vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
 (szerkeszti: Varga Gabriella)
 
KULTURÁLIS LAPSZEMLE
Ma újpimaszok sanyargatnak
 
Interjú Paládi Zsolt íróval
 
 Szövetség – társadalmi és kulturális hetilap
Amikor pár hónappal ezelõtt megismertem Paládi Zsoltot, már kezében volt elsõ kötete, számtalan folyóiratban publikált, jeles személyiségekbõl álló mûvészeti társaság élén állt, rendszeres irodalmi esteket szervezett és vezetett, s így van ez azóta is. Mára második kötetét is befejezte, sajtó alá rendezéssel együtt, ezért aztán nem csekély csodálkozásomba torkollott egy apró megjegyzése, ami utóbbi, Réka Jurtájában folytatott beszélgetésünk során szaladt ki belõle, s amely úgy hangzott, hogy: „az irodalomban mi nem létezünk”.  
 
Hogy értetted ezt, és ki az a „mi”? 
 
Azok az írók, akik önhibájukon kívül kiszorultak az irodalmi elitbõl, akik nem csatlakoztak ahhoz a szellemi-politikai oldalhoz, amely a mûvészeti és kulturális életben markánsan tudja képviseltetni magát. Tágabb értelemben azokat az írókat, költõket nyilvánítják nem létezõnek, akik az irodalmi elit folyóiratainak a köréhez illetve egy bizonyos mûvészeti elit arisztokráciájához nem tartoznak, abba az esztétikai ízlésbe nem férnek bele. Ennélfogva õk az irodalmi hagyományokat követõ, a hagyományos történetmondás, a klasszikus versformákat elõnyben részesítõ folyóiratokhoz kapcsolódnak, mint a Magyar Napló, a Hitel, a Lyukasóra, hogy csak pár kiragadott példát említsek. Ezek az orgánumok azonban nem kapnak elegendõ méltatást, így nemcsak az idõsebb alkotók, hanem a fiatalok is kiszorulnak az irodalmi életbõl. Helyüket azok veszik át, akik a piacot vezetõ folyóiratoknak jobban meg tudnak felelni. Kérdés, hogy mennyiben irodalmi ez a piac, mert ez az esztétikai ízlés mesterségesen kialakított. Nem a közönség igényeihez alkalmazkodik, hanem jóval korábbi tendenciákhoz vezetõ oka, tizenöt-húsz évvel ezelõtt kialakított esztétikai és tudományos iskolákhoz kapcsolódó szigorú nézetrendszere van. Sokan ebbe nem kívántak beilleszkedni, nem szerettek volna alkalmazkodni ehhez a világnézethez, amelynek jellege olyan, mint egykor a tudományos marxizmus vagy a tudományos kommunizmus elmélete volt. Onnan eredeztethetõ, hogy van az elmélet, és azt követi a gyakorlat. Erre a tudományos alapra épültek fel a mûvek, holott a mûvészi alkotásnak az a lényege, hogy érzelmi többletet adjon, kifejezzen olyan életérzéseket, amelyek a világban léteznek, de igazán csak a mûvész tudja elmondani. Kiépültek ezek az iskolák, s ez arra remekül alkalmas volt, hogy elõször esztétikai kategóriák mentén, aztán csekélyebb mértékben politikailag is megossza a mûvészeket. Azok az alkotók, akik nem tudták magukat menedzselni vagy nem fértek be az esztétikai ítélõszék kategóriái közé, szép lassan kiszorultak. Nem vagyunk egyedül ezzel, elõttünk is voltak már, akik így jártak, az irodalomnak a derékhadához tartozó mûvészek közül is sokan nincsenek a köztudatban, pedig nagy mûveket tettek le az asztalra. 
 
Mint ahogyan már utaltam rá, meglehetõsen gazdag és sokrétû az irodalmi tevékenységed. Mi jelent hát az irodalomban való létezés, ha nem ezt? 
 
Az irodalomban való létezés egy életforma, mint ahogyan az írás is az. Idõigényes a költészet is, ám a próza- és drámaírás még inkább igénybe veszi az embert, és a magánéletét is alkalmaznia kell ehhez az életformához. Elõbb-utóbb ezt csak úgy teheti meg, ha megélhetési forrásként kezeli az irodalmat. Megélhetési forrásként pedig csak kapcsolati tõke révén válhat az irodalom, gondolok itt ösztöndíjakra, támogatásokra, újságokra, akik honoráriumot fizetnek. Ez a kapcsolatrendszer nem mindenkinek adott. ’90 elõtt volt egy Aczél György elvtárs, aki megmondta, hogy ki kell nekünk, és aki nem kellett, az jobban tette, ha más foglalatosság után nézett. Most sok kis Aczél Györgyünk van, akik a saját kedvenceik pályáját egyengetik. Ezekkel az elõnyökkel mi nem versenyezhetünk, nem rúghatunk labdába mellettük. A mûvészeti életben is hierarchia van. Ez természetes, hiszen vannak dilettánsok, fél-dilettánsok, tehetségek, fél-tehetségek, de ez a hierarchia annyiban bonyolultabb, hogy a tehetségek, vagy a már-már tehetséggé válók se tudnak kibontakozni támogatás hiányában. Kádári gyakorlat szerint ma is csak azokat támogatják, akiket õk veszélytelennek ítélnek, akik az õ hírnevüket, tudományos tekintélyüket és megalapozatlan vagy megalapozott tanulmányaikat tovább fényezik, tovább igazolják. Egész tudományos életmûvek alapultak rá a posztmodern nyelvfilozófiára, volt itt mindenféle elméleti iskola, hermeneutika, posztmodern nyelvfilozófia, dekonstrukció. Ha valaki nem fér bele valamelyik elméletbe, akkor inkább ne létezzen, mert nem tudjuk hová besorolni. Akinek mondanivalója van a társadalomról, ismeri az országot és rámutat azokra a gondokra, amik foglalkoztatják nemcsak õt, hanem az egész népet, az nagyon veszélyes. Vannak politikai oldalak, amelyek a konzerválásban, a réginek valamilyenfajta megmaradásában, továbbélésében érdekeltek, s nem veszik jó néven, ha egy új ember kritizálja ezt. A mûvészetrõl is hiányos ismeretekkel rendelkeznek, nem ismerik eléggé a klasszikus magyar irodalmat, és ezeket a hiányosságokat szeretnék elfedni. A modern és a kísérletezõ és a még jobban kísérletezõ és az absztrakcióhoz közelítõ mûvészetet szeretik minél inkább a csúcsra juttatni. Ha a hagyomány és az újszerûség összehasonlítás kísérletét el kell végezniük, akkor már bajban vannak. Nem tudják, hogy egy Móricz-életmûnek mi a sarkalatos pontja, mi a sarokköve egy Mikszáth-életmûnek, egy Arany János-életmûnek, vagy nem tudják átérezni annak az életmûnek a legfontosabb értékeit. Hiányzik belõlük ez az empatikus képesség, és nem is veszik a fáradtságot, hogy az irodalmi hagyományokat megértsék. 
 
Írói pályádon az 1998-as év (harminc éves voltál akkor) volt a fordulópont, ekkor kezdtél el szépírói publikációkkal jelentkezni, s ebben az évben alakítottad meg az Ars Publica Mûvészeti Társaságot. Az újságírásban szerzett gyakorlat után mennyire készültél tudatosan az írói pályára? 
 
Huszonkilenc évesen kezdtem novellákat írni, a következõ években pedig publikálni Az Irodalom Visszavág, Hitel, Magyar Napló, Életünk, Prae, Kapu, Új forrás és más folyóiratokban. Tanulmányaimat követõen három évig tanítással foglalkoztam, s ezalatt nem gondolhattam írásra. Aki tanított már, tudja, hogy ez kiszívja az ember erejét. Rájöttem arra is, hogy nem a tanítás által tudom átadni azokat az értékeket, amik bennem vannak. Sokkal közvetettebb módon és sokkal tágabb körre kiterjesztve szerettem volna elmondani a gondolataimat az embereknek. Ehhez hozzájárult a modern pedagógia csõdje is. Úgy láttam, hogy a közoktatásban nincs olyan mértékû rend és igazodás az értékekhez, ami számomra elfogadható lenne, és úgy gondoltam, ilyen körülmények között nem érdemes kínlódni. Ugyanakkor késztetést éreztem arra, hogy elmondjam a gondolataimat a szellemrõl és az igazságról. Mert elsõsorban ez foglalkoztatott. A novellák mellett esszéket is írtam, és a mai napig írok. ’98 óta folyamatosan két malom között õrlõdöm, a polgári életforma és az írás, mint másfajta életforma között, amit nehéz összeegyeztetni. De bízom a jövõben és abban, hogy a társadalomhoz és a magyarsághoz való hozzáállásom nem is olyan hosszú távon nem vezethet  máshová, mint sikerre. 
 
Biztosan ez a hited segítette életben maradni a kis lélekszámú Ars Publica Mûvészeti Társaságot, amely 1998 óta ma is mûködik: havonta egyszer az Újlipótvárosi Galériában szerzõi és felolvasó esteket tartotok, és kéthetente eszmét cseréltek a Réka Jurtájában. Miért hívtad életre a társaságot, és milyen célokat fogalmaztatok meg az induláskor? 
 
Éreztük, hogy az irodalom nincs a nemzet érdeklõdésének a fókuszában, a különféle érdekcsoportokon belül pedig nehezen tudja megtalálni a számítását az az ember, aki el akar mondani valamit a többieknek. Azt tartottuk iránymérõnek, hogy bizonyos értékeket a mûvészetben szeretnénk érvényesíteni. Abban is egyetértettünk, hogy szeretnénk megõrizni az irodalomnak azt a hagyományát, miszerint olvasmányos, érzelmileg többletet adó, mindazonáltal érthetõ legyen. A prózának a történetszerûsége olyan érték, ami mindig is megvolt a magyar irodalomban, most is megvan. A prózaírás területén szerettük volna kilúgozni a tudományosságot, és mindazt, amit nem oda tartozónak véltünk. Klasszikus történetmondó prózával kezdtünk valamennyien, ebbõl az irányból ki-ki elkalandozott, de mindenképpen benne maradt egy olyan irányvonalban, ami széles közönségréteghez szól. Mi tényleg az emberekhez közvetlenül szerettünk volna szólni, persze igényesen. Ahogy Kassák akarta annak idején: emberek sokaságának adni mûvészetet. De nem silány, hanem minél magasabb szintû mûvészetet, közérthetõ módon. Szappanos Gábor, Novák Valentin, Batári Gábor, Boldogh Dezsõ, Gyõrffy Réka, Barna T. Attila és a társaság többi tagjának a mûvészete, költészete polgári értékrendet közvetít. Mit jelent ez? A hagyomány, a humánum, a mûveltség, a szolidaritás és az erõszakmentesség elveit. Tisztában vagyunk azzal, hogy a legnagyobb alkotások akkor születnek, amikor hagyomány és újítás összekapcsolódik. Úgy érzem, ezt az alkotók többsége sikerrel valósította meg. Életkori sajátosság, hogy ehhez hozzájárul a humor is: humorral próbáljuk feldolgozni a mai világnak a görcseit és csalatásait, mert ebbõl van bõven a mi életünkben is, és nem szeretnénk elmenni mellette. Az emberek is hasonló átveréseken és hazugságokon keresztül vesznek részt ebben a világban, és ezeket a közös fájdalmakat fel kell dolgozni. Ezt csak a mûvészek tehetik meg. Ezt próbáljuk mi megfogalmazni. Minden alkotó, aki idetartozik, adott magának tíz-húsz-harminc évet, hogy befejezze az életmûvét, amelynek sarokkövében a hagyományos polgári értékek állnak. Valamiféle tartást adó mûvészetet szeretnénk kialakítani, amibe az emberek belekapaszkodhatnak, és látják a tükrében önmagukat. Megmerítkeznek benne és ez energiát ad nekik. Ez pedig hozzásegít, hogy egy új Magyarországra lépjünk be. A folyamat elején tartunk. A megújulást hozó szemléletmód, ennek a világnézeti formája már kialakulóban van, csak még nagyon kevesen merik vállalni. A hamarosan megjelenõ Az ellenállás iróniája címû antológiában láthatják majd az olvasók, hogy kik alkotják ennek a derékhadát. 
 
Mit értesz azalatt, hogy új Magyarországba belépni? 
 
Az emberek nem értik és gyanakvással szemlélik azokat, akik más gondolati módszereket és szerkezeteket alkalmaznak, mint amit a kádárizmusban megszoktunk. Mi azon dolgozunk, hogy tégláról téglára lebontsuk a kádárizmus épületét, mert szerintünk ezzel a félfeudális, ál-szocialista Magyarországgal nem lehet Európába belépni. Muszáj lesz engedményeket tenni az új nemzedékeknek. Pártolni kellene azt a gondolkodó értelmiséget, amely képes megvédeni az emberi méltóságot és azt a magyar kultúrát, amit érdemes továbbadni a gyermekeinknek. A gondolkodó értelmiségnek azt kell iránymutatónak tekintenie, hogy az utódainknak mit adhatunk át, a közös magyar szellemi örökség hogyan érlelõdik tovább és újul meg az idõ során. Ha megújul és tovább érlelõdik, akkor van értelme a munkánknak. Ha kialakul valami egészen más, ami a világ bármely országában kialakulhat, akkor nincs értelme, mert az utódaink nem fogják tudni, ismerni és érezni, hogy mi a magyar kultúra. Olyan emberekre van szükség, akik képesek átvinni a szerelmet a túlsó partra, vagyis ilyen értelemben a mûvészetet a túlsó partra. Ha húsz-harminc év múlva nem fogják tudni, mi az, hogy magyar szellemi élet, magyar szellemi közélet és értékrend, akkor ezek a nemzedékek, akik most élnek, nem tették jól a dolgukat. Persze a negyven év örökölt szokásrendszere álszerénységre, kisebbrendûségre tanította az embereket, s arra, hogy ne álljanak ki bátran a saját elveik mellett, hanem a laposkúszás, álcázás módszerét alkalmazzák. Tehát ha mi szeretnénk tovább plántálni valamit is az eljövendõ nemzedékekbe, akkor mindenekelõtt bátraknak kell lennünk, és vállalnunk kell önmagunkat. Ezért tûnök talán magabiztosabbnak, mint az átlag.  
 
Ezt az üzenetet hordozza Szakszerû felszabadítás címû könyved is, amely 2001-ben jelent meg a Hungarovox Kiadónál és tizenkét novellát tartalmaz. 
 
A kötet arra szeretne ösztönözni, hogy mindenkinek önmagát kell felszabadítania, és nem külsõ „szakszerû felszabadításra” kell hagyatkoznia. A kötet címe ironikus. A novella története szerint valakik elhatározzák, hogy szakszerûen felszabadítanak egy népet, valójában pedig csak az elnyomó cserélõdik ki. Beszéltem arról is A költõ meghalni készül címû novellában, hogy az elnyomottak és a kitaszítottak összefognak, és olyan robbanást idéznek elõ, ami megrengeti az egész világot. Hogy hol rejtezik a felszabadítás, és miben áll a kulcsa, ez egyénileg eltérõ, de megtalálható a kötetben: a humánum, az emberek közötti empátia és szolidaritás megvalósulása által lehetséges. Azzal a beleérzéssel, ahogy a másik lelkivilágába, tudatába bele tudunk helyezkedni, át tudjuk érezni a sorsát. Ez nagyon hasonlít a keresztény felfogáshoz, és a kötetben pont az a lényeges, hogy sok szereplõnek a bõrébe éreztem bele magam, belülrõl néztem a hõsöket és szenvedésüket, belülrõl próbáltam feldolgozni a fájdalmukat. Utaltam arra is, hogyan tudják a felszabadítást elnyerni. Ma sem tudok erre más választ, mint az együttérzést. Együttérzést az elesettekkel és szenvedõkkel. Ellentétes ez a mostani világ berendezkedésével, ahol azt mondják, erõszakkal kerekedjünk a másik fölé. A novelláknak a légkörében az is benne van, hogy minden megkülönböztetést, megalázást, minden olyan cselekményt, ami az emberi méltóságot veszélyezteti, vagy lenullázza, elutasítom. Elutasítom, és teljes mértékben megvetem.  
 
Említetted a modern oktatás csõdjét; az oktatás ma még erõsebben hanyatlik. Vajon a mûvészet mennyire tudja korrigálni az oktatás félresiklásait? 
 
Nagyon sok küzdelemre van szükség. Bízom benne, hogy az oktatás valamikor jobb is lesz. Kérdés, hogy mire koncentrálnak. Lehet csodákat tenni az informatika esztelen fejlesztésével, de akkor a humán mûveltség szorul háttérbe, mint ahogy az a nyugati civilizációban is gyakorta tapasztalható. Ha van hozzá politikai akarat, akkor lehet a közoktatás helyzetén javítani. A mi felelõsségünk az, hogy a mûvészet erejével és eszközeivel próbáljunk hatni. Nem most, hanem tíz-húsz-harminc éven keresztül, ha bírjuk addig szuflával, és nem megyünk tönkre. A kultúra fejlõdése is a politikai akarattól függ. Igaz, hogy a politikának nem szabad összekeverednie a mûvészettel, de támogatnia kell a gondolkodó értelmiséget, ez a saját érdeke is. Most nem látom ezt a politikai akaratot, de remélhetõleg valamikor majd látni fogom. Bízom benne, hogy lesz valamiféle szellemi fórum, és bekerülnek a köztudatba azok az alkotók, akik olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek az átlagembert is foglalkoztatják. Vagy foglalkoztatnák, ha hagynák, mert most divat elsivárosítani a szellemi közeget, amiben az emberek élnek. Mindenhonnan olyan hatások zúdulnak ránk, amelyek negatívumként mutatnak be minden pozitív, humánus értéket. Ezt tapasztaljuk a televízióban is. Az emberi méltóságból is gúnyt ûznek, nyilvánosan megalázzák az embert. Ez elfordítja az emberek tekintetét arról, ami fontos, amin változtatni kellene. 
 
Küszöbön a Kiskapitalista kalauz, és ez most nem novella, hanem regény. 
 
Ennek a kötetnek az igazságait, szemléletét, világnézetét nem szeretném, ha kicenzúráznák. Ugyanakkor szeretném, ha minél több emberhez eljutna. Ha Magyarországon van szabad véleménynyilvánítás, akkor ez menni fog. Ha nem fog menni, akkor megint csak kis példányszámban fogom tudni megjelentetni. A Kiskapitalista kalauz történetét egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy „Magyarországunk legpimaszabb történetei – történetünk legpimaszabb Magyarországáról”. Arról szól, hogy sanyargatott minket tatár, török, német, orosz, mostanság pedig újpimaszok sanyargatnak minket. Hogy kik ezek az újpimaszok? Nem biztos, hogy konkrétan megnevezhetõ személyekrõl van szó. Bizonyos jelenségekrõl, egyes emberekrõl, akik megkeserítik az életünket. És szól a magyar társadalom fonákságairól, a visszásságokról, és az újpimaszokról, akik errõl sajnos tehetnek. Bátor könyv lesz, vállalom érte a kritikát és a valószínûleg megnyilvánuló támadásokat. És remélem, hogy az olvasóba ugyanúgy átáramol ez a bátorság, az õ szíve is megtelik olyan energiával, ami után másképp lép ki az utcára, másképp kezdi látni a dolgokat, és talán egy picit másképp is cselekszik. Humánusabban, értelmesebben és az erõszak minden formáját elutasítva. 
Varga Gabriella
  
Forrás: SZÖVETSÉG – társadalmi és kulturális hetilap 
(II. évfolyam 20. szám, 1. oldal) 
2234 Maglód, Pf.: 66. Tel.: (06-1) 369-2061 
E-mail: szovetseg@netelek.hu 
 
Paládi Zsolt honlapja: www.muveszetek.hu/paladizsolt
A cikk 2003. július 15-én került fel a világhálóra.
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Vissza az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
rovathoz
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón