is a rádióban valami zenét. Wagner dallamokra bukkant, ezt mindig kedvelte. Fõleg a mély hangok, a rézfúvósok misztikus hangzása bûvölte el. A walkürök lovaglása szólt. Lehunyta a szemét. Imádta Wagner individualista mitológiáját, és az általa felépített zenei és történeti világot. 
  
Az álom nem olyan jelentéktelen, mint amikor utána kiabálnak az embernek az utcán a távoli ismerõsök jópofaságból, hogy "légy jó!", az álom mélyebben érinti az embert, hiába tudjuk, hogy nincs kihatása sorsunkra, mégis úgy fogjuk fel, hogy velünk történik. Vannak olyan álmok, amelyeket soha nem felejtünk el, és idõnként elõjönnek, mintegy sorsunk elõjeleként. 
Így volt ez Cecíliával is. Õ gyakran egy tó partján állt vagy egy barlangban. Más az 1956-os forradalom idejét éli újra át álmában, mert gyerekfejjel látta, a fákról lógó akasztottakat, közöttük sétáltak át a Néphadsereg utcában az anyjával, hogy nagynénjéék pincéjébe bújhassanak. Cecília barlangjában minden vizes volt, és különféle kínzóeszközök álltak sorban arra várva, hogy õt, mint egy boszorkányt megkínozzák, kihozzák belõle a beismerést, hogy a világ rontására született. Ilyenkor marcona külsejû férfiak vették körül, faggatták, hogy vallja be bûnösségét, árulja el bûbájosságának titkát. Gyakran látta magát szögekkel kivert asztal elõtt, miközben korbácsolják. Reggelre az izgalom és kellemetlen borzongás maradt a jelenetekbõl. Most is rátört az ismerõs érzés, egy férfi hajol közel hozzá, beismerõ vallomásra bíztatja. Vallatójának széles és lapos az arca és mosolyog. Nem felszabadultan, csillogó szemmel, hanem kajánul. Göndör, rövid haja hátrakunkorodva beleolvadt lapos homlokába, rátapadva a fejbõrére. 
  
Aztán megváltozott a helyzet, de folytatódtak a karnevalisztikus jelenetek. Csak a férfi maradt. Katonaruhában volt, és egy vendéglõben ültek. A hamiskás mosoly változatlan volt. 
- Micsoda hülyeség ennyire elégedetlenkedni - szólalt meg a férfi. Cecíliát még álmában is meglepte a kijelentés. - Az a baj, hogy elégedetlenkedésbõl nem lehet megélni - folytatta a férfi, aztán kiöntötte a szívét, miért vállalja a megfigyeléseket és a kínzásokat. Elmesélte, hogy a felesége épp most költözött el tõle egy egyetemista fiúhoz, akirõl mindenki tudja, hogy ellenzéki. Telebeszélte az asszonya fejét, hogy egyszer ennek a rendszernek vége lesz. A nõ hitt neki. Vagy félelembõl, vagy az észérvek hatására. A kínzónak ez nem derült ki. Cecília hallgatott, a férfi közben öklére támaszkodva bõgött. 
  
- Menekülni kellene innen, amíg lehet - suhant át az agyán, de az álomból nehéz, és ott amúgy is minden nyílt titok, mindenki tudja, mit gondol a másik. Megoldódott a helyzet, mert katonák érkeztek, és elvitték a síró férfit. Rövid vezényszavakat súgtak a fülébe, mire az fölállt, tisztelgett és kiment kísérõivel. A következõ pillanatban Cecília újra az ismerõs tó partján állt. A vízbõl apró halakat emelt ki, flamingók sétáltak mellette, sárkányrepülõk húztak el a feje fölött. Az egyik többször visszajött, körülötte keringett. Látszott, hogy ismerõs, és akar valamit tõle. A képzelet szabadon rabolható területén volt, ahol mindig minden lehet, mert bárhol élhetünk. 
  
A sárkányrepülõk megszaporodtak. Az egyik leereszkedett, egy lány futott feléje, de itt véget ért az álomlátás, pedig csak a felszállás volt hátra, és nem derült ki, hogy õ volt-e az a lány, aki odafutott. Minden eltûnt, és újra csak az az ismerõs furcsa, bizarr érzés maradt, ami a valóság és az álom közti különbséget firtatja.
Ez az írás 2015. április 7-én került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón