vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
E-mail  n  Facebook  n  Twitter  n  Skype: napsziget  n  06-30/520-1428  n  H-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Szabó Dezsõ példamutató hazafisága
Szabó Dezső
  
Nevét, mûveit elfelejtette az utókor, politikai munkásságát torzító tükör elé állítva sokan félreértik, rosszhiszemûen félremagyarázzák, sõt becsmérelik, holott egyetlen "bûne" az volt, hogy magyarnak született és vállalni merte magyarságát. Lelkében ott lüktetett nemzetének minden öröme és bánata, sóhaja és éneke, zokszava és fohásza, múltja és jövõje, roppant energiákkal acélossá erõsítve identitástudatát; innen merítette azt a hatalmas lelkierõt, amelynek birtokában megalkuvás nélkül járhatott a maga választotta nehéz úton, hazája és nemzete üdvét szolgálva. Talán mindenkinél mélyebben érzékelte és szenvedte meg azokat a mérhetetlen igazságtalanságokat, amelyekkel a történelem sújtotta a magyarokat. 
  

Ki is volt õ? 
  
Irodalmi elhivatottságát, amelyhez lenyûgözõ tehetség párosult, édesanyja plántálta beléje, aki a sokgyermekes családanya temérdek elfoglaltsága mellett idõt tudott szakítani arra is, hogy a világirodalom remekeibõl olvasson fel a gyerekeinek. A fiatal Szabó Dezsõ rendkívül fogékonynak bizonyult, elméje magába itta édesanyja szavait, amelyek elindították az írói pályán. Késõbb, amikor ösztöndíjasként Párizsban tanulhatott, Adyval ellentétben õt nem a liberális, hanem a konzervatív gondolkodók elvei érintették meg. Innen, a távolból láthatott rá igazán a monarchia társadalmi szerkezetének gyengeségeire, ellentmondásaira, felismerve a képmutató politikai elit és az idegen nagytõke cinkos összefonódását, amelyek már akkor is háttérbe szorították a magyar érdekeket. Ez és ehhez hasonló felismerések idõvel megkeserítettek a lelkét. Köztudottan nehéz természetû ember volt, ehhez azonban nagymértékben hozzájárultak azok a sorscsapások, amelyek elõrevetítették majdani számkivetettségének komor árnyékát. 
  
Tanárként kereste kenyerét, többek között Kárpátalján is tanított. Ungvári éveihez kapcsolódik legendás szellemi párharca Tisza Istvánnal, Magyarország akkori miniszterelnökével: egy általa hátrányosnak ítélt intézkedés miatt bírálta a szaktárcát és a kormányt, s természetesen a válasz sem nem maradt el: Tisza személyeskedõ és lejárató hangú cikkben reagált. Szabó Dezsõ most már személyesen a miniszterelnöknek címezve mutatott rá a politikus és kormánya hibáira. Jellemzõ a korabeli politikai közmorálra, hogy Tisza nem élt vissza a hatalmával, az ügyet ad acta tette egy lakonikus tömörségû kiszólással: "Én támadtam, õ védekezett." Követendõ példa lenne ez napjaink politikusai számára is. 
  

  
Persze a századelõ magyar politikai élete nem volt mindig ennyire következetes. Deák Ferenc életmûve, a kiegyezés, amely 1867-ben Magyarországot az instabil Habsburg-trónhoz láncolta, idõzített bombaként ketyegett. A múltban megrekedt birodalom ellen több nagyhatalom és politikai érdekközösség végzett aknamunkát. Szabó Dezsõ tudta, Ausztria elõbb-utóbb háborúba keveredik valamelyik szomszédállammal, amelybe belerántja Magyarországot is. Amitõl félt, bekövetkezett, mégpedig olyan következménnyel, amelyre a legsötétebb jövõt sejtõ elmék sem gondoltak. A magyarság borús egén egy komor név rajzolódott ki: Trianon! 
  
Szabó Dezsõ a háborús idõkben is megõrizte nemzeti radikalizmusát, elkötelezettségét. Üdvözölte az õszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot. Meglátása szerint ugyanis a vesztes háború, a társadalmi nyomor, a közélet kaotikus állapotának közepette óhatatlanul ki kellett pattannia a forradalom szikrájának, amely lángra gyújtja a lelkeket, új reményeket, lehetõségeket ígérve. A proletárdiktatúrával kezdetben azért rokonszenvezett, mert látta, hogy a magyar Vörös Hadsereg az egyetlen, amely fegyverrel védi az országot az intervenciós csapatok és a régi hatalmukat visszaszerezni szándékozó reakciós erõk ellen. Késõbb döbbent rá, hogy a proletárdiktatúra kialakulása nem magyar forradalom - nemzetidegen érdekek sajátították ki. Hátat fordított tehát a keleti (bolsevizmussal cimboráló) eszméknek és az ellenforradalmárok felé orientálódott, de ott kezdettõl fogva nem érezte jól magát. Balsejtelme, miszerint a Horthy-rendszer politikai ténykedése sem szolgálja teljes mértékben a nemzet érdekeit (az ország gyors talpra állását, a regenerálódást), késõbb beigazolódott. 
  
A mindenkori hatalom Szabó Dezsõ szellemi potenciálját és személyes karizmáját igyekezett saját politikájának szolgálatába állítani, õ azonban erre nem volt hajlandó. Amikor visszautasította a számára felkínált államtitkári bársonyszéket, magára vonta a király nélküli királyság vezetõ köreinek haragját: fokozatosan a perifériára szorították, a teljes elszigeteltségtõl néhány tanítványának kitartása óvta meg. Így maradhatott meg a hatalom könyörtelen bírálójának. Politikai programja a magyarság fennmaradási esélyeinek látószögében alakult ki. Nem csatlakozott egyetlen párthoz vagy egyéb politikai csoportosuláshoz sem, volt lelkiereje a "demokrácia" szemfényvesztõ pókerjátszmái fölé emelkedni. Nemzetben gondolkodott, nem politikai pártokban és izmusokban, követendõ példaképet mutatva nemcsak a korabeli, hanem a mai magyar politikusok számára is, a megcsonkított ország határának mindkét oldalán. Egyik 1921-ben írt vezércikkében jelentette ki: "A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát." 
  
Mindazoknak, akik zsidóellenességét hangoztatják, tudniuk kellene: ezt a magatartást nem valamiféle tébolyult bûnbakkeresés szándéka, hanem konkrét tények alakították ki nála. Mi több, példaértékûnek mondta a zsidó nép összetartását és túlélõ-képességét, amit a saját népébõl fájóan hiányolt. A zsidó bûnöket nem abszolutizálta, sõt kikelt a demagóg szószátyárok ellen, akik nevetséges és igaztalan vádjaikkal - mint a tiszaeszlári vérvád - elterelték a figyelmet az igazi veszélyforrásról, a zsidó nagytõkérõl. 
  
Soha nem azonosult az útszéli hangvitelû irredentizmussal. Világosan látta, hogy az országot csak a realitásokra épülõ, következetes és felelõsségteljes politika mentheti meg. Ebbõl kifolyólag nemzetiségétõl függetlenül (beleértve a magyart is) szemben állt mindenkivel, akiben a magyar érdek ellenségét látta. Budapest visszafoglalása címû cikkében írta: "Kis hátulgombolós nációk, félvad fajok bátran hoznak törvényeket saját fejlõdésük védelmére, kiüldözik a veszélyes idegent, magukévá kobozzák a földet, minden téren merik biztosítani az érdekeiket, és ezer év nagyszerû teljesítménye után mi, akik nem tartozunk senkinek, és akiknek egész Európa tartozik, minden gazságot tûrve s gyáván nézve, hogy vágják el minden életerõnket, térden állva, remegve nyavalygunk az embertelen antant felé." 
  
Szabó Dezsõ egyébként elõszeretettel élte a fõvárosi írótársadalom szokásos életét. Sok pályatársához hasonlóan a nagy nyilvánosság elõtt alkotott. Elõbb a Centrál, majd a budai Philadelphia kávéház közönsége számára vált megszokott látvánnyá a szivarozó író, aki a gyorsírónak diktálja soron következõ vezércikkét. Termékeny író volt, hosszabb terjedelmõ mûvei (Az elsodort falu, Feltámadás Makucskán, Az egész látóhatár, Segítség stb.) mellett rengeteg újságcikket, tárcát, tanulmányt, esszét és kritikát írt. 
  
  
Elvei terhesek voltak a korabeli államvezetés számára, a kommunista Magyarország urai szemében pedig bûnökké nyilváníttattak. A "bûnök" büntetése pedig az elhallgat(tat)ás lett: a József Attilát kisajátítani és favorizálni igyekvõ rezsim kultúrpolitikájában nem volt hely Szabó Dezsõ számára. Pedig az õ esetében a szélsõjobboldaliság, sõt a fasizmus vádja merõ koholmány, hiszen - mint jeleztem - õ nem szegõdött egyetlen párttá szervezõdött politikai irányzathoz sem. Kezdettõl fogva bírálta a Gömbös-kormány német-orientáltságú politikáját, mert jól tudta és nem felejtette el, hogy a magyar-német "barátság" vezetett Trianonhoz, és prófétai ösztönnel elõre érezte, ismét Németország fogja belerántani hazáját egy újabb tragédiába. Igaza lett, bár kétségtelen, hogy a történelem alakulása abban az idõben kényszerpályára szorította a magyar külpolitikát - az elveszett területek legalább részleges visszacsatolásának esélyét nem szalaszthatta el egyetlen magyar kormány sem, amely hivatalában kívánt maradni. Ugyanakkor Szabó Dezsõ élesen kikelt a nyilas mozgalom ellen, kijelentve: a hungarista csõcselék minden megnyilvánulásában idegen a magyarság jellemétõl; a nemzeti örökséget, hagyományokat bemocskoló, zsákmányra éhes fanatikusok, bûnözõk és õrültek bandájának tekintette Szálasi Ferenc "testvéreit". Emiatt "természetesen" rengeteg kellemetlenségben, atrocitásban volt része. 
  
Személyes sorsa egybeforrt a nemzetével. 1944 zord telén, amikor a német és az orosz megszálló hordák egymást marcangolva dúlták az országot, rommá lõtték a fõvárost, a fizikai állapotában legyengült Szabó Dezsõ egy budapesti bérház pincéjében egyre kevésbé tudott ellenállni az egyszerre támadó veszedelmeknek: a hidegnek, az éhségnek, a betegségnek és a kétségbeesésnek. Szeretett városa romokban hevert, szeretett nemzete ezer sebtõl vérzett, és a korábban megcsonkított ország maradéka is elveszni látszott. Az író lázas vízióiban a tatárjárás és a törökdúlás kora sejlett fel, amit a minden eddiginél súlyosabb katasztrófa tudata váltott ki. 
  
Mindezek ellenére Szabó Dezsõ halála percéig hitte, hogy a magyarság fennmarad, mert Isten kemény próbára teszi ugyan, de soha nem hagyja el a népét. Ez a nyughatatlan lélek abban a pincében távozott az élõk sorából, de nem nyomtalanul: ránk hagyta világító szellemi örökségét, amelynek örök idõkig érvényes üzenete nem más, minthogy minden magyar felelõs minden magyarért. 
Lengyel János
A cikk 2013. február 20-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés
az IRODALOM, KÖZÉLET rovat
további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
fõoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1174 Budapest, Podmaniczky Zsuzsanna utca 3. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztõség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
2002-2010 között
nyomtatott formában
30 lapszámmal jelent meg.
 
Rendelje meg Ön is!
1174 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3.
 
 
 
a Magyar Mûvészeti Portál
 
 
Magyar Mûvészeti netLexikon  n  Dátumok a mûvészetben  n  Kultúrbolygó (Fúzió Rádió)
 
Képzõmûvészet | Iparmûvészet | Fotómûvészet | Filmmûvészet 
Irodalom | Zenemûvészet | Színházmûvészet | Táncmûvészet | Népmûvészet
Szakrális mûvészet | Építõmûvészet | További mûvészetek
 
NapSziget online  n  NapSziget folyóirat  n  NapSziget Mûvészeti Díjak  n  NapSziget Mûvészeti Fesztivál
 
Mûvészettudományok | Mûvészeti oktatás | Mûvelõdési intézmények
Könyvtárak | Múzeumok | Galériák | Antikváriumok/Antikvitások | Mozik | Színházak
Folyóiratok | Rádióállomások | TV-csatornák | Mûvészeti alapítványok
 
Új mûvészeti honlap ajánlása  n  NapSziget a Mûvészetekért Alapítvány  n  Partnereink  n  Médiaajánlat
 
 
E-mail  n  Facebook  n  Twitter  n  Skype: napsziget  n  06-30/520-1428  n  H-1174 Budapest, Podmaniczky Zs. utca 3.
 
© Netright Lajtai Gábor, NapSziget 1998-2013