vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napsziget123n06-30/520-1428nH-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
IRODALOM
Író, költõ, szerkesztõ izzó fák tövében
Lator László 90 éves
Versei nem kennek balzsamot a világra, hogy kellemesebbnek tûnjék, nem lágyítja szavakkal a világról való radikális gondolatainkat, nem bocsát ránk szép álmokat, hanem gondolkodásra késztet õszinteséggel, mert egyre sûrûbb lesz a zaj, minden út hamis lehet, fullasztó hosszú éjszakák jöhetnek. Mindennél fontosabbnak tartja az igazságot, nem gondolja, hogy a megtévesztett emberek boldogok lehetnének. Irtózik a nyájszemlélettõl.
 
Minden közhelytõl mentes költészet az övé. Fegyelmezett és szemérmes lírája a belsõ történések felé fordul, ezekrõl ír. Szól szerelemrõl, barátságról, megvilágosító tudásról, szívmelengetõ emlékrõl is, izzó faágakról, hosszú zománckék pillanatról, amikor jeleket küld a rög a rögnek.
 
Megélte a huszadik század nagy történelmi fordulóit. A méltó emberi élet szabályait követi. A Létezés egyetlen képletét akarja felírni a halál fekete táblájára - mondta róla Domokos Mátyás irodalomtörténész-kritikus. Lator László kevés-, de annál súlyosabb szavú költõ, aki - költõtársai, kritikusai és olvasói szerint is - csak válogatott verseit bocsátja elénk.
 
Fegyelmezett és szemérmes lírájának folyamával a lélek elemi részecskéit tárja fel. Tudja, hogy a szavak lélegeznek, benne élnek megnevezett fogalomban, érzésekben. Kevés költõ mélyedt el ennyire a világunkat leíró irodalom hegyeiben, erdejeiben, útjain, tengereiben vagy apró erecskéiben. Behatol minden létezõbe, minden fogalomba, évezredek köveit rejtõ talajba, egymásra rakódott korok, sorsok közt érzi otthon magát. Otthonos a föld alatt kapcsolódó gyökerek szárnyas hajlásaiban. Verseinek kiinduló helyzete mindig valamilyen külsõ vagy belsõ esemény, ami elindítja töprengéseit, melyekbõl vers lesz. Lehet az fény, nesz vagy dörrenés. A pályatárs, Fodor András írta róla: verseiben a kifejezés szinte a szeizmográf érzékenységével követi a mondandó impulzusát.
 
Ahogy a hivatalos életrajzi feljegyzésekben olvashatjuk, Lator László Makón érettségizett és 1947-1951 között végzett magyar-német szakon a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Eötvös-kollégista volt. Felesége Pór Judit mûfordító volt. 1950-1955 között a körmendi gimnáziumban tanított. 1955-tõl az Európa Kiadó lektora, késõbb fõszerkesztõje. Versekkel a Magyarok és a Válasz címû folyóiratokban jelentkezett elõször. A Kárpátaljai Kör elnöke, 1992-tõl alapító tagja a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémiának. Szerkesztõként vagy szereplõként rendszeresen dolgozott a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Hosszú idõn át szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A magyar költészet kincsestárát. A Holmi folyóirat szerkesztõbizottságának tagja 1989-es alapításától és megszûnéséig.
 
Elsõ verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelent meg. Addig fõleg mûfordítóként találkozhattak vele az olvasók. Alekszandr Blok, Lermontov, Paul Celan és az õrült osztrák, Georg Trakl verseit ültette magyar nyelvre, válogatott mûfordításai Kalandok, szenvedélyek címen jelentek meg a könyvesboltban. Több antológiát szerkesztett, melyek közül kiemelkedik a Gyönyörök sötét kútjai, amelyben a világ- és a magyar irodalom erotikus verseibõl ad ízelítõt. Összes versei 1997-ben jelentek meg. A hetvenes évektõl a kilencvenes évekig hétfõ esténként népszerû és nagy hatású mûfordítási szemináriumot (valójában költõi mesterkurzust) vezetett az ELTE bölcsészkarán. Sok neves irodalmárt mondhat tanítványának.
 
Verseirõl így vall: nem egy-egy költõ volt hatással, hanem sokan. Tizenéves koromban természetesen utánoztam. 1944-ben Zilahy Lajos Híd címû folyóiratában megjelent egy versem, derék volt, csak éppen olyan, mintha Juhász Gyula, Kosztolányi és Tóth Árpád együtt írták volna. A makói éveimben komolyan hatott rám az avantgárd, ami meglepõen hangozhat, mert mostanában én vagyok az "ókonzervatív szelleme" a magyar költészetnek. Késõbb azért tanultam meg franciául, hogy eredetiben olvashassam Apollinaire-t. Odavoltam a fiatal, a szertelen Kassákért, ma is hosszú részleteket tudok a Ló meghal-ból meg a számozott versekbõl. Nem választottam magamnak mestereket. Talán mert szemérmes, zárkózott alkat vagyok. Lehetett volna például Fülep Lajos a mesterem, akit jól ismertem, az Eötvös Kollégiumban tanárom volt. Sokan láttak benne példa- vagy apaképet. Voltak kamasz koromban elérhetetlen, távoli csillagoknak látszó költõeszményeim. Pesten szerencsés helyzetbe kerültem, megismerhettem, kivált Sárközi Mártánál, az akkori Válasz folyóirat összejövetelein ezeket az óriásokat, és megismerhettem gyarlóságaikat is. Rájöttem, hogy egy-egy nagy költõt emberi mivoltában nem kell okvetlenül példaképnek választani.
 
Nehéz költõ, mert szavai súlyosak, töredezettek. Igénybe veszik az olvasó figyelmét. Nem lehet csak úgy átsiklani írásain, mert azok magukhoz vonzanak, tovább kell õket gondolni, boncolni, gyógyító méregként magunkba engedni. Lator képeket, gondolatokat ír, hol elmélkedve az antik Rómáról, a Navona téren évezredek egymásra torlódott gyõztesekrõl és vesztesekrõl merengve, bemutatva a gondolkodás folyamatát is. Finom sejtetésekkel és pontos meghatározásokkal, találó szavakkal fogalmaz. Legyen az témája a Pompejiben görcsbe merevült kõízületek idézése vagy a hímporban fuldokló darázs. Többségében drámai hajlandóságról ír, miközben a fekete zongorán játszik. Elmondja, leírja, amit mások eltitkolnak még maguk elõl is.
 
Ritka hosszú életmûvet tudhat maga mögött. Verseinek leszüretelt és aszúvá érlelõdött gondolatai rabul ejtik olvasóját. Ha belekóstolunk, megízleljük, megborzongatja testünk, bizsergés fut át rajtunk, magához láncolnak az ízes zamatok, mert nemes italról van szó, nem pancsolt lõrérõl.
 
Költõi világában forr a talpunk alatt az olvadt kõpokol, fák izzanak, a tér hegekkel szabdalt, pelyhes csillagok alszanak a lombokban, pillangók libegnek a szélben, bármikor elérhet bennünket a nap fullánkja, és arcunkat a tóba ejtjük a várakozás korában.
 
Egy foltozó varga pontosságával dolgozik. Figyeli a szavak anyagát, színét, és akkor illeszti õket össze, ha azok kapcsolódnak egymáshoz.
 
A háború õt se kímélte. Élete legnehezebb szakasza az volt, amikor a háború végén, tizenhét éves korában, leventeként behívták és kiképezték a katonaságra. Sok család õriz ebbõl a korból eltûnt gyerekrõl, szépreményû, tehetséges ifjúról történetet, akik aztán nyom nélkül eltûntek. Õ megúszta. Elõbb amerikai fogságba esett, végül, a szülõföldjén, egy szovjet gyûjtõtáborban, Breszt-Litovszkban lett nagykorú. 1945 végén valami csoda folytán sikerült kiszabadulnia, aztán átszökött Magyarországra - ahogy visszaemlékezéseiben írja.
 
A koalíciós idõkben õ is mindenféle szépet képzelt el, hogy mi lesz itt az országban. Ekkor bekerülhetett az Eötvös Kollégiumba, ami nagy szerencsének számított, hiszen ingyen kapott szállást, ételt, ráadásul olyan oktatást, melybõl részben, legalábbis a szemléletet tekintve, még ma is megélhet az ember. Akkor jött a fordulat éve, és a kollégiumot elkezdték támadni, ami logikus volt, hiszen itt éppen az volt a lényeg, hogy senki semmiféle tekintélyt nem tisztelt, csak a szabad, a személyes vélemény számított, a szellemi függetlenség. Ez a jó értelemben vett destruktív szellem tûrhetetlenné vált ekkor, és megkezdõdött a kollégium megtisztítása az úgynevezett ellenséges elemektõl. Neki az volt a bûne, hogy a könyvhivatal betiltotta a már kiszedett verseskötetét, és ez akkoriban annak a jele volt, hogy biztos van valami a füle mögött, megérdemelte, mert ellenség. A kor elvárása az volt a Rajk-per idején, hogy a kollégiumi gyûlésen álljon föl az ember, és követelje, hogy akasszák fel õket. Õ nem állt fel. Ez is fõbenjáró bûn volt. A gyûlölködés eltorzította a közállapotokat, az emberi kapcsolatokat. Azt hitte, kirúgják az egyetemrõl, de nem így történt, és végül elmehetett Körmendre tanítani. Ezt a négy esztendõt élete egyik legboldogabb idõszakának nevezi.
 
A korra így emlékszik: Nekem a Rákosi-korszak volt a tökéletes diktatúra. Nem tudtam olyan verset írni, amelyet közöltek volna. A Rákosi-rendszer a magyar irodalom jobbik részét teljesen kizárta a publikálásból. A Kádár-rendszer bonyolultabb volt, de mégis a hatvanas években kezdõdött el a Rákosi-rendszerben elnémított írók kiadása. Megnyílt valami, bár az engedékenység mögött nyilván politikai szándék állt. Nem kellett hûségnyilatkozatot tenni, csak elhallgatni ezt-azt. Lehet, hogy sokaknak, például az olyan, politikus alkatú íróknak, mint mondjuk Mészöly Miklós, el kellett hallgatniuk idõrõl idõre, de elõbb-utóbb mégis megjelentek. A világirodalommal sokkal könnyebb volt. Nemcsak a klasszikusokra gondolok, hanem arra, hogy az akkori kortárs világirodalomból, egy-két tiltott kivételével, szinte minden megjelent akkoriban magyarul.
 
Ha szabad közbevetni, hogy az irodalomról és az irodalmárokról kritikusan nyilatkozó Bartos Tibor sem talált a viselkedésében semmi kivetnivalót, sõt elismerte õt mint költõt és tanárt is.
 
Úgy tartja, hogy nem egységes a mai magyar költészet. Sokféle színezetû, sokféle szándékú költészetrõl lehet beszélni, de a mesterséget mindenkinek meg kellene tanulnia. Utána azt csinál, amit akar. De az nem megy, hogy valaki nem tud egy négyes jambusi sort összehozni, tisztességesen rímelni, és akkor inkább szabad verset ír. Persze ezt is lehet, mert Kassáknak sikerült, de ez nagy ritkaság. Szétrúgni csak akkor lehet valamit, ha már tudjuk, mit rúgunk szét. Én csak egyet nem szeretnék: ha bármi kötelezõ volna.
 
Véleménye szerint a költészet lényege, hogy mondjon valamit a bajainkról, a szenvedéseinkrõl, a születésünkrõl, a szerelemrõl, a halálról. Errõl muszáj beszélni, mert mégiscsak az a legnagyobb problémája az embernek, hogy megszületünk és megdöglünk. Ha errõl hallgat egy költészet, akkor lehet nagyon szórakoztató, lehet szép, de egy idõ múlva engem már nem köt le. Akik hozzám jártak, többnyire ezt a fajta, egzisztenciális költészetet mûvelik.
 
Impozánsan elegáns és termékeny költõ, de jelentõs kritikus, irodalomszervezõ és tanár. A magyar kultúrvilág tisztelettel köszönti õt születésnapján remek verseiért, amelyek csak a magyar költészet legjelesebb teljesítményeihez hasonlíthatók. Halk vívódású, szellemi életet élõ, zárkózott ember, aki átélte korszakok szörnyû intellektuális és erkölcsi zûrzavarait, nem egy aljasságát. Az ólom-óceán hullámain halad, miközben látja, hogy pazarolja formáit a lét. Népszerûsége az irodalom felsõ köreihez kapcsolja, azokhoz, akik lépést tudnak taratani korunk eszmeáramlataival. Lírája exkluzív jellegû, finom ízlésskálát épített ki.
 
Versfordításai mellett számtalan tanulmányt írt a költészetrõl, írókról, költõkrõl, melyek világítótoronyként vezetik gondolatainkat a szavak és fogalmak birodalmában. Legvégül, javaslom, olvassuk el Heraclius Gloss töprengései címû versét és az arról írt feljegyzéseit. Ebben azt is láthatjuk, hogyan elemzi saját versét.
 
 
Lator László: Héraclius Gloss töprengései
 
Mióta járom egy lefokozott lét
káprázatokkal vemhes folyosóit,
ez irgalmatlanul körülhatárolt,
de sejtelmekkel villámló sötétet?
Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,
alább vagy feljebb, már kinek mi jut,
s legfeljebb az marad elõtte rejtve,
hogy mily akarva-akaratlanul
tett vétkekben találtatott bûnösnek,
és talán az is, hogy miféle mérték
szerint vetették latra tetteit,
ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,
elménk beláthatatlan terein
nagy seregek vonulnak mozdulatlan
egymás lakatlan sorsain keresztül,
s emlékezetünk roppant súly alatt
egymás fölé torlódott rétegek
áttetszõ földpát- vagy matt palatömbje.
Honnan különben egy-egy felszökõ
homályos álomkép vagy foghatóan
világos rajzú részlet, épp csak
valami összefüggésbõl kivetve?
Honnan különben szorongásaink
földalatti sújtólég-robbanása,
két szemünk közt a keskeny félelem,
egy alacsonyabb rendû létre valló
riadalmaink vágtató bozótja?
S honnan egy fala-omló pillanat
oktalanul fénylõ gyönyörûsége,
s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen
barlang alacsony pézsma-éjjelébe
a hús fekete éhétõl ütötten?
Vagy nem érzem-e, hogy szûk koponyámat
hogy feszíti homorúbbra a vágy?
 
1970
 
 
Lator László: Héraclius Gloss töprengései
 
"A lélek a kígyóból disznóba vándorol, a disznóból a madárba, a madárból a kutyába, s végül elérkezik a majomba és az emberbe. Aztán valahányszor újra vétkezik, kezdi elölrõl, míg el nem jut a földi megtisztultság csúcsára, s akkor átvándorol egy magasabb rendû világba. Így száll szüntelenül állatból állatba, szféráról szférára, a tökéletlenbõl a tökéletes felé haladva." Gondolom, nem sokan olvasták, és ha olvasták is Maupassant korai, huszonöt éves korában írott elbeszélését, a Héraclius Gloss doktort, aligha emlékeznek erre a néhány sorára. A novella idétlen, bogaras fõszereplõje, régi könyvek, írások megszállott búvárlója rátalál az éppen neki valóra. A kézirat szerzõje, más-más személyben, más-más idõben, a lélekvándorlásról értekezik, a maga tapasztalatai alapján. A doktort attól fogva, hogy egy éjszaka lázas figyelemmel végigolvasta az írást, egyetlen dolog érdekli: mikor, milyen lényeket, testeket lakott meg õ, aki most éppen Héraclius Gloss, mit õriz, mit takar, ki tudja, hány régebbi léte, mi maradt meg benne elõzõ életeibõl. Maupassantt nem a lélekvándorlás, inkább a figura érdekli. A doktorocska egyre jobban belegabalyodik a homályos sejtelmeit olyan szerencsésen igazoló tanba, s végül, egy vérfagyasztóan humoros helyzetbõl csak az elmebaj, a bolondokháza felé talál kiutat. Egyébként Maupassant rövid életének utolsó éveit állandó szorongás, az õrülettõl való félelem ülte meg, és csakugyan, a zseniális író is a sárga házban végezte. Domokos Mátyás a Maupassant-novella sugallatain túl talán ezt a háttértörténetet is kiérezte az én Héraclius Gloss-omból: aki a végsõ kérdések ketrecébe zárva él, abban kizökken az idõ, s megeshet, hogy ott fejezi be, ahol Héraclius Gloss. Kedvemre van ez az értelmezés, benne lehet ez is a versben, csak gazdagítja, ha beleértem, különben is mindig úgy képzeltem, hogy a modern versben sok szólam fonódik össze. De én mégsem ezt akartam megírni. Az elsõ sorok (Mióta járom egy lefokozott lét / káprázatokkal vemhes folyosóit, / ez irgalmatlanul körülhatárolt, / de sejtelmekkel villámló sötétet?) csak elismétlik, a magam képére formálva, a vers természetéhez igazítva, amit az imént a Maupassant-kisregénybõl idéztem. A szavakat, a társításokat-kapcsolatokat, a képeket s talán leginkább a mondatszerkezetet most is, majd négy évtizeddel a vers megírása után, egészen a magaménak érzem. De hadd mondjam el, ezúttal terjengõsen, mit szerettem volna vele mondani. Valamilyen felsõbb hatalom, ilyen-olyan vétkeinkért, egy alacsonyabb rendû létbe zárja lelkünket, így képzelik a lélekvándorlás hívõi. A metempszichózisról gyerekkoromban sokat hallottam. Mostanában megint sûrûn beszélnek róla. És nem csak társaságban, felületesen. Freud annak idején még csak a magunk külön lelkének múltjával törõdött, csak a gyerekkorunkba akart bennünket visszatéríteni, ott kellett orvosnak-betegnek közösen megtalálni elmerült (eltemetett), felnõttlelkünket alakító élményeinket. A mostanában elterjedt, bensõ alkatrészeinket, mûködésüket sokkal távolabbról magyarázó regresszív pszichoanalízis a magzatvízen túlra visz, elõzõ életeinkben keresi az egyedet torzító vagy jótékonyan formáló erõket. De ha ebben nem hiszünk is, mindnyájunknak vannak különös tapasztalatai. Vannak megmagyarázhatatlan, mégis valami forrásra utaló álmaink, pillanataink, amelyekben megokolhatatlan szorongást vagy gyönyörûséget érzünk, ráismerünk egy-egy helyzetre, mintha valamikor, ki tudja, hol, mikor, már átéltük volna. A franciáknak külön kifejezésük van rá, a déjà vu. Voltak nekem is, gyerekkoromban, ahogy akkoriban illett mondani, atavisztikus álmaim. Az egyik vissza-visszatért: egy fán kuporgok (ennek az álomnak volt fogható háttere is, nagyon szerettem fára mászni, alkalmas ágakon, elágazásokban megfészkelni, nemegyszer le is estem), egyszer csak elfogott valami rémület, s már éreztem is a zuhanás szédületét. Talán a szervezet ösztönös önvédelme volt, hogy mielõtt a földnek csapódtam volna, mindig felriadtam. Nem tudom, hallottam-e a felnõttektõl, vagy olvastam valahol, lehet, hogy majd csak Makón, talán éppen a tizennyolc-húsz éves koromban agyonolvasott Freud valamelyik könyvében, hogy ennek a szorongásos álomnak õsemberkorunkban van a gyökere: eleink gyakran fán aludtak, ott nem ejthették el õket a nagy ragadozók, de, valóságosan vagy álmukban, le-leestek, s ránk, utódainkra hagyták a réges-régen okát vesztett rettegést. Késõbb Jungban is olvastam valami hasonlót a tudat alatti képzetek archetipikus formáiról, az emberiség közös tudatáról, a különféle hitvilágokban, mítoszokban helyrõl helyre vándorló vagy egymástól függetlenül megjelenõ õsképletekrõl. Ebben, így vagy úgy, hittem.
 
A Maupassant-elbeszélés vérfagyasztóan humoros. A lélekvándorlás neki csak arra kell, hogy kicsúfolja vele megrendítõen gyermeteg hõsét. Én a kölcsönvett gyámoltalan doktor monológjában komolyan veszem, ezért az emelkedett hang, az erõsen megvilágított kontrasztos képek, a színpadias rendezés, a töprengés dinamikáját, a zaklatott gondolkozás természetét leképezõ, a vers írása idején nekem már amúgy is kedves hosszan futó, de minden szakaszukban megszerkesztett, sûrûnek szánt mondatok. De a metempszichózisban való hitet feltételes módba szerettem volna tenni (Mert ha igaz - ha igaz hát, hogy vándorol a lélek) és kimondatlanul egy másféle jelentést kínálni. Vagy éppen többféle lehetõ értelmezést. A versindító négy sor nemcsak egy új és új testbe, a létezés alsóbb szintjeire utasított lélek, ki tudja, mióta tartó vándorlásáról szólhat, hanem egy körülrajzolható, anyakönyvezhetõ emberi lény, az egyszeri egzisztencia állapotáról-sorsáról is. Mondhatja egyszerûen azt is, hogy különféle kényszerek közt kanyargó életünket szûknek, fogyatékosnak érezzük, ha fel-felfénylenek is benne szép pillanatok, káprázatok, sejtelmek, valamilyen teljesség ígérete. De ha valahonnan ismerõsnek tetszõ álmainkra, forrástalan ismereteinkre, sose tanult tudásunkra, megokolhatatlan mámorainkra, kínjainkra gondolunk, hihetjük akár azt is, hogy ezeket a szilánkokat valamelyik elõzõ életünkbõl hoztuk magunkkal. Honnan különben egy-egy felszökõ / homályos álomkép vagy foghatóan / világos rajzú részlet, épp csak / valami összefüggésbõl kivetve? De akkor már inkább hihetünk Jungnak, lehet, hogy az emberiségnek csakugyan van valami egyetemes emlékezete, vannak örökletes formái kollektív tudatának a nehezen megfogalmazható vagy éppen megfogalmazhatatlan mégis-kifejezésére. De gondolhatok valami hasonlót földhözragadtabban is. Többnyire tudjuk, mit örököltünk apánktól, anyánktól, mit, rajtuk keresztül, nagyszüleinktõl, s hihetõ, hogy nemcsak tulajdonságokat, hajlamokat, hanem valami többet is. És ha, adatok híján, nem tudjuk is kinyomozni, nyilván maradt ránk ez-az névrõl ismert vagy ismeretlen eleinktõl, régrõl, akár azt is mondhatnánk, az idõtlenségbõl. A lélek így is vándorolhat. De ezt, remélem, a versben jobban el tudtam mondani: ha igaz hát, hogy vándorol a lélek, / elménk beláthatatlan terein / nagy seregek vonulnak mozdulatlan / egymás lakatlan sorsain keresztül. Ezzel azt akartam volna mondani, hogy az olyannyira magunkénak érzett, személyes sorsunk formálta tudatunk (lelkünk) magunkkal hozott elemekbõl is épül. Természetesnek vesszük, hogy vannak velünk született ösztöneink, az úgynevezett énünknél hatalmasabbak, a kilátástalan helyzetekben is élni késztetõk, a fajfenntartást szolgáló szexualitás. És ki tudja, még mi mindent, kevésbé nyilvánvalót kaptunk örökül, milyen seregek foglalták el elménk beláthatatlan tereit? Helyzetek, kapcsolatok, okok tûntek el, de következményeik bennünk maradtak. A szorongásaink sújtólég-robbanása egy réges-régen elsüllyedt világra, idõkre-terekre vall. Ezért földalatti, egymásra torlódott geológiai rétegek alól érkezik. Ebben a három sorban: két szemünk közt a keskeny félelem, / egy alacsonyabb rendû létre valló / riadalmaink vágtató bozótja még félig állat õseink félig-sem-tudatát tettem oda a magunk érzéstömegei mögé. Az õsragadozók elõl az õsbozótosokban menekülõ (azért vágtat visszafelé a bozót) elõembert. Miért ne maradhatott volna ránk a kis helyre szorult, fejet sajdító rémület, két szemünk közt a keskeny félelem. (A keskeny szerepe az volna, hogy testiesítse, anyagszerûvé tegye a kínt.) S ennek az ellenkezõje: egy fala-omló pillanat / oktalanul fénylõ gyönyörûsége. Mert mámoraink, elragadtatásaink is lehetnek megmagyarázhatatlanul aránytalanok. A folytatásnak: s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen / barlang alacsony pézsma-éjjelébe kétfelé ágazó jelentése lehet. Odagondolhatjuk a sokunknak ma is valamilyen menedéket, védelmet, még valami többet is ígérõ barlangot, de a pézsma-éjjel, kivált a folytatással: a hús fekete éhétõl ütöttennel az asszonytestet is a vers képzetkörébe vonja.
 
A verszáró sorpárt nagy kedvvel írtam, és szeretem ma is. Pedig csak lazán kapcsolódik az elõzményekhez. Ráadásul: nem éppen eredeti gondolat, hogy az ember, sok millió éves tapasztalatainak hála, homo sapiensszé válik. Én belülrõl képzeltem el a koponyát: mint a Pantheon, mint egy bazilika boltozata. De nem csak a befejezés közhely. Szinte minden az, amit a versben összehordtam. Az alapötletet, ha a magam kedvére átformáltam is, Maupassant-tól vettem. A többit innen-onnan. A lélekvándorlást valamelyik (hindu, egyiptomi, görög) hitvilágból vagy a mai ezoterikusoktól, de leginkább, bevallom, felszínes hétköznapi ismereteimbõl. Vagy Freudtól, Jungtól, hézagos emlékezetemre hagyatkozva. De hogy a vers jó-e vagy sem, kell-e mondanom? Nem ezen múlik. Hanem azon, hogyan tudja az ember áthevíteni különféle trükkökkel, képekkel, jól megvillanó társításokkal, nem rendes helyükre tett, váratlan jelentéstöbbletet nyerõ szavakkal, a szabályostól akár elütõ, meg-megtört, mégis mértani mondatszerkezetekkel, egyszóval, az anyag megformálásával, azt a valamit, amit versnek szánunk.
 
 
Sárangyal
 
Viharában hogy villódzik-remeg
a világ, belsõ tûzzel hogy világít
szeles tetõitõl a részletek
földközeli zöld mikrokozmoszáig!
 
Hogy pazarolja formáit a lét,
kísérleteit hogy felcicomázza,
tán hogy feledje végsõ szégyenét
a nyomorúság hártyaboltú háza.
 
Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz
vállalkozásunk bizonyos kudarcát,
ne nézz fel, ha a gyászos jelenés
feléd fordítja tagolatlan arcát:
 
egy szögletes nagy angyal, odaforr
az ónpikkelyes dörgõ bádogégre,
és kirajzik a korszerû pokol
a kataklizmák fojtó közegébe.
 
Nem ördögök - nem áltatom magam:
a semmi maró savaiban ázott,
elvont, idõtlen-térfogattalan,
barlangiszonnyal vemhes látomások.
 
Sárangyal! Lázcserepes arcodon
elvadult, fonák sarjadzás virágzik,
egy láthatatlan romboló atom-
robbanás ólom-záporában ázik.
 
S a tõrbeesni mindig kész anyag
rendjében püffedt formáit kibontja
a gyanútlan, boldog felhám alatt
egy tarjagos taplótûz-belû gomba.
 
Hit, értelem Szent György lovagjai,
legendák opál-lapjaira vésve!
Fel, képtelen dárdát hajítani
a lét szívén megfészkelt szenvedésre!
 
 
Testünk felett
 
Két napon át rekedten kiabáltunk,
testünk felett jajgatva álltunk,
harmadnap darabokra törtünk,
a nyirkos földön elhevertünk.
 
Most már kicsit se moccanunk,
érezzük rothadó szagunk,
romlott vérünk fekete tinta,
csírák pattognak csontjainkban.
 
Fekszünk a fényes fák alatt,
éj, nap szikrázva ránk szakad,
szárnyak suhognak, szél lobog,
vonulnak fémkék záporok.
 
Tornyot sajdít a messzeség,
sebezhetetlen kék az ég,
zuhog a csillámzöld folyam,
a világ héja ránctalan.
 
Hát lássatok, hát sírjatok!
Porba jeleket írjatok!
Kín fészke: romlandó húsunk!
Kövekhez nem hasonlítunk.
 
 
Se irgalom, se akarat
 
Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
 
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki- s bejár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
 
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.
 
 
Hajnali vázlat
 
Erõs zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.

Nyugodtan ingó távolok
résein rezgõ fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.

Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.

Zuhogó hét sugárba nõ
a fényes szárnyú telt idõ,
hét oszlopa közt zúg a mély,
part nélküli, hatalmas éj.
 
 
Szél
 
A fák belülrõl izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.
 
Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.
 
Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.
 
Sajgó tûzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.
 
 
A kert
 
Lángok perzselik a bozontos
csendet, mohón egymásba nõtt
füvek, dudvák, bokrok, virágok,
imbolygó nagy fenyõk.
 
Lángon, füvön, bokron, virágon
indák hulláma sustorog.
Este a lombból kirepülnek
a pelyhes csillagok.
 
Kék mélység sodrában remeg
a lábbal-felfelé világ.
A földben néma seregek.
És izzanak a fák.
 
 
Átlátszó víz
 
Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
 
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
 
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?
Magányunk hûvös ragyogása
késként karcolja bõrünk.
 
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevenen elragad.
Így õriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.
 
 
Folyékony világ 
 
Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
 
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedõ vonalak.
 
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyûrûz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
 
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.
 
 
Kagylóba, héjba 
 
Szikár hegyeken lengenek
sovány gebéink árnyai.
Zörög a sorsunk, mint a szalma.
Próbálj magadba szállani.
 
Széjjelszórt csillagok között
fagyosan feszül a világ,
hûvös szelek hegyén lobog
a határtalan pusztaság.
 
Kagylóba, héjba, kõbe bújj,
hegyes tüskékkel védd magad,
mint aki tudja az igét,
s magából mindent kitagad.
 
 
Áttetszõ ködben 
 
Virágot gondol a halottak
megroppant koponyája.
A szél rejtelmes jeleit
konok sziklák arcába vájja.
 
A bozontos táj sistereg,
valami áram zúg a mélyben,
csigák, moszatok, kusza indák
derengõ, fülledt sûrûjében.
 
Áttetszõ ködben a világ
parázsló növényzöld szíve.
Hol az ige, mely beledobhat
a lüktetõ láng-semmibe?
 
Hol az a bálvány, hol az isten,
hol ama tudás kútfeje?
Milyen áldozat kell az égnek,
mely feloldozást vérzene?
 
 
Kígyó légy és szelíd galamb
 
Most egyre sûrûbb lesz a zaj.
Fullasztó hosszú éjszakák
öldöklõ fénye villogat
a meghasadt felhõkön át.
Görgeteges hegyéleken
botladozó, meghallod-e,
ha a kopár sziklák fölött
szélvészként zendül az ige?
Most minden út hamis lehet,
fontold meg jól, hogy merre mégy.
Vigyázz, nehogy szándéktalan
elleneidnek pajzsa légy.
Nyitott szemmel köszöntsd a jót,
s ne imádj bamba szenteket.
Kígyó légy és szelíd galamb,
amint rendeltetett.
Szegd föl sebzetlen homlokod,
hadd lássák: nincsen rajta bélyeg.
Majd fel is oldoznak talán,
ha bûntelenül elítélnek.

Novák Imre
A cikk 2018. február 1-jén került fel a világhálóra.
 
Visszatérés
az IRODALOM rovat
további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
fõoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zsuzsanna utca 3. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget123, szerkesztõség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
A NapSziget folyóirat
2002-2010 között
nyomtatott formában
30 lapszámmal jelent meg.
Rendelje meg Ön is!
1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3.

a Magyar Mûvészeti Portál
 
 

Magyar Mûvészeti netLexikon nDátumok a mûvészetben

Képzõmûvészet | Iparmûvészet | Fotómûvészet | Filmmûvészet
Irodalom| Zenemûvészet | Színházmûvészet | Táncmûvészet | Népmûvészet
Szakrális mûvészet | Építõmûvészet | További mûvészetek

NapSziget online nNapSziget folyóiratnNapSziget Mûvészeti DíjaknNapSziget Mûvészeti Fesztivál

Mûvészettudományok | Mûvészeti oktatás | Mûvelõdési intézmények
Könyvtárak | Múzeumok | Galériák | Antikváriumok/Antikvitások | Mozik | Színházak
Folyóiratok | Rádióállomások | TV-csatornák | Mûvészeti alapítványok

Új mûvészeti honlap ajánlása nNapSziget a Mûvészetekért Alapítvány nPartnereinknMédiaajánlat
 

 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napszigetn06-30/520-1428nH-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
© Netright Lajtai Gábor, NapSziget 1998-2017