vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
E-mail  n  Facebook  n  Twitter  n  Skype: napsziget  n  06-30/520-1428  n  H-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
SZÍNHÁZ
A nemzeti identitás és a hit a legerõsebb fogódzónk
az értékvesztettnek tûnõ világban
Bálint Márta Erdélyben a színpad, az anyaországban a pódium fényes csillaga
A Kárpát-medence egyik legnagyobb színmûvésze, a nagy klasszikusok, Szeleczki Zita, Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Ruttkay Éva szellemi örökségének továbbörökítõje. Nem elõször írok le hasonló elismerõ szavakat Bálint Márta színmûvészrõl, akinek különleges tehetsége, kiváló színpadi alakításai, elõadóestjei, amelyek többek között Lénárd Sándor, Kosztolányi Dezsõ, Székely János életmûvérõl nyújtanak teljességre törekvõ képet, minden értõ nézõt, hallgatót lenyûgöznek. Nem szavalja, nem is csak "mondja modernül" a verset, hanem a költõvel azonosulva éleszti újjá. A színpadon többször is láttam Jókai Anna Szegény Sudár Anna címû monodrámájában, s mindahányszor megkönnyeztem. Nem játszott, hanem maga volt az erõs lelkû, magyarságát minden körülmények között õrzõ erdélyi asszony. Zsenijét és erkölcsi nagyságát azóta sokszor bizonyította számomra: mindig megszenved minden szerepéért, színpadon, pódiumon, író-olvasó találkozókon teljes önmagát adja, soha nem bízza magát csak a profizmusára. Erdélybõl, szülõvárosából, Marosvásárhelyrõl érkezett Budapestre, ott elsõsorban a színpadon, itt és Európa-szerte az elõadói pódiumon vált híressé.
 
Bálint Márta
Bálint Márta
 
- Létezett-e az a „termékeny pillanat”, amikor Bálint Márta, a szépséges, tiszta tekintetû marosvásárhelyi kislány egyértelmûen ráébredt hivatására, s megérezte, hogy Thalia papnõje és a költészet legszebb magyar hangja lesz?
 
- Színházszeretetem elsõ áttételes bizonyságáról édesanyám mesélt. Még egészen picike, éppen hogy beszélõ kislány voltam, s már illegettem-billegettem magamat a mamám pongyolájában, papucsában, szabályos színházat játszottam. Nagyobbacska gyerekként már naponta többször elmondtam Petõfi kedves versét, az Anyám tyúkját és József Attila Jocó nõvérének címzett De szeretnék gazdag lenni kezdetû gyönyörû zsengéjét, és kijelentettem, hogy színésznõ szeretnék lenni. Egy gyerek, aki még nem találkozott a színház élményével, ki tudja, honnan kapott indíttatással, de ráébredt késõbbi hivatására, amibõl jottányit sem engedett, csupán egyszer: ezt a kis kitérõt akkor tettem meg, amikor rövid ideig fagylaltos akartam lenni, mert szeretem az édességeket. A szüleink már egészen kisgyermekkorunktól fogva rendszeresen magukkal vittek minket Thalia szentélyébe, a marosvásárhelyi kultúrpalotában mûködött akkor még a híres Székely Színház. Misztikus élményben volt részem éppen azon a napon, amikor másodikos koromban úttörõvé, "nagylánnyá" avattak. Este színházba mentünk. Hideg volt, beültünk a szokásos páholyunkba, a nagy, nehéz, vörös függöny szétnyílt, és ekkor éreztem meg elõször azt a semmivel össze nem téveszthetõ szagot, amelyben keveredik a masztix, a naftalin és annyi minden más is, de együtt ez adja ki a színpadi illatot, ami akkor, a hivatalos nagylánnyá avatásom napján megcsapott. Akkor tudatosodott bennem, hogy ezt a világot én roppantmód szeretem, és ebben szeretnék élni és kiteljesedni.
 
- Az is érdekelne, hogy mikor került elõször a világot jelentõ deszkákra, és hogy kitõl örökölte istenáldotta tehetségét. Utóbbi ürügyén ejtsünk pár szót a családjáról.
 
- Édesanyám magyartanárnõ létére nemcsak színházlátogató volt, hanem maga is rendezett iskolai elõadásokat, sõt jelmezeket is készített. Ezekben a darabokban már mint nagyobbacska kislány én is felléptem. A színi pályám felé igazán két magyar szakos tanárnõm, Hajdu Hajnal tanárnõ és Filep Anni néni vezettek. Õk biztattak, hogy szavalatokkal rendszeresen szerepeljek iskolai ünnepélyeken, színpadi elõadásokon. Édesanyámat, mint kollégák, õk beszélték rá, nehogy eltérítsen a család a rögös útról, mert nekem tényleg megéri rátérnem, hiszen ahogy õk mondták: valódi tehetség vagyok. Szüleim nagyszerû emberek voltak, soha nem akadályoztak, de nem rejtették véka alá, hogy féltenek a mûvészélettõl, annak közismert buktatóitól, fõként a létbizonytalanságtól. Korán elhunyt édesanyám életvidám, derûs, emberszeretõ személyiség volt. Rengeteg barát vett körül minket, gyakran még éjjel is otthonosan vidám emberzsivajban aludtam el. Sajnos már édesapám sem él; õ visszahúzódóbb, kicsit melankolikus, ám hihetetlen jó humorú egyéniség volt, míg édesanyám szangvinikus alkat, de a képességet, tehetséget édesapámtól örököltem. Százszázalékosan harmonikus családi légkörben, szeretetben nõttem fel, s ez olyan természetes volt számomra, mint a levegõ. Ahogy teltek az évek, különösen az anyaországba érkezésünk után tudatosult bennem, hogy nekem lételemem a szeretet, enélkül nem tudok élni. Sok mindent nem tudtam volna átvészelni, ha a férjem és a fiam személyében nincs mögöttem egy hasonlóan kiegyensúlyozott és szeretõ, megértõ család.
 
- Igaz önnel kapcsolatban az a két legenda, hogy egyrészt majdnem lekéste a jelentkezést a fõiskolára, másrészt hogy a felvételi második fordulójára az ágyból ugrasztotta ki a bizottság titkára, mert otthon pityergett abban a hiszemben, hogy az elsõ fordulóban biztosan kiesett?
 
- Való igaz, hogy majdnem lekéstem a felvételi jelentkezésrõl. Tanárnõm, Filep Anna mentett meg. Úgy kísért be és mutatott be a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fõiskolán, hogy "hoztam egy nagyon tehetséges, de boldogtalan kislányt, aki kis híján lekéste a feliratkozást a felvételi listára". A második történet úgy kezdõdött, hogy nem nagyon készültem semmiféle felvételi anyaggal. Egyszer csak ott álltam a bizottság elõtt, vártam, hogy megszólítsanak, õk meg azt várták, hogy megszólaljak. Az elnök, a legendás Kovács György egyszer csak megelégelte a csöndet, s rám szólt: - Kislány, tessék hát mondani! - Mit? - kérdeztem. - Kezdje a verssel! Elmondtam Tatjána levelét Puskin Anyeginjébõl, fogalmam sem volt arról, hogy jól vagy rosszul. - Most jöjjön a helyzetgyakorlat. Mivel készült? - Semmivel - feleltem. A közismerten szigorú Kovács György ironikusan összevonta a szemöldökét: Akkor hát tessék eljátszani, hogy nem sikerült a felvételije! Igen nevetséges lehettem... Azt mondták: Fáradjon le a színpadról, s aztán fáradjon föl újra, amikor hajlandó végre elkezdeni. Akkor én lefáradtam, majd fölfáradtam újra a színpadra. Csengettem a nem létezõ csengõn, aztán odafordultam a bizottsághoz és elmagyaráztam: - Én most csöngetek. - Tudjuk, tudjuk. Nem kell kommentálni, csak tessék eljátszani. Teljes nyitottsággal és õszinteséggel, ami azóta is nagyon jellemzõ rám, elõadtam, hogy a mamám elengedett ugyan a felvételire, de mintha inkább annak szorított volna, hogy ne sikerüljön, a papám sem akarta, hogy színész legyek, és most a vágyuk teljesült. Végül annyira beleéltem magam a kudarcba, hogy valódi, teljesen átélt zokogásban törtem ki. E jelenetekbõl és az improvizált párbeszédekbõl a családomról is teljes képet kapott a bizottság és a hasukat fogták a nevetéstõl. Akkor azt hittem, kinevetnek, és úgy rohantam ki a terembõl, hogy biztosra vettem: megbuktam. Nem is néztem meg az eredménylistát a fõiskola hirdetõtábláján, amelyen már aznap este szerepelt azoknak a jelölteknek a neve, akik a nehéz rostán átestek s mehettek írásbeli vizsgára. Reggel már nem pityeregtem - ez az egy motívum nem igaz a "legendából" -, sõt édesdeden aludtam. A fõiskola titkárnõje vert föl: telefonált, hogy siessek, mert mindenki rám vár, hiszen továbbjutottam a legnehezebb lépcsõfokon. Az írásbelim is sikerült, így váltam Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fõiskola növendékévé.
 
- Ha az anyaországiaktól kérdezõsködünk a budapesti Színmûvészeti Egyetemrõl, korábban fõiskoláról, elõször kötelességszerû dicséreteket hallunk, aztán ahogy egyre õszintébbé válik a beszélgetés, kiderül, hogy az emlékek igencsak vegyesek. Ön hogyan emlékszik a marosvásárhelyi diákévekre?
 
- Nekem a négy fõiskolai esztendõ fantasztikus volt. Nemcsak azért, mert már az elsõ nekirugaszkodásomat siker koronázta, hanem mert végiglubickoltam azokat az éveket. Arról nem is beszélve, hogy épphogy elvégeztem az elsõ évet, Kovács György a negyedévesek vizsgaelõadásának Kasszandra szerepét máris rám osztotta. Arra tisztán emlékszem, hogy a bemutató estéjén, amikor színpadra hívott az ügyelõ, és amikor a takarásban, életemben elõször színészként, meghallottam a közönségnek azt a jellegzetes színházi moraját, haza akartam futni. Ez az emlék kitörölhetetlenül belém égett; szorongásaimmal megterhelten léptem a színpadra a kezdõ szavakkal: Láng, lobogó láng, még magasabbra röppenj! De ettõl a félelemmel teli pillanattól eltekintve csak jó emlékek fûznek a fõiskolához.
 
- Erdélyi pályája sikertörténet, melynek híre az anyaországba is elért. A magyar és a világirodalom legszebb szerepeiben láthatta a közönség; csak a jéghegy csúcsát mutassuk meg: Magdó, illetve Regina (Tamási Áron: Énekes madár), Dada (Bródy Sándor: Dada), Larissza (Osztrovszkij: A hozomány nélküli lány), Regan (Shakespeare: Lear király), Estella (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi), Ágnes (Szabó Lajos: Hûség), Bella (Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig), Eszter (Csiki Gergely: Cifra nyomorúság), Magdus (Sütõ András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért), Marianna (Moliere: A fösvény), Anya (Luigi Pirandello: Hat szereplõ szerzõt keres), Mányuska (Mihail Bulgakov: A divatszalon titka), Mária (Tudor Musatescu: Szilveszteréji álom). Nemcsak azokban a darabokban brillírozott, amelyek az alkatára szabottak, hanem képes volt ezzel a magyar madonnaarccal sátáni szerepeket is megformázni külsõdleges eszközök nélkül...
 
- Nem tudok annál jobb kifejezést használni, mint hogy otthon hosszú éveken keresztül csak ringatott a pálya. Pályakezdõként Essie szerepében (Bernard Shaw Az ördög cimborája címû darabjában) a debütálásom is jól sikerült Szatmáron, a kritika is a mennyekbe emelt, a kollégáim is virágokkal, biztató, kedves dedikálásokkal ellátott könyvekkel halmoztak el. A marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz hazakerülve is kényeztettek; hogy csak a legkedvesebb szereprõl - ha van ilyen - beszéljek: Magdót több mint százötvenszer játszottam Tamási Áron Énekes madár címû csodálatos székely népi játékában. Tompa Miklóssal e darabban dolgoztam elõször, rengeteget tanultam tõle. Nem mindennapi kihívást jelentett Estella összetett nõalakja Krúdy Gyula egyik legolvasottabb regénye, A vörös postakocsi színpadi változatában. Már a próbaszakaszt is különlegessé tette, hogy két egykori tanárom volt a partnerem. Az egyik egy élõ legenda, Csorba András, akit legtöbben Jókai Mór Aranyemberének filmváltozata révén ismernek; nagyszerû színész volt filmen és színpadon egyaránt. Többször is játszottunk együtt, Bródy Sándor Dadájában õ volt a csendõr. A másik, szintén filmekbõl is ismert, kiváló színmûvész-tanárom, akivel együtt szerepeltem a Krúdy-darabban, Lohinszky Loránd volt. A világirodalmi hõsnõk közül az ön által felsorolt, ismert alakokon és színdarabokon kívül egy ma már méltatlanul keveset játszott mûvet választanék ki: Borisz Vasziljev Itt csendesek a hajnalokjában Liza szerepe meghatározó volt. A rendezés sem mindennapi: kamarateremben játszódott, négyszögben vettek körül bennünket a nézõk, a végén egyenként hajoltunk meg. Akkor éltem át elõször azt, hogy a nézõk "bravóztak". Nemcsak azért említem a Lear királyt is, hogy Shakespeare se maradjon ki, hanem mert Regan sátáni alakja akkor talált rám, amikor tobzódtam a pozitív hõsnõkben. Szabályosan lubickoltam ebben a szerepben, pedig volt olyan helyi kritika, amelyik elmarasztalta a rendezõt, amiért a naivával játszatja ezt a gonosz figurát. Az akkor frissen kinevezett román igazgatónk, aki duzzadt az ambíciótól - a tehetségtõl kevésbé -, nagyon neves román kritikusokat hívott meg Bukarestbõl a marosvásárhelyi magyar színház elõadásaira, ami hasznosnak bizonyult. A Lear király premierje után ez a direktor szervezett egy nézõ-kritikus-színész találkozót a kisteremben. Valentin Silvestru igen neves kritikusnak számított akkoriban, három darabban látott, az Énekes madárban Magdóként, A vörös postakocsiban Estellaként és a Lear királyban Reganként. Miután megdicsért a két magyar darabban, tizenöt percen át elemezte a Regan-alakítást, s azt állította, az én kiválasztásom telitalálat volt. Azt mondta, amit ön is megfogalmazott a kérdésében: "Egy tiszta, szinte Mária-arcú színésznõben csodálatos, hogy ennyi szín lakozik." Dicsérte azt a megoldást, hogy amikor Lear felosztja birodalmát két gonosz lánya között, a rosszabbik leány, Regan szerepében én szabályosan rákúsztam a térképre és hitelesen hamis szavakkal mondtam köszönetet "apámnak". Akkor döbbentem rá az alapigazságra: ha egy színész jól érzi magát egy szerepben, nem lehet nagyon rossz. Tehát nem volt igaza a helyi kritikusnak. A színmûvész számára nincs érdekesebb kihívás, mint magánemberként belebújni egy másik ember bõrébe.
 
- Beszéljünk egy másik nagyon fontos alakváltozásról, amit én önnél mindig egyértelmûen pozitívan és örömmel értékeltem. Bálint Márta színmûvész a rendszerváltozással egy idõben, átlépve a trianoni országcsonkítástól átszabott Magyarország határain, szerencsét próbál az anyaországban, és viszontagságos évek után eléri, hogy ma már a legszebben szavaló magyar színmûvésznõként emlegetik.
 
- Sikeres színmûvész és filmmûvész korszakomban Erdélyben sem bíztam el soha magam. Hálát adtam Istennek, hogy a tenyerén hordozott, ugyanakkor mindig is tudtam, hogy pályánk általában nem ilyen csodálatos és egyenes vonalú, mint az enyém volt Szatmáron és Marosvásárhelyen. Elõbb-utóbb mindnyájan megtapasztaljuk - jómagam 1988 után, Magyarországon szembesültem vele -, hogy a mûvészlétnek vannak teljesen váratlanul ránk köszöntõ, nem túl derûs korszakai is. Nehéz hónapok után váratlanul rám talált egy kis magánteátrumban, a Dominó színházban Júlia kisasszony szerepe Strindberg darabjában, amit nagy sikerrel és örömmel játszottam el. Kilenc elõadást ért meg, Szakácsi Sándor és Vencel Vera volt a partnerem, remek elõadás volt, ám a színház tönkrement, s kezdõdtek újfent a megpróbáltatások. Ugye megengedi, hogy az akkori, kora kilencvenes évekbeli budapesti helyzetem érzékeltetéséért és értelmezéséért - bizonyos konkrétumoktól persze eltekintve - Strindberg darabjának alapkonfliktusához forduljak? Júlia nagyon nemes, érzékeny ember, aki szexuális kapcsolatba kerül a saját inasával, ami nem lenne baj. Ám a szolga gyönge jellem, az egész ember tökéletesen érzéketlen. Strindberg furcsa, pesszimista ars poeticát ad Júlia szájába: Az élet olyan, mint a sárfolyam, és mindenki sodródik a maga végzete felé. Ez a hitvallás életidegennek hat, ám sorsunk bizonyos szakaszaira nagyon is érvényes. A mûben egymástól gyökeresen különbözõ morális értékrendek ütköznek össze, és sajnos a silányabb, az érzéketlenebb gyõz az értékesebb és nemesebb fölött. Bár minden porcikámban tiltakozom ellene, sajnos ez a mondanivaló nagyon is összecsengett életem bizonyos szakaszaival. Ha ezt a borzasztó, rohanó huszonegyedik századot nézi, íróként, költõként ön is sokszor kapkodja a fejét, s látja, bizony nem az érték az, ami mindig fönn van, csillog és gyõz, hanem nagyon sokszor a silányság diadalmaskodik. Rögtön hozzáteszem, Hemingway mondatával élve: "Az embert el lehet pusztítani, de legyõzni nem lehet soha." Úgy gondolom, engem sem. Hiszem és vallom: ha van képességem, amit a Jóistentõl kaptam, azt nem elhasználni, hanem felhasználni kell. Ha bezárulnak elõttünk bizonyos kapuk, nem sírok, hanem kitalálok magamnak lehetõségeket, melyek révén igyekszem magam megvalósítani. Így találtak rám az egyéni elõadóestek.
 
- Amelyekben nemcsak elõadja a verset, hanem újjá is éleszti. Saját közös estünk tapasztalata nyomán is mondhatom: szinte elõttünk írja meg, az alkotónak is nagy gyönyörûségére.
 
- Így igaz: a verset élni kell, nem szavalni vagy elmondani. A vers tömör dráma, s a színmûvész-elõadómûvész missziója az, hogy a költõt szolgálja. Sõt ennél többet is tesz: az átlényegülés pillanatában õ maga lesz a költõ. Nemcsak megérti és érzi a költõ hangulatát, hanem a saját érzelmeit és értelmezését is hozzáteszi. Akkor él a vers. Az igazi nagy kihívás, amikor ott ül az élõ költõ – mint az ön estjén is történt. A siker próbaköve: mennyire érzi az alkotó hitelesnek azt, amit én akartam mondani. Ha úgy érzi, hogy azt adtam vissza, amit õ valóban gondolt, akkor sikerült a hozzálényegülés. Még jobb, ha odakap a fejéhez: "Nahát, mennyire igaz! Lehet, hogy magam sem tudom már, de a lelkem mélyén én is ezt gondoltam." Ezek azok a többletek, amiket a színész hozzátehet a vershez és kimondhatatlan örömet okoznak. Ha az író azt gondolja, hogy "az is én vagyok, amit a színész hozzátett".
 
- Az olvasó számára az is érdekes, hogyan kanyarodott Bálint Márta elõször arra az útra, amit hosszú évek, több mint egy évtized óta jár az elõadói pódiumon. Nyilván nem olyan simán, ahogyan elmondva, kimondva hat, hogy "színészbõl elõadómûvész lettem".
 
- Ahogy Budapestre érkeztünk, bekerültem a Nemzeti Színházba, ami nagy megtiszteltetés volt, csak sajnos azt éreztem, hogy egyáltalán nem számítanak rám. Nem gondolkoznak bennem. Nem volt könnyû feldolgozni, hogy az ember, akit korábban megbecsültek, akit azelõtt ringatott a pálya, most valahol lent araszol. Ez az érzés senkit nem tölt el túl nagy örömmel. Két évig bírtam, hogy csak alázatból vizsgázok. Azt, hogy színészként valójában mit érek, nem tudtam megmutatni a rám osztott szerény szerepekben. Igaz, hogy korábban én is hangoztattam, hogy nincs kis és nagy szerep, csak jó és rossz alakítás, de sajnos az a szomorú igazság, hogy igenis van nagy és kis szerep. Ha epizodistaként a tömegben állok, lehetek a világ legnagyobb tehetsége, legfeljebb annyit bizonyíthatok, hogy milyen jól mozgok jobbról balra. Két év után úgy döntöttem, otthagyom az egészet. Ezt könnyû kimondani, de azt nem tudhattam, mit zúdítok ezzel magamra... hirtelen nem találtam a helyemet. Elõttem állt a nagy feladat: a kényszerbõl vállalt szellemi szabadúszást a javamra kell fordítanom! Nem szeretem azt mondani, hogy hiányzott a munka, mert annak kényszerû íze van, a színjátszás pedig öröm, ám a színjátszás csapatmunka. Akkor kitaláltam és megteremtettem magamnak az egyszemélyes színházat. Színészbõl elõadómûvész lettem.
 
- A sors különös iróniája, véletlen, szükségszerû, de, ha jól tudom, e fordulat nem Magyarországon kezdõdött.
 
- Jól emlékszik, egy Bécsbõl érkezett felkéréssel indult a kilencvenes években. Az ottani református templomban 1996 karácsonya elõtt kértek tõlem egy önálló estet. Megéreztem, hogy ez a szereplés sorsfordító lesz, s valóban ez a mûsor adott aztán bátorságot a fordulathoz. Újkori fohász címen állítottam össze a világirodalom gyöngyszemeibõl. Ezt hallotta egy '56-os magyar asszony, aki utána többször is fölkért bécsi szereplésekre, s eközben megszületett a Kosztolányi-estem is. Errõl az asszonyról nyugodtan mondhatom, hogy a mecénásommá, sõt menedzseremmé vált, ismertté tett Európa-szerte a nyugati magyarság körében. Sajnos 1999-ben elhunyt. Ekkor határoztam el, hogy ugyanezt itthon is megpróbálom folytatni. Sokkal nehezebb és göröngyösebb volt, mint Nyugaton. A Székely János-estem már itthon fogant. Ennek az estnek köszönhetõen ismertem meg sok nagyszerû írót és költõt, köztük Nagy Gáspárt is, aki engem szépszavú Mártának hívott. És bevallhatjuk: önnel is az est révén találkoztam.
 
- Ne szerénykedjen, nyilván fontosak a külsõ impulzusok, de egészében és alapjában véve Bálint Márta önálló elõadómûvészt õ maga, Bálint Márta találta ki és teremtette meg.
 
- Jólesik az elismerés, de, bár nem szeretem ezt a szót, rengeteg munka van benne. A legnagyobb gond volt a kezdetekkor - és ma is az - találni egy tenyérnyi stabil játszóhelyet, hogy ne kelljen örökké vándorolni, hanem rámutathassak: van egy parányi tér, ahol tehetem a dolgomat. Ezt szeretném meglelni, de még mindig nagyon nehéz ebben a világban, amely semmiképpen sem kedvez a valódi erkölcsi, nemzeti értékeknek, amelyeknek pedig legnemesebb foglalata az irodalom.
 
- Azt gondolom, hogy a fogyasztói materializmus, az erkölcsi relativizmus könnyû, tartalmatlan szórakozásokat olcsón vagy éppen drágán felkínáló világában a gyerekek számára mindennél fontosabb lehetne, hogy fölajánljuk Bálint Márta önálló elõadóestjeit.
 
- Az Újkori fohász világirodalmi tükör. Kosztolányi Dezsõ, Lénárd Sándor, Kenéz Ferenc életmûvérõl teljes estét betöltõ keresztmetszetet nyújt. Az Egyedül - Székely János 677 sora címû estemrõl már beszélgettünk. És bár most önnel beszélgetek, nem hagyhatjuk ki, hogy örömmel elmegyünk az iskolákba együtt Pósa Zoltán A fehér bohóc feltámadása címû elõadóestjével is, amelyben istenes, hazafias, családközpontúan szerelmes, groteszk és filozofikus versek egyaránt találhatók.
 
- Ezt pedig én köszönöm önnek, kedves Márta. Itt akár be is fejezhetnénk, ahogy az elõadómûvészetrõl szóló vallomásával, ars poeticájával is lezárhattuk volna a beszélgetésünket, ám nem szerencsés, ha az értékvesztés szólama egy cikk záróköve. Az értékrelativizálódás vagy a teljes értékvesztés egyik lehetséges ellenszere a központi kérdése Jókai Anna Szegény Sudár Anna címû monodrámájának, amely az azonos címû regény nyomán készült. Egy csodálatos, nagy lelki erejû erdélyi asszonyról szól, aki a trianoni országcsonkítás, majd a diktatúra nyolcvanas éveiben Moszkvából távvezérelt, a fogyasztói materializmusra csábító világban is meg akarja õrizni a magyarságát. Akkor is, ha evvel egyedül marad közvetlen környezetében. Ez a csodálatos dráma és a regény is, amelyet Jókai Anna szédületes empátiával írt meg, találkozik egy másik nagy tehetség, az erdélyi magyar színmûvész, Bálint Márta elemi megjelenítõ erejével. Ez a darab visszahozta azt, amirõl ön már szinte le is mondott: a színpadi sikert az anyaországban is.
 
- A Szegény Sudár Anna mûfaját tekintve is óriási kihívás: az önálló elõadóestek világához képest az egyszemélyes színház fizikailag is nagyon nehéz feladat, hiszen több mint nyolcvan percen át egyedül kell a színésznek egy monodrámával a színházi produkciót megteremtenie. A tartalmi kihívás - modern, nem is biztos, hogy szerencsés szóval élve - az üzenet: egy látszólag, fizikai értelemben valóságosan is kisiklott emberi sors drámája, amit én magam is megéltem. Jókai Anna regénye és a dráma is a nyolcvanas évek székelyföldi, romániai diktatúráját idézi meg egy magyar asszony szemszögébõl. Ez a csodálatos anya és nagymama, Sudár Anna a gyermekeire és az unokájára is át akarja plántálni azt, amire ön a kérdésében utalt, hogy tudniillik a gondolkodó ember számára egyik legfontosabb dolog a hovatartozás, az identitás megõrzése, ami valóban képes ellensúlyozni az értékvesztettséget is. Nincs annál nagyobb feladat egy átlag Kárpát-medencei magyar asszony, férfi vagy akár egy mûvész számára, mint hogy megmutassa a sajátjainak: fiának, unokájának, olvasójának, nézõjének, hogy fiam, lányom..., te idetartozol, magyar vagy, hívõ ember, itt vannak a gyökereid. Jókai Anna hõsnõjének hihetetlen erkölcsi tartást ad feltétel nélküli istenhite, magyar azonosságtudata, az értük folytatott küzdelem, az emberi nagyság és morális tartás, ami a látszólagos kisiklottságban is tartalmassá teszi egy ember életét az értékvesztésre predesztináló világban s élete egyik legnehezebb pillanatában is. Õszintén remélem, hogy nemcsak arról van szó, amit sokan mondanak nekem kissé felszínesen: Könnyû neked ezt átélned, hiszen abban a diktatúrában éltél. Ennél sokkal összetettebb dolog ennek az asszonynak a bõrébe bújni. Sudár Anna olyan, mint egy égig érõ életfa. Egy csillag, amely a sok dráma és számtalan átélt tragédia ellenére is olyan kozmoszi szférákba emelkedik, mint egy üstökös. Egy fárosz. Ezt az elõadást három évadon keresztül több mint hetvenszer mutattam be, gyakorta az írónõ jelenlétében, elsõsorban a Pesti Magyar Színházban. Zsúfolt házak elõtt ment, és hála Istennek, gyermekek, fiatalok is szép számban eljöttek. Egy alkalommal két magyar szakos tanárnõ több osztályt is elhozott. Olyan nagy hatással volt rájuk az elõadás, hogy arra kértek: beszélgessünk. Ez a beszélgetés hosszabbra nyúlt, mint maga az elõadás: másfél, majdnem kétórásra, amikor már muszáj volt abbahagyni, mert zárták az épületet. Fantasztikusan izgalmas volt számomra, hogy a gyermekek között egyszer csak tõlünk, felnõttektõl függetlenül élénk párbeszéd alakult ki az identitásról, a hovatartozásról. Amikor errõl az estérõl baktattam hazafelé, azt mondogattam: igen, ez az elõadás elérte a célját, a gyermekek megértették azt, amiért én ezt a szerepet szeretem, s amit Jókai Anna szavaival e szerepen keresztül mondani akarok. A nemzeti azonosságtudat megmentheti a világot az értékevesztettségtõl. Éltetni is kell ezt a fiatalokban, éppen azért, mert nekik valóban kinyílt a világ, nem úgy, mint nekünk a diktatúrában. Sajnos azt kell mondanom, hogy az érték mind a kádári, mind a Ceausescu-diktatúrában sokkal jobban kitermelõdött, mint most. Ezt Székely János úgy fogalmazta úgy, hogy nem valamiért, hanem valami ellen élni morális helyzetnek borzasztó, de költõként rendkívül izgalmas. Örülök, hogy drámánk a gyermekekben is fölébresztette a tudatot, hogy ha magyarnak születtünk, ehhez a néphez tartozni és hozzá elemien kötõdni mindennél fontosabb. S azt sem árt hangsúlyoznunk: ne "csak" székelységben, palócságban, erdélyi, partiumi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, nyugati, anyaországi magyarságban gondolkodjunk, hanem összmagyarságban, kivált itt és most, a huszonegyedik században.
 
(Bálint Márta honlapja: http://www.balintmarta.hu/)
 
 
Három csillag találkozása
 
Miért adtam e különös címet írásomnak? Felkavaró, felemelõ monodrámával varázsolja el a közönséget az elsõ csillag, Bálint Márta, az egyik legjobb magyar színmûvész, a nyolcvanas évek végéig Marosvásárhely vezetõ színésze, a rendszerváltozást követõen mindmáig a versmondás és a monodráma nagyasszonya. A másik két csillag, Vladimir Viszockij és Marina Vlady tragikus végkifejletbe torkolló, a lelombozó fináléval együtt is felemelõ szerelmi drámája tárul elénk Bálint Márta elõadásában. A darabot Marina Vlady Szerelmem Viszockijjal címû regénye nyomán Gergely László rendezõ jó érzékkel, a tragikus csomópontok okos kiaknázásával álmodta színpadra. A kritikaíró ebben a pillanatban kénytelen nagy levegõt venni, hogy a mai fiatalság számára sajnos szinte teljesen ismeretlen, régi, nagy ikonok életútját feltárja, s megértesse, miért az a dráma címe, hogy A megszakított repülés, avagy szerelmem Viszockijjal.
 
Vladimir Szemjonovics Viszockij költõ, bárd, színmûvész 1938. január 25-én született Moszkvában és szülõvárosában hunyt el 1980. július 25-én. A két dátum között eltelt ijesztõen rövid negyvenkét esztendõ során vált a Brezsnyev-korszak enciklopédikusává verseivel, dalaival, amelyeket maga szólaltatott meg erõteljesen rekedtes hangján, felkavaró gitárkísérettel, expresszív és szuggesztív erõvel. E dalokban megjelent a világtörténelem legsötétebb és legtöbb emberáldozatot követelõ baloldali moszkovita diktatúrájának látszólag enyhébb, a szürkeségével és pangásával együtt legalább annyira rémületes tehetséggyilkos, lélekölõ brezsnyevi korszaka. Iszonyatos feszültséget jelentett a szovjet-orosz bárd, mindenki Vologyája számára, hogy megközelítõen ezer dalát és költeményét az egész ország énekelte, ám közülük csak egyetlenegy jelenhetett meg nyomtatásban a szerzõ életében. Két nagy találkozásnak köszönheti, hogy nem veszett el a periférián az önsorsrontás, az alkohol és a kábszerezés áldozataként. A Taganka színház nagy rendezõje, a legendás Jurij Petrovics Ljubimov, a hatvanas-nyolcvanas évek másik ikonja fölfedezte, elismerte tehetségét, mintegy harminc fõszerepre adott neki lehetõséget, többek között a Hamletét. Ljubimov a színpadra engedte Viszockij elõadóestjeit, s azt is hagyta, hogy beleépítse dalait akár a klasszikus színházi elõadásokba is.
 
Marina Vladyval, a harmadik csillaggal, az orosz származású nagy színésznõvel Viszockij az 1967-es moszkvai fesztiválon találkozott, s életre szóló nagy szerelem szövõdött közöttük - életpályájuk ellentétesnek látszó ívének dacára is. Marina Vladyt elsöprõ sikere a mai értelemben is sztárrá tette. 1938-ban született. Már gyermekfõvel, 1949-ben játszotta elsõ filmes fõszerepét és 2001-ben az utolsót. Ám mindig többre tartotta nagy színházi alakításait, például Irinát A három nõvérben (Csehov) vagy a könyveit (Szerelmem Viszockijjal; Az én cseresznyéskertem stb.), pedig mintegy százszor szerepelt a filmvásznon és a televízió képernyõjén, többek között a francia új hullám legnagyobbja, Jean-Luc Godard Két vagy három dolgot tudok csak róla címû filmjében, valamint Jancsó Miklós–Hernádi Gyula Sirokkó és Mészáros Márta Õk ketten címû alkotásában. Ez utóbbiban Viszockij is szerepet kapott. Viszockijjal hosszú bürokratikus szovjet-orosz procedúra után 1970-ben léptek házasságra. Marina Vlady megpróbálta megmenteni szerelmét démonaitól, magával vitte világ körüli utakra, többek között Magyarországra is. Ám a nagy nyugati (valódi vagy álságos?) szabadság csak siettette az önmaga ellen forduló zseni tragédiáját, Marina Vologya 1980-ban bekövetkezett haláláig kitartott a párja mellett. A nagyívû közös repülés megszakadt. Viszockij temetése rendszer elleni alig burkolt tüntetéssé vált Moszkvában...
 
A megszakított repülés, avagy szerelmem Viszockijjal címû monodrámában Marina Vlady kamerájával kísérhetjük végig a szerelmesek tragikus végû, orkáni erejû románcát. Bálint Márta, aki Kárpát-medence és Európa-szerte diadalútra vitte Jókai Anna remekmûvét, az Én, Szegény Sudár Anna címû monodrámát, az erdélyi magyar értelmiségi nõ identitásának színmõvét, százszázalékosan azonosult Marina Vlady mondén alakjával is. A zseniális színésznõ Gergely László eszköztelen, puritán rendezésében, fekete ruhában elemi erõvel jeleníti meg a szerelméért az utolsó pillanatig küzdõ asszony belsõ vívódását. Elhisszük neki, hogy az igazi tragédia, a halálnál is talán szörnyûbb fiaskó, hogy nem sikerült megmentenie az önpusztító tehetséget, Vologyát. A bemutatón jelen volt mások mellett Jókai Anna és Szõcs Géza. Az elõadást kirobbanó vastaps, "bravózás" jutalmazta. 
 
Ahogy elhagytam a Kulti Szalont - emblematikus, gyönyörû helyen áll, a Bartók Béla út, Gellért tér, Budafoki út találkozásánál, a Duna partján, a XI. kerület Istentõl megérintett szakrális helyén -, megidéztem magamban azokat a hatvanas-hetvenes évekbeli nagy pillanatokat, amikor tragikusan korán elhunyt barátommal, Szilassy Zoltán költõvel recsegõs magnótekercsrõl hallgattuk Viszockij és a magyar Viszockij, Cseh Tamás dalait olykor kemény iszogatás közben. Jómagam, akit sokan neveztek méltatásaikban a Kádár-Brezsnyev korszak írói-költõi enciklopédikusának, a majdnem Viszockij-sorsú magyar írónak, sorsközösséget éreztem, de hát engem a múzsám, Barna Márta kimentett az önsorsrontás poklából, Viszockijt Marinának nem sikerült... És egyszer csak Cseh Tamás szobra mellett találtam magamat. Fölnéztem az égre, megpróbáltam megkeresni - persze nem sikerülhetett - azt a bolygót, amelyet krími csillagászok Vologya halála után Marina Vlady és Viszockij emlékére Vladviszockijnak neveztek el. És hálás vagyok Bálint Mártának, hogy a három csillag találkozási pontjaiban újjáéleszti a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek nagy legendáját, Vologya és Marina ébenfekete románcát...
 
 
A megszakított repülés...

A Kulti Szalon - Újbudai Kulturális Intézetben (1111 Budapest, Budafoki út 1-3.) december 15-én, január 18-án és február 14-én mutatták be Marina Vlady A megszakított repülés, avagy szerelmem Viszockijjal címû monodrámáját Bálint Márta színmûvész elõadásában. A darabot rendezte és színpadra írta Gergely László. A monodráma az orosz származású nagy francia filmcsillag, Marina Vlady és az orosz-szovjet zeneszerzõ, zenész, költõ Vladimir Viszockij viharos, önpusztító szerelmét és Viszockij tragikus halálát örökíti meg.

Pósa Zoltán
(Az Új Katedra folyóiratban megjelent cikkek nyomán)
A cikk 2014. február 24-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés
a SZÍNHÁZ rovat
további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
fõoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zsuzsanna utca 3. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztõség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
2002-2010 között
nyomtatott formában
30 lapszámmal jelent meg.
 
Rendelje meg Ön is!
1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3.
 
 
 
a Magyar Mûvészeti Portál
 
 
Magyar Mûvészeti netLexikon  n  Dátumok a mûvészetben  n  Kultúrbolygó (Fúzió Rádió)
 
Képzõmûvészet | Iparmûvészet | Fotómûvészet | Filmmûvészet 
Irodalom | Zenemûvészet | Színházmûvészet | Táncmûvészet | Népmûvészet
Szakrális mûvészet | Építõmûvészet | További mûvészetek
 
NapSziget online  n  NapSziget folyóirat  n  NapSziget Mûvészeti Díjak  n  NapSziget Mûvészeti Fesztivál
 
Mûvészettudományok | Mûvészeti oktatás | Mûvelõdési intézmények
Könyvtárak | Múzeumok | Galériák | Antikváriumok/Antikvitások | Mozik | Színházak
Folyóiratok | Rádióállomások | TV-csatornák | Mûvészeti alapítványok
 
Új mûvészeti honlap ajánlása  n  NapSziget a Mûvészetekért Alapítvány  n  Partnereink  n  Médiaajánlat
 
 
E-mail  n  Facebook  n  Twitter  n  Skype: napsziget  n  06-30/520-1428  n  H-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
© Netright Lajtai Gábor, NapSziget 1998-2014