vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napsziget123n06-30/520-1428nH-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
IRODALOM
Az Izolált én
Szebben élt, mint ahogy lehetett - Vas Istvánról
Vas István kapcsán sem kell félnünk az elismerõ szavak használatától, hiszen példaértékû, hogy a XX. század ideológiailag viharos, ellentmondásos, háborús idõszakában is igyekezett az örök emberi értékeket, magatartást képviselni. A magyar irodalom kánaáni bõségének egyik legnemesebb értéke, jelentõs alakja, bár napjainkban ritkán említik, mûvei alig jutnak el a mai olvasókhoz, de kétségtelenül elvitathatatlan szerepet játszott irodalmi életünkben. Nem impresszárió volt, hanem költõ. Kitûnõ ajánlókkal érkezett. Kassák és Kosztolányi fedezte fel és Babits fogadta be az irodalom titkos lovagrendjébe.
 
Vas István
 
Vas István
 
Vas afféle többrétegû kuriózum költészetünkben. Az õsi forrásokhoz nyúlt vissza. Hagyományõrzõ költõ, aki életmûvében minden irodalmi mûfajt hasznosított. Észjárását tisztánlátás jellemezte, a maga folytonosságát élte meg erõs emlékezettel, tudta, mihez hû, mit hagy el. A tisztaságot, az erényt nemcsak a testiség vonatkozásában értelmezte, hanem a gondolkodásunkra, magatartásunkra is. Nála is, mint minden költõnél, a hangja a legfontosabb, hiszen ez többet nyom a latban, mint a tartalom vagy a forma. Ez még a metafora szellemiségénél is fontosabb, mert a hang hordozza a képzettársításokat. A költõ hangjával szerzi meg a bizalmat, amivel eléri, hogy odafigyeljenek rá, és neki nem csak egy hangja volt. Tehetséggel megáldott író, irodalmár, fordító, kritikus, aki nem ájult el saját magától, sikereitõl, tehetségétõl, de mindig igyekezett kihozni magából a legtöbbet. Hellenisztikus példákat követett formai és tartalmi szempontból. Életképessé tette a hexametert. Az archaizáló affektáció és a természetes közbeszéd felé tágította a versnyelvét. Komolyan az utóbbit vette. Õ képviselte az átmenetet a Nyugat harmadik korszakától a Kassák-féle avantgárdon át a klasszikus formákig visszanyúló Kosztolányi és Babits verseléséig, majd kései költészetében a lázadás és a beletörõdés kettõsségével szólalt meg. Több kritikus történelmi korszak tanúja volt, a neobarokk Horthy-korszak, valamint a Rákosi- és Kádár-féle kommunizmus túlélõje. Látta, hogyan öli meg a lelki brutalitás a szabad emberi szellemet. Átélte, amikor az irodalom csak néhány száz emberben mûködött, és nem a szellem piacain, fórumain, pedig tudta, az irodalomnak tér kell, közeg, irodalmi élet nyüzsgéssel, véleményekkel, vitákkal, megegyezésekkel, õrségváltásokkal. Kölcsey óta világos, hogy a kritika, még ha fáj is, hasznos.
 
Vas István 1910-ben született Budapesten, katolikus családban, de õsei között zsidó rabbik is akadtak. Kereskedelmi fõiskolát végzett Bécsben, ott találkozott a szakmai tárgyak mellett Freud és Marx tanításaival. Elsõ feleségével, Nagy Etellel, Kassák nevelt lányával való kapcsolata és érdeklõdése, költõi világlátása az avantgárdhoz fûzte, majd a Nyugat köréhez kapcsolódott. Tudatosan tanulta a verselést. Pontosság és irónia jellemezte. Ha olvasás közben megragadta egy ritmus, akkor annak a hangzásnak az alapján írt egy verset. Ezeket gyakorlatnak szánta, és kevés került be közülük köteteibe. Amúgy is szigorú kritikusként rostálta könyveit szerkesztésükkor. Az ellentétek keresztezési pontjait vizsgálta, fontos volt számára a látottak átélése. Önéletrajzi személyességû és az élet közvetlenségével telített lírát írt a vállalt keserû múlttal. Képes volt különbséget tenni a dolgok között, mint ahogy az énekes madarak is képesek szétválasztani szín szerint a nekik való eleséget. Tudta, amit ír, azt csak õ mondhatja el. Olyan írótípus volt, aki nemcsak azért írt, mert erre volt kedve, hanem azért, mert volt mondanivalója. "Robbanó töltetû gondolatai fojtva erõsödtek." Barátjával és sorstársával, Radnótival lázadó alkatok voltak.
 
Érdekes évszázadban élt, amelynek néhány felvonását szívesen kihagyta volna. Ezekbõl válogatta, mit ír meg, mit nem. A történelem osztotta részekre életmûvét, és a korok szellemisége befolyásolta az õ világlátását is. Oly korban élt õ is, amikor mítoszok foszlottak szét, utópiák tûntek el, álmok zúzattak szét. Hazaszeretetét semmi sem kezdhette ki. A nemzeti hagyomány ötvözõdött a világirodalmi szellemi áramlatokkal, ezért mondhatjuk, hogy a Nyugat hagyományainak folytatója. Már fiatalon felfedezte benne Fejtõ Ferenc, hogy nemcsak hangja van, hanem képességes költõ, de nem kapott könnyen kifutópályát az irodalmi életben.
 
Minden korosztály életében van nagy megrázkódtatás. Õt is kegyetlenül figyelmeztette a kor "jövevény" mivoltára. Ezek gyógyíthatatlan sebeket hagytak lelkében. A XX. század elsõ felében hozott zsidótörvények õt is kizárták a magyar városok visszacsatolása felett érzett örömök részesei közül. Õ nem volt "illetékes az örömre", sõt a zsidótörvények miatt bujkálnia kellett, mert eljött a modern mágiák kora - ahogy fogalmazott. 1944-ben Ottlik Géza lakásában rejtõzött, aki osztozott Vas Istvánnal abban, hogy sorsközösséget vállalt kora üldözöttjeivel. Meggyõzõdhetett arról, hogy a háborúnál minden jobb. Nehéz idõket élt át. Többször hívták munkaszolgálatra, akár Radnótit, amit nehezen bírt gyenge szervezete, és a nehéz munka a lelkét is megviselte a megalázó bánásmód miatt. De Vas nem vált mítosszá, mint Radnóti. Többször próbált meg öngyilkosságot, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen léttõl, de életben maradt. Szellemileg is kettõsségben élt: a lázadás és a rezignáció tartotta hatalmában az ország romló erkölcsi állapota miatt. Megtapasztalhatta, hogy a kultúra is antihumánussá válhat, de hitt abban, hogy az olvasás és az írás gyógyítja az emberiséget. Ebben rejlik szellemi ereje és bája.
 
Írásait tekintve a régies formákat használó költõ mögött igazából egy modern lázadó ember állt, aki tiltakozott az emberellenes kor ellen. Az örök emberi értékeket hangsúlyozta a társadalmi jelenségekben. A költõietlenséget is poézissá tette. A teljességre törekedett. Képes volt visszatérni az írás nulla fokára, mert a történetek véget értek, vagy majdnem véget. Mégis címû versében az emberi életúton haladt végig, ahol látjuk, melyik mezsgye merre visz, mikor lehet, mikor éled a remény, hogy mégis, mikor szól a múlt arról, hogy majdnem, aztán végül is minden úgy lesz, ahogy lehet. Tudta, hogy az Univerzum nem törõdik velünk.
 
A világháború utáni mûveit érzelmekkel telt gondolatiság jellemzi, izgatta a társadalmi, szellemi változás. Múlt és jövõ, illetve romlás és túlélés kapcsolatán merengett. Egy ideig az új közigazgatás hivatalnoka, miniszteri számvevõségi tanácsos, de inkább könyvkiadónál akart lektor-szerkesztõ lenni. Õ nem hitte azt, hogy csak akkor alkothat nagyot az ember, ha egy eszme rabja lesz. Nem gondolta, hogy a politikának és az irodalomnak szövetséget kell kötnie, hogy együtt képviseljék a helyes életet. Aztán amikor a politika az irodalom szószékére emelkedett banális elõadásokkal, bajba került. Lukács Györggyel való vitája miatt a kommunista hatalom háttérbe szorította, ekkor fordításokból élt. Saját maga kérte, hogy zárják ki a pártból. Nem tette meg azt, amire kérték, és Istentõl sem akart semmit, így túlélte vezérek pusztulását.
 
Magánélete az ötvenes évek elején ért révbe Szántó Piroska festõnõ mellett, aki élete végéig a társa maradt, nem egy könyvéhez készített illusztrációt.
 
Elévülhetetlen érdeme a mûfordítói munkássága. Az õ idejében a fordítás lehetõsége "becses portéka" volt, neves írók álltak sorba egy-egy könyvért, még a silányabbakért is. Leggazdagabb mûfordítói hagyatékkal rendelkezõk között tartjuk számon. Nemcsak találomra, hanem módszeresen igyekezett fordítani. A választott mûvek eszmei hitvallást is jelentenek. Kassák után õ is úgy gondolta, hogy a fordítás olyan, mint a táncruha. Az eredeti stílusréteget csak jelezni kell, nehogy elnehezüljön a vers vagy a próza, hogy könnyen mozogjon benne a fordító és az olvasó. 
 
Irodalmi tájékozottságunk is szegényebb lenne munkássága nélkül. Villon, Apollinaire, Goethe, Cicero, II. Rákóczi Ferenc, Schiller, Shakespeare is az õ nyelvén szólalt meg magyarul. Vas mûfordításai is a jó borok, szivarok, finom étkek ízét idézik. Nyelvi mûveltséggel feleltette meg egymásnak a nyelvek szóképeit. Érezte a messzeségek üzenetét. Idegen hangokat, színeket, fogalmakat nevezett meg a magyarra ültetett szövegekben (versekben, drámákban, regényekben), mint ahogy a zongorista is újrateremti a kottából a zenemûvet és hangokká, hangzássá alakítja, lélekkel tölti meg.
 
Verseinek szekszepilje van, de a szavak nem hoznak megkönnyebbülést az olvasóra. Élettörténetének belsõ tükreit nézhetjük. Az õ írásaiban a boldogság lopott jószág. Rousseau nyomán hitt az ember eredendõ jóságában, de látta, hogy a valóságban elaljasulnak az eszmék. Aztán a komoly gondolatok a viszály élesztõi lesznek. Utálta korát, de nem az embert. Korábbi századok csábító szépségei vonzották, mert elkalandozni van elég út. A mûvészet felõl közelített a "nem-mûvészet" felé. Nem mutogatta magát, alapvetõen szégyenlõs természetû volt. Tudta, az írónak az igazi társa az olvasó, és ehhez tartotta is magát. Ez adja írásai aranyfedezetét.
 
A "keményfedelû" könyvek költõje, olyanoké, amelyek a belsõ igazságokat keresik. Nyersanyaga az intellektuális kételkedés, a rezignáció. Általánosan ellenzéki lelkülettel, gondolkodással a személyiség egységének a hirdetõje, a racionális világlátás képviselõje, nála elsõ volt a tapasztalat. Az érzelmek reflexív kifejezõje. A romantikus elvágyódástól a racionalitásra épülõ gondolatok kettõssége jellemezte. Berzsenyi vízjele az õ verseiben is benne van. Elégikus emlékezõ, a jövõt bizonytalannak látó költõ. A tudat önvizsgálatára épült a gondolkodása. Az idõ a központi a témája, melyben az angyalföldi villamos a kárhozatba ring, süpped alatta az idõ, és madarak szállnak szárnyak nélkül.
 
Nézzük legismertebb versét, a Cambridge-i elégiát. Ebben is több idõsíkban fogalmaz. 1960-ban jelent meg a Rapszódia egy õsi kertben címû kötetében. Rólunk, magyarokról ír benne. Magyarságélmény átélése szólal meg itt is bizakodó megnyugvással. Igazi Vas István-i vershelyzet: múlt és jövõ, némi remény és elmúlás ötvözete. Egy 1959-es nyugat-európai utazás emlékét idézi fel. Szimbolikus a versbeszédje. Kiindulópontja a kedves angol táj. Szerencsés volt, hogy eljuthatott oda, miközben barátai börtönben ültek. Utazni akkor nagyon nehezen lehetett, különleges élmény volt, csak a kiválasztottak tehették meg. Õ úgy került közéjük, hogy az angol külügyminisztérium meghívta. Ez a Shakespeare fordításoknak szólt. Így ismerték el munkáját.
 
Kétféle nemzeti sors jelenik meg az elégiában. 1956 is lappang a versben a Sárospataki sub rosa teremmel, ahol Wesselényiék a titkos összeesküvést szervezték, aztán ott bujkál a halál a kivégzésekkel. Nádasdy, Zrínyi Péter és Déry meg Zelk. A vers a nyolcvanas évek óta iskolai tananyag, pedig õt ritkán veszik fel a tanítandó költõk közé. Önvigasztalás árad belõle valószínûtlen optimizmussal. Cambridge az idill, Sárospatak a sorstragédia. Filozofikus mû történelmi tapasztalatokkal. Angliában a harcok demokratizálódási eredményt hoztak, míg nálunk mindig a fennmaradás volt a tét. Itt folyton a nemzethalál képe fenyeget, de ettõl a világtól nem lehet elszakadni. Jambikus lejtésû érzelmi emelkedések, zuhanások adják az elégia rapszodikusságát.
 
XX. századi irodalmunk jócskán rászorul a felülvizsgálatra, az elemzésre. Kétségeinket kellene eloszlatni afelõl, hogy valóban létrejöttek-e a szabad mûvészet által elismert alkotások, vagy politikai, faji, ideológiai behatások, torzítások után beszélhetünk magyar irodalomról, magyar mûvelõdésrõl, tanításról (célzatos fordítások, írások), valamint kultúráról. Nálunk gyakran nem lehetett racionálisan viselkedni, gondolkodni, gazdálkodni. Itt minden ok nélkül minden gyorsan elveszhetett, nem kellett ahhoz lóversenyre járni vagy kártyaasztalhoz ülni. Hány tehetséges költõ, író került a politikai süllyesztõbe, hányan fuldokoltak a század szûk levegõjében!
 
Vas István bánatos hangú költõ, hibátlan vágazatú verseket írt. Birtokolta egy igazságos világrend szellemi értékeit. Lázongott és lelkesült verseiben. Nem volt mentes a támadó hangtól sem. Bölcsen és emelkedetten mondta el a véleményét. A háború után az elkövetkezõ kommunizmust új középkornak képzelte. Túllépett az õsi rombolás érzésén, elõkelõ humanizmusa nem hajlott az erõszak felé. Soha nem vesztette el a hitét az emberben, bármilyen baj is érte. Védelmi egyensúlyrendszert épített ki az ortodox türelmetlenségtõl a szabadelvû türelmességig. Illyéssel - akivel minden irodalmi hadjáratban egy oldalon állt - a marxizmus eretnekjei voltak.
 
Hiába töltötte élete nagy részét tisztes polgári foglalkozású könyvelõként, Vas költõi magatartását nem lehet a hivatalnok létébõl kibontani, a pontos ügyrendhez való ragaszkodó tisztviselõ viselkedésébõl levezetni. Nem oldódott fel a hétköznapok praktikumában. Nem a mindennapos hivatali munka szövege jelenik meg írásaiban. Inkább az olvasók elõtt zajló dalnokversenyen induló költõ szövegét írja, amelynek a valóság és a világirodalom a nyersanyaga kora életérzésének megfogalmazásában. Szabó Lõrinc így fogalmazott: "Jó erõs hullámzás van a verseiben." Ezzel duzzasztotta is önérzete vitorláit.
 
A legvidámabb barakkban, a gulyáskommunizmus idején már díjakat is kapott. A József Attila-díjat követte a Kossuth-díj. Távol volt a politikától, de elismert alakja volt az irodalmi közéletünknek. Nem merült el az aktuális politikum meghatározottságában. Az ovidiusi "csak mûvészet" gondolatvilágában élt. Nekünk szegzi a civilizáció bonyodalmainak hol gyilkos, hol csak felõrlõ hatását, ami rossz közérzetünk alapja.
 
Igazából lírai költõ volt, a világot megérteni és kifejezni vágyó verselõ. Átélte a költészet és a szerelem kiszámíthatatlan fordulatait. Választékos kifejezõerõvel bírt, mindig a logika szabályai szerint gondolkodott, fogalmazott. Kereste az igazság biztonságát. Gondolatébresztõek írásai, mûveihez kommentár fûzhetõ. Õ maga is írt egy önéletrajzi epikus prózát, amiben mûvei magyarázatát is olvashatjuk. Megvilágítja mûvészete és élete hátterét. Ebben sorra veszi kora költõit, íróit, kritikusait, mindenkit, aki az irodalom körül tevékenykedett. Egyenes beszédben szólt kortársairól. Hasznos forrás a kor megítélésére, szinte irodalomtörténeti olvasókönyv is. Goethe önéletrajza volt a példaképe. A Mért vijjog a saskeselyû? címû írását is õ ihlette. Ebbõl az önéletrajzi írásából olvashatjuk költészete és a valóság kapcsolatát saját értelmezésében. A XX. század kultikus helyeire kalauzol bennünket. A Nyugat Dunacorso törzsasztalához megyünk, majd a Japán, New York kávéházak vendégei között találjuk magunkat, a viták közepette.
 
Vas szerény, tépelõdõ, gyöngéd az emberi vágyak iránt. Drámai klímát teremt, de méltóság van benne. Képei szemérmesen takargatják érzelmi tartalmukat, hiába fogalmazott egyszemélyes érvényességeket. Érzelmi-hangulati jelentésvilága rezignáltságot, csendes beletörõdést hordoz, erre jó példa Nyári szél címû verse is. Egyszerûsége nemcsak eljátszott "szerep", hanem védekezés, maszk, amely mögé gyakran bújt a XX. század költõje. "Nyári szél a szépek szépe fut a kerten át / Álmaimon át is" Õ különkocsiban bámulja a nagy úton magát a vagon falában lévõ hosszú tükörben, idõben néha vissza is tekint. Magányos utazás elképzelt társakkal, mert nem lehetett együtt utazniuk.
 
Aztán jönnek a kérdések: "Létezik mégis a jó halál?" és "hol a vonat mikor indul kérdezni mit ér". Aztán a kérdezõsködést is abbahagyja, de el nem veszett a látása, hiába idõz az üres házban csupán a konok türelemmel, a társával találkozik. Akinek a konok türelem a társa, az képes várni, képes tûrni, mert van benne remény. Vas finoman érinti a súlyos dolgokat. Képes közös kínjainknak formát adni, amelyekkel önmagunk is birkózunk.
 
Amúgy õ is Budapest szerelmese volt. Ezerszer énekelte meg bérházait, palotáit, a terein nyüzsgõ árusokat. Urait, szegényeit, a dolga után futó polgárait és dolgát nem lelõ téblábolóit. Megszállottjait, kóklereit. Õk utaznak Pestrõl Budára, Angyalföldre, velük zörög a villamos, õk zötykölõdnek a kocsikon. Õk ülnek a kávéházakban, kocsmákban, sétálnak a parkokban, és õk bújnak a városban vérzivatar idején. A város számára egyszerre az élõk és az élettelenek helyszíne, tája, vidéke. Elfojtjuk lélegzetünket ihletett hangulatai olvasásakor. A kényes ízlésûek is érdekesnek találhatják. Nála minden könnyed, természetes, fel sem tûnik, mennyi mindenrõl szó van, hány hangon szólít meg minket. Pesti elégia címû verse szenvedélyes vallomás. Hiába a mocsok az utcán, a hulló vakolat, a kiszámíthatatlanság, itthon mégis Budapesten van õ is. Itthon, az 1957-es Budapesten, ahol a "gyász bíborát latyak fedi", és "a Körút sebeit köd", és a múltból még emlékszünk, hogy "sosem volt remény hallatta itt fiatal füttyszavát". A vers az 1956-os októberi forradalomról szól, ahogy késõbb fogalmazták: a "sajnálatos eseményekrõl". A szovjet hatalom és kiszolgálói rágalmai, hazugságai "ólmos esõként" hullottak a városra és az itt élõkre. De Vasnál megint feltámad a remény, "nem gyõzhet a Végzet", mert a "Város kõszíve nem állhat meg soha", de ha mégis, az "Idõben újra felépülne, mert joga van hozzá."
 
Verseibõl árad, hogy mindenki vigaszra szorul, senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve, és az esõ mindnyájunkat egyaránt ver. Tartózkodó eleganciával viselte az õt támadó irodalmárok szidalomkórusát. Gyakran érték fûszeres nedvekkel teli kritikák. Nem volt diplomataköltõ, ahogy egy korabeli kritikus nevezte, aki csak rajtaütéssel akarja meggyõzni a közönséget rejtett célzásokkal, valamilyen világnézetbe való beugratással, de közben távolról szemléli az olvasót.
 
Nem szeretett az árral úszni, úgy gondolta, hogy nem kell félni a korból kimaradni. Egyik versében így ír: "Adj bátor szívet és elmét, / Vígan kimaradni e korból!" A költészetben lelt igazi otthonra, hazára.
 
Õ is a "baloldali álomlátás hajótöröttje" lett - ahogy Ignotus fogalmazott. Évekig igyekezett megõrizni a kommunista "Tant", ahogy azt Bécsben megtanulta, melyrõl késõbb azt írta: "A pokol útja jó szándékkal van kikövezve." Tudta, ahol a stílussal baj van, ott a hatalommal is, és õ is úgy tartotta, "nincs csodásabb valami az emberi dolgokban, mint az okok és a következmények láncolata." Tudta, hogy a "szocializmus kiment a divatból". Persze korábban õ is bedõlt a szocializmusnak, úgy gondolta, õ hivatott képviselni az új szocializmust, aztán elmúlt az eufóriája. Nem állt messze, hogy a marxizmust õ is "egy szakállas agyrémnek" tartsa.
 
Kellemetlen és borúlátó természete volt, a hivatalban kuviknak hívták. Balsejtelme tompító hártyája vonta be az elkövetkezendõ rossz elõérzetét, de vallotta, küzdeni kell, nemhiába volt a bibliája Madách Az ember tragédiája drámája. Nyílt és zárkózott volt egyszerre. A magasrendû gondolatok és a visszafogottság mûvésze. Ismerte a csend értékét, a meghitt pillanatok rögzítõje.
 
Vas Istvánt elbûvölte Nietzsche gondolkodásának szikrázó merészsége, még akkor is, ha néhány megállapításával (állításával) nem értett egyet. Nietzsche megkerülhetetlen volt számára, aki átalakította görögségfogalmunkat, és megteremtette az ember vadonatúj mítoszát, megalkotta a vallástörténet új útját. Gyakran kereste gondolatainak megerõsítését nála.
 
Kénytelen volt odafigyelni a világra, mert nem tehette meg, hogy nem figyel oda. Megszólította a sors. Tisztában volt vele, hogy mi, magyarok értékes kultúrát örököltünk. Vas István is úgy gondolta, hogy a változó korszellem mögött ott rejtõzik a magyarságtudat szelleme, ami szembefordult a barbársággal. Ez a keresztény, nemes szellem segített élethelyzetünket felfogni. Keleti jellemünk ebben találkozik az európai kultúrával, ami Krisztus elveinek logikus alkalmazásán alapul.
 
Õ is megszervezte a maga irodalmi életét. Mûveinek lényege a folyamatos elbeszélés, ahol nincsenek fölösleges megállók. A szöveg a versritmussal szigorú szövetségben a lényeget mondja el. Verseivel nem szórakoztatni akart, hanem mint a régi görög színházak, a lélek felüdülését, a szellem felemelkedést kívánja szolgálni. Elveti a modorosságot, a híg és olcsó szellemességet, a léha formákat, a felületességet. Tudta, mi nem tartozik az elmondható történetek közé.  Nem bújt rejtjeles képek spanyolfala mögé. Nem mulattatni akart, hanem a nyárspolgári kátyúból akarta kimozdítani olvasóit, hogy az igaz szépséget pillanthassák meg. Mûvei a lemondás katarzisát jelentik.
 
Nem volt Xerxes, aki megkorbácsoltatta a tengert, mert az nem úgy hullámzott, ahogy az neki tetszett. Õ inkább magát büntette, mert nem tudott szakítani azzal az ábránddal, hogy a mû kötelezi a mûvészt. Ebbõl vett lendületet. Szembe tudott nézni azzal, hogy nem fogadták el a kritikusok, és legszebbnek vélt verseit becsmérlik. A dicsérõ kritikák is inkább zavarba hozták, mint megelégedettséget jelentettek volna számára.
 
Húszévesen eldöntötte, hogy konzervatív költõ lesz, aztán kiderült számára, hogy a korszerûtlen klasszikum keresõje lett. Mestere lett a rímelésnek. A zárt verstani formák között tudta legjobban kifejezni azt, amit a világról mondani akart. A formák magabiztos ura volt. A sors neki is "elébe tárta", amire a költõnek szüksége van. Élete minden fordulata csiszolta gondolatait, stílusát. Értett a dísztelen és az egyszerû szövegekhez, de otthonosan mozgott a mély, filozófiai gondolatok kifejezésében is. Izgatták a "tegnapi asszonyok" és a "vándor id?".
 
Szép, egyszerû magyar nyelven fogalmazott, költészetének fõ ereje a harmónia, ami szókimondással megy eseményszámba - írta róla Weöres Sándor, amikor költészetének lényegi alapvonásait elemezte. Versépítményei robosztus vázára nem apró gondolatokat, megjegyzéseket tesz, hanem súlyos mondatokat. Erõs vonásokkal rajzolta versei alapjait, legjellemzõbb gondolatait. Ismerte a világ magától értetõdõ igazságait, és tudta: önuralmunk a legfõbb kincsünk.
 
Elkülönülésében reménytelen-analitikus mûvészi attitûdöt követett, amely a dezillunionizmusból fakadt, mint egy újromantika. Már nem hitt az egyenes vonalú fejlõdés szükségességében. Ok-okozati összefüggésben jelenítette meg a fikcióit. Az összegzések híve volt, egybefonva a magánéletet, az irodalmi életet és a történelmet. Múltja fölé hajolt, hogy kibogozza a dolgokat, az emberi viszonylatokat. Az utóbbi területen mélytengeri kutató volt, akinek ez a viselkedésére is hatással volt.
 
Végezetül álljon itt Megyek címû verse, amely az egyszerûség és a lélekbemarkoló vallomásosság példája.
 
Megyek
 
Az élet ha elenged
Indulni készen állok
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba
 
Ez is volt és az is volt
Kínból üdvözülésbõl
Uram eleget adtál
Megyek ha elbocsátasz
 
A mûvet kései versei között találjuk, az Anakreoni dalokból való. Itt is a görög forma adja a keretet. Tartalma az öregség és a halál. Központozás nélkül írta, lágyan futnak egybe a szavak. A megszólított az Élet, itt õ a Teremtõ, a legfelsõbb hatalom. Ha õ elengedi az embert, nincs apelláta, hiába szeretnénk még maradni a földön, hiába minden fohász: indulni kell. Túl a kínokon és üdvözüléseken, menni kell, ha az Élet elbocsát. Vasnál sincs sehol egy ellenkezõ szó, pedig még szívesen töltene bort a poharába, bár ebbõl is folyt elé, de beletörõdötten szól és megy.
 
Vas István is azok közé tartozik, akik igazolják, hogy a magyar irodalom sem lett, mint a tenger vagy az õserdõ, hanem elszánt férfiak teremtették tudatos munkával.
Novák Imre
A cikk 2017. július 24-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés 
az IRODALOM rovat 
további cikkeihez
Visszatérés az 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK 
fõoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zsuzsanna utca 3. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget123, szerkesztõség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
A NapSziget folyóirat 
2002-2010 között 
nyomtatott formában 
30 lapszámmal jelent meg. 
Rendelje meg Ön is! 
1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3.
 
a Magyar Mûvészeti Portál
 
 
Magyar Mûvészeti netLexikon nDátumok a mûvészetben 
Képzõmûvészet | Iparmûvészet | Fotómûvészet | Filmmûvészet 
Irodalom| Zenemûvészet | Színházmûvészet | Táncmûvészet | Népmûvészet 
Szakrális mûvészet | Építõmûvészet | További mûvészetek 
NapSziget online nNapSziget folyóiratnNapSziget Mûvészeti DíjaknNapSziget Mûvészeti Fesztivál 
Mûvészettudományok | Mûvészeti oktatás | Mûvelõdési intézmények 
Könyvtárak | Múzeumok | Galériák | Antikváriumok/Antikvitások | Mozik | Színházak 
Folyóiratok | Rádióállomások | TV-csatornák | Mûvészeti alapítványok 
Új mûvészeti honlap ajánlása nNapSziget a Mûvészetekért Alapítvány nPartnereinknMédiaajánlat 
 
 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napszigetn06-30/520-1428nH-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
© Netright Lajtai Gábor, NapSziget 1998-2017