vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón:2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK* * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napszigetn06-30/900-8553nH-1172 Budapest, Õsagárd utca 18.
 
KÉPZÕMÛVÉSZET
Ijjász Gyula festõmûvész
   Ijjász (Jaczik) Gyula festõmûvész neve a mai ember számára nem sokat mond, elsõsorban azért, mert a tevékenységének a fõ köre Észak-Amerikára, illetve Kárpátaljára esett, másrészt elfelejtették. Ez azonban nem jelenti azt, mintha kisebb lenne más, elismert mûvészeknél. Magam egyértelmûen tehetségesnek tartom, akirõl érdemes megemlékeznünk. Két képével szerepel a Mányokitól Aba Novákig címû kötetben, amely képek eredetiben az ungvári Szépmûvészeti Múzeumban voltak találhatók. A moszkvai Tretyakov Képtárban is õrzik két festményét. Életében sok kiállítása volt. 1912. dec. 15-tõl Sátoraljaújhelyen kiállítást rendezett, amint az olvasható egy róla szóló méltatás keretében (20). Egy 1910-es újságkivágás szerint "Jaczik mester New-Yorkban ismertebb nevû mûvész, mint felénk és ismerõs Amerika minden nagyobb városában, kivált nagyszabású vándorkiállításai révén". 1910-ben Szatmár-Németiben rendezett kiállítást. A budapesti Mûvészház nevében Rippl-Rónai József, Kernstok Károly és Vaszary János 1914. jan. 16-án felkérte egy kiállításon való részvételre. A budapesti Nemzeti Szalon igazgatója is felkérte az 1914. máj. 7-én kelt levelében egy Ungváron rendezendõ kiállításon való részvételre. (Ijjász a Nemzeti Szalonnak tagja volt.) A korabeli újságcikkek elismeréssel szóltak a mûvészetérõl és nem csak itthon, hanem Amerikában is. Például The Pittsburgh Press így írt róla Marie M'Swigan tollából (13) "Itt dolgozik egy híres európai mûvész. Julius Jacik Csehszlovákiából (megj.: Kárpátaljáról), több, mint 500 nagyra értékelt festmény alkotója, nagy hévvel dolgozik Amerikában, a Federal Street egy kicsiny, zsúfolt studiójában."."Itt most nem tábornokokat és grófokat és hatalmasságokat és hercegeket fest, akiket külföldön festett. De itt nem ábrázolja szülõföldje, a Kárpátok hegyeinek parasztjait sem, hanem ehelyett egy másfajta szépségekben gazdag világ embereit és tájait festi, különös és szokatlan képeket, de mindenképpen a szépséget ábrázolva." "...Festményei lendületrõl, életerejérõl tanúskodnak. Jelenlegi gyûjteménye csak a legújabb mûveit tartalmazza. De a régebbi darabok a régi mesterek erõteljes inspirációit mutatják. Különösen Rembrandt van hatással Jacikra." "Festményei birtokosai közt találjuk Sztáray Gábor grófot, Papp Antal érseket, William von Loebel ezredest, Beszkid Antal kormányzót és más notabilitások egész sorát." (Szomor Kornélné Ijjász Gabriella fordítása.) 1928. máj.25-tõl jún. 15-ig Pittsburgh-ben kiállítást rendezett a képeibõl.
 
   Rózsa Miklós: A magyar impresszionista festészet címû munkájában is megemlékezik Ijjász Gyuláról (15). 1924. szept. 5-én írják róla, hogy hazánkban "több neves várost beutazott, vándorkiállításokat rendezve kollekcióival". Erdélyi Béla festõmûvész így ír róla (3): "Ijjász Gyula az Ungváron élõ festõk szeniora. Naturális piktúrája a természet megfigyelésén alapuló. München, Párizs, Amerika stúdiumai után, mint harctéri festõ a háború jeleneteit festi. Ilyértelmû mûvei a történelmi mûvek illusztrációs festményei között jelentek meg és leszögezett mûvészi értéket képviselnek." Az ungvári Új Közlöny (19) így ír róla: "Ijjászt nem kell felfedeznünk. Tehetséges mûvész, aki abszolút biztonsággal kezeli az ecsetet." Szerepel a (Cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól c. mûben (2). De a Napút Online kulturális folyóirat (14) is említést tesz róla. Balla László: Erdélyi Béla és kortársai címû kötetében (1) egy rövid ismertetés szól róla, megemlítve benne, hogy "1925-ben Pozsonyban önálló kiállítást is rendez." A Kárpátalja c. folyóirat a 2003. febr. 7-i számában (7) is megemlékezik róla. Magam, mint unoka írtam róla 1993-ban (10) és 2002-ben (11). 
 
   Ijjász Gyula Jaczik Gyulaként született Ungváron 1874. márc. 18-án, egy tévesnek bizonyuló adat szerint ápr. 1-jén. Hatan voltak testvérek. Az apja, Jaczik András tímár mester, majd késõbb hentes és mészáros volt, rutén származású, de magyarnak vallotta magát, amint azt Gyula írja a "Riport a régi Ungvárról" szóló novellájában (6). Az anyja, Tapasztó Júliánna egy ungvári polgárcsalád sarja. Az osztrák rokonságot Anna-Maria von Neu-Reusnitz bárónõ képviselte. Jaczikék Ungváron, eredetileg a Füzes utcában, egy régi emeletes házban laktak, amelyhez kert is tartozott. Gyulát 11 éves korában az apja kivette az iskolából, hogy hentesinas legyen. A fiú azonban nem szerette a hentes szakmát és csak rajzolni akart, de nem kapott papírt, ceruzát. A fehér, meszelt falra rajzolt szénnel, amiért megbüntették. Gyula spontán, magától rajzolt, mert a görögkatolikus iskolában, ahova járt, nem tanították rajzolni. 1886-ban, 12 éves korában elindult gyalog Ungvárról Munkácsra az akkor már híres Munkácsy Mihályt megkeresni, hogy elszegõdjön hozzá festészetet tanulni. Csak úgy megszökött otthonról, de Munkácsy akkor már nem volt ott, ezért elindult utána gyalog Pestre. Mire hetek múltán odaért, Munkácsy már Párizsban volt. Gyula nagy csalódást érzett, végül Pestrõl hazakerült. Otthon a "csavargása" miatt megverték. Ez idõ tájt meghalt az apja.
 
   1890-ben, 16 éves korában (ez látszik a leghitelesebb idõpontnak), más adatok szerint 14 vagy 18 évesen kiment Amerikába. Aláírt egy nyilatkozatot, hogy egy fedélközi hajójegy árának a fejében évekig dolgozni fog az Egyesült Államokban. Így került ki Hamburgon keresztül az Újvilágba. Ott görögkatolikus egyházi segítségben részesült, aminek a kapcsán egy család befogadta. Nehéz fizikai munkát végzett Cleveland és Pittsburgh hajó-, ill. vasgyáraiban. Látástól vakulásig dolgozott és amikor kicsit rendezõdött a helyzete, beiratkozott egy esti angoltanfolyamra. Amikor valamennyire megtanult angolul írni, olvasni, jelentkezett egy rajztanfolyamra a New York-i Cooper Union Institute iparmûvészeti iskolába 1893-ban vagy '94-ben, megérezve magában a mûvészi tehetséget. Itt négy évig tanult. 1898-tól már komolyan foglalkozik a festészettel. 1900-1902-ben Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben. Megkapta a város ösztöndíját is. Egy 1900. jan. 9-én kelt bizonyítvány tanusítja Hollósy Simontól, hogy Jaczik Gyula a müncheni iskola tagja. Ez azonban nem nagyon tetszett neki és visszament Amerikába. 1905-ben a New York Times-nak volt a rajzolója, vagyis illusztrátora, amint azt maga írja "Az elszáradt sárgarózsa" címû novellájában (4). Ekkor már ismertebb festõ volt és csak a festészettel foglalkozott. Elõször a magyarok között, majd a gazdagabb körökben is vásárolták a festményeit. New-Yorkban saját mûterme volt, majd a New-York-i tartózkodása után a nyughatatlan vérétõl hajtva utazott szerte Amerikában. 30-40 éves korában már befutott, jómódú, elegáns mûvész volt. Újra visszatért Európába, ahol sokat utazott. Hollandiában Rembrandt képeit tanulmányozta, aki az eszményképe volt, jóllehet nem utánozta le, bár az ecsetkezelése hasonló volt. 1910-ben Párizsban az Académie Colarossi-ban képezte tovább magát a festészet terén. Ekkortájt a francia impresszionisták irányzata hatott a mûvészetére. A budapesti Képzõmûvészeti Fõiskola évkönyvi adataiban (1936-ig) nem szerepelt. De az õ idejében nemegyszer elõfordult, hogy a festõk nem részesültek a mai értelemben vett akadémiai képzésben, hanem csak egy-egy mesterhez elszegõdve tanultak nála, majd továbbszegõdtek más mûvészekhez. Mindamellett az okmányaiba az volt beírva, hogy akadémiai festõ.
 
   A jómódban azonban nem feledkezett meg az otthon maradt családtagok támogatásáról, rendszeresen küldte haza a 30-40 dolláros segélyeket. 1911. máj. 8-án Jaczikról Ijjászra változtatta a nevét. Egy általam ismert 1913-as keltezésû képén már az Ijjász név szerepelt. De Amerikában a festményeit Julius Ijjász Jaczik-ként szignálta, vagy röviden Ijász Jacik-ként is. "A háború elõtt több nyugat-európai városban, valamint néhány amerikai városban voltak kiállításai." (18) Az I. világháború elõtt az özvegy édesanyja kérésére tért haza. 1913. decemberében az ungvári Kir. Görögkatholikus Tanítóképzõ Intézetben rajztanár. Közvetlenül a háború kitörése elõtt, 1914-ben Ungváron volt az édesanyját és a testvéreit meglátogatni amikor a hadüzenet megakadályozta abban, hogy visszatérjen Amerikába. Itthon hazaszeretetbõl jelentkezett katonai szolgálatra. Mint népfölkelõ fõhadnagy szolgált Galíciában, Besszarábiában, majd a Balkánon, Boszniában, Albániában. Azonban nem osztották be frontszolgálatra, hanem tápellátási feladatot kapott, ekkor ugyanis már 40 éven felül volt. Haditudósítóként mûködött, rajzokat, festményeket készített a háborús övezetben. Például A nagy háború címû könyvben (12), az I. kötetben két képe is megjelent a 187. oldalon. A felsõ kép címe: "Az uzsoki szorosban 1914. október elején", az alsó képé: "Harc után az uzsoki szorosban". De festett török bugyogós táncosnõt, török kereskedõt is, amit élõben a török megszállás alatt lévõ Boszniában látott.
 
   A leszerelése után visszatért Ungvárra, ami Trianon után Csehszlovákiához tartozott. 1920. máj. 29-én megnõsült. A felesége Schultz Viktória Zsófia egy fûszerkereskedõ lánya volt, Bécsben tanult majd Ungváron divatszalont nyitott. Az I. világháborúban önkéntes ápolónõnek jelentkezett egy fertõzõ hadikórházba, ahol tbc-t kapott. 1921-ben született az elsõ lányuk, Kornélia (Duci), majd 1926-ban Gabriella. Ijjásznak egy szép modelljétõl volt egy házasságon kívül született fiúgyermeke is, amit a család igyekezett szemérmesen titkolni. Ijjász Gyula Ungváron, egy csehek által megszállt és elszegényedett kisvárosban festett tovább. A csehek alatt nem volt hajlandó a hûségesküt letenni, ezért hátrányos helyzetbe került. A görögkatolikus fiú tanítóképzõben rajzot tanított, ahol azonban emiatt elvesztette az állását. A festményeivel szerepelt a Ruszinszkói Festõmûvészek Klubjának az 1922-es ungvári tavaszi tárlatán. Azonban rosszul ment a sora, mert az I. világháború után elszegényedett magyarok nem nagyon vettek festményt. Az akkori mûvészek társadalmi helyzete azonban rangos volt. Kopottan jártak, de uraknak számítottak. Ijjász Gyulának az ungvári mûvészekkel és értelmiséggel nagyon jó volt a kapcsolata. Igen jó barátja volt Antal Miklós, aki nagy tudású és nagy mûveltségû tudós volt. Görög-latin szakos, történelem- és franciatanár volt plébános létére. Volt költõ, festõ és író barátja, mint pl. Mécs László premontrei pap és költõ. De volt ukrán és pánszláv barátja is. Mûvészünk Ungvár egyik legtekintélyesebb polgárának számított, de nem vagyona, hanem a becsületessége, a magyarsága miatt. A költõk, festõk mint egy irodalmi szalonba, úgy jártak a házába. Az egyik szellemi központ Ijjász Gyula szalonja volt, nem utolsósorban a két lánya miatt, akik Ungvár legszebb lányai közül valók voltak.
 
   A megélhetése problematikus volt, amikor pályázatot hirdettek egy képsorozatra az iskolai tananyag ábrázolására. Úgy volt, hogy õ kapja meg a megbízatást, értesítették is, felment az ügyben Prágába, de a nagy összeggel járó megbízatást visszavonták politikai okok, a magyarsága miatt. A riválisa, Boksay József kapta meg a megbízatást, aki "becsehelt". Ezzel elesett az anyagi függetlenség lehetõségétõl. Az ungvári emberek pedig nem rendeltek képet, mert szegények voltak. 1927-ben újra kiment Amerikába szerencsét próbálni, amirõl egy clevelan-di, 1927. jún. 10-iki levele tanúskodik. Ezt követõen, 1929-ben ütött be a New York-i tõzsdei krach, a gazdasági világválság kezdete. Elõtte Ijjász Gyula az Ungváron festett legszebb új képeit vitte magával. Azonban ekkor egy teljesen megváltozott világgal találkozott. Mindenki a pénze után futott, nem érdekelt senkit sem a mûvészet. Ismerõst már nem talált ott. Az elsõ kint tartózkodása alatt végzett újságillusztrációs munkát nem kapta meg, mert a nyomda már fotókat igényelt, nem rajzokat. Mivel a gazdasági válság miatt az egyik pillanatról a másikra elszegényedtek az emberek és nem vásároltak festményt, kénytelen volt munkát vállalni. Mindezek mellett az utcán a hátán cipelte a festõállványt, mint egy koldus és nem tudta, másnap mit eszik. Az éhségtõl egyszer összeesett az utcán és ráadásul szívrohamot is kapott. Bekerült egy kórházba, majd onnan egy segély igénybevételével 1929-ben hazakerült. Ekkor már tönkrement a szíve és ettõl kezdve az élete betegségek és kudarcok sorozata volt.
 
   Ungváron kénytelen volt az apósa fûszerüzletében segédként dolgozni. 1934-ben újabb, még súlyosabb szívrohamot kapott. 1938-ban meghalt az apósa, ekkor Gyula felesége vette át az üzletet. Ez némi könnyebbséget jelenthetett volna, de ekkor a betegsége miatt nem tudott már az üzletben dolgozni. Szívkoszorúér betegsége és asztmája volt. 1929., a hazatérése után pár évig még festett, például a lányairól képet, de már egyre kevesebbet és elveszett benne a lendület. Irodalmi tevékenységet azonban még kifejtett. Például összehasonlító nyelvészeti értekezést írt a maya és a magyar nyelv körében. A témának szinte a megszállottjává vált. Részt vett a kisebbségi magyar kulturális életben. Novellákat, verseket, kritkákat is írt. Tudósítást írt az 1931-ben alakult Kárpátaljai Képzõmûvészek Egyesületének - amelynek tagja volt – Ungváron 1939-ben rendezett kiállításáról (5). A kiállításon azonban az õ képei nem szerepeltek, annyira mellõzték. Megtörtént vele az az eset is, hogy a festményei alá egy ungvári, Kulik nevû mozigépész odahamisította a saját nevét.
 
   A felszabadulást még megérte, vagyis amikor 1938-ban Csonka-Magyarországhoz visszacsatolták Kárpátalját. Azonban nem csak a várva várt és kitörõ örömmel fogadott felszabadulás jött el '38-ban, hanem mellékesen ennek a kicsit negatív szellemi hatása is, beáramlott a rangkórságtól átfûtött magyarkodás, ami addig nagyrészt ismeretlen volt Kárpátalján. A II. világháború vége elõtt, 1943. február 13-án meghalt Ungváron angina pectoris-ban. A Kálvária Sírkertben helyezték örök nyugalomra.Talán a szerencséjére nem érte meg, hogy az értelmi fogyatékos-paranoiás kommunista rendszer dúlása eredményeképp elveszett szinte az összes, az emlékkiállítására összegyûjtött Ungváron lévõ festménye, meg azt a szörnyûséget sem, ami utána jött a történelem során. Reménykedünk, hogy nem megsemmisítették a képeit a szovjetek, hanem valahol szétszórtan ugyan, de megmaradtak ezek a festmények. A temetésén a mûvészek nevében Endrédy György festõmûvész mondta a búcsúbeszédet. A Kárpáti Magyar Hírlap (17) így emlékezett meg róla: "Magyar volt: szívében, lelkében és eszében is. A kisebbségi magyar életnek megalkuvások nélküli kemény harcosa. A hatalmasságok felé soha nem kacsingatott, hiába volt miatta mellõzés az osztályrésze s kívántnál kisebb a kenyérdaradbja." Ijjász Gyula egy nagyon szerény, szeretetre méltó ember volt, igazi bohém mûvészlélek, aki soha nem tülekedett az elismerésért.
 
   Életében, The Pittsburgh Press (13) szerint több, mint ötszáz képet festett. A festményeinek egy jó részét kiállításon eladta. Sajnos körülbelül 240 képe, amelyet az emlékkiállítására gyûjtöttek össze, 1944. õszén a szovjet megszállás idején elveszett és sohasem lett meg. Az említett két múzeumban, néhány magángyûjteményben, fõleg Ungvárott és valószínûleg Amerikában, talán az oroszoknál is, valamint a családunk tulajdonában maradtak meg képei. 1993-ban, a halálának az 50 éves évfordulóján emléktáblát avattak az ungvári háza falán, a Korjatovics tér 9., régi nevén a Széchenyi tér 9. sz. alatt (18). De ezt a mûemlékvédelem alatt álló házát az ukránok teljesen jogellenesen lebontották 2003-ban, hogy bevásárlóközpontot létesítsenek a helyén (9). "Elveszett" a gránit emléktáblája is, hogy ne maradjon róla Ukrajnában semmi magyar emlék. A II. világháborút követõen csak egyetlen festményét állították ki Budapest-Rákosligeten, 2003. novemberében a Csekovszky Árpád Mûvelõdési Házban (16).
 
   A képeinek a témái favágók, mosóasszonyok, ruszin parasztok, a tenger, halászok, hajók, bárkák, holland szélmalmok, úridámák, katonák, a háború, táncosnõk, portrék (köztük nota-bilitásoké és önarcképek), tájképek (pl. erdõrészletek, vagy ökrösszekér a hegyen, stb.), városkép, és vallásos témájú képek (pl. görögkatolikus templom-interieur). Készített olajfestményt, akvarellt, pasztellképet, rajzokat, köztük karikatúrákat is. A színhasználata természetes, tiszta volt. A stílusa nem sorolható be karakterisztikusan egyetlen irányzatba sem, azonban az impresszionistákhoz áll a legközelebb, legalábbis a tájképei esetében. Magát a nagybányai festõiskolához, a magyar impresszionistákhoz tartotta közelállónak, bár Nagybányán sohasem mûködött. Tulajdonképpen a naturalizmus, a plein air és az impresszionizmus közti fokozati átmenetet képviselte, de nem feltétlenül idõrendben. A stílusa bizonyos mértékig alkalmazkodott a témához, a függvénye volt annak. Tehát például egy idõskori önarcképet az "izmusok" közepette, még az impresszonizmustól is távolállóan teljesen realisztikusan festett meg, Rembrandtéhoz, az eszményképéhez közelítõ stílusban, míg a tájképeit impresszionisztikusan. De a tájképei esetében nem volt annyira markánsan és tisztán impresszionista, mint a francia festõk. A vallásos témájú képei sajátos átszellemültséget tükröznek. Egy görögkatolikus templom számára – õ maga is görögkatolikus volt – festett képe, Szent Miklós, az ikonok stílusában fogant. Különösen jeleskedett a kárpátaljai táj és az ottani nép lelkületének az ábrázolásában. Bár nem volt stílusújító, de a kifejezésmódjában mégis újat hozott, egyéni kifejezõereje volt, a saját egyéniségét határozottan belevitte a mûveibe. Egy korabeli, elveszett címû újságban, 1926. nov. 10-én ezt írták róla: "Ijjász Gyula az egyetlen festõmûvésze Ruszinszkónak, aki minden mûvészi áramlattól menten, tisztán az impresszióinak és elgondolásainak hatása alatt fest. Képei amellett, hogy reálisak és a való élet mélyebb ábrázolását tükrözik vissza, az impresszionista eredeti meglátásában az újdonság erõs, lekötõ ingerével hatnak."
 
    Újra felfedezése az utókor feladata.
 
Nagyapám emlékének, 1993. és 2019.
 

Fiatalkori önarckép, Reprodukció: Bujtás Ottó
 

Ungvári városkép, Reprodukció: Krasznai Szomor Péter
 

Mosóasszonyok, Reprodukció: Bujtás Ottó 
 

Paraszt házaspár, Reprodukció: Bujtás Ottó
 

Bárka Amerikában, Reprodukció: Bujtás Ottó
 

Az utolsó vacsora, Reprodukció: Bujtás Ottó
 
            Felhasznált irodalom:

1. Balla László: Erdélyi Béla és kortársai, Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1994.
2. Cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól, in Google
3. Erdélyi Béla: Képzõmûvészet, in. Szociográfiai kötetek, Ungvár és Ung vármegye, Budapest, 1940.
4. Ijjász Gyula: Az elszáradt sárgarózsa, novella, kézirat
5. Ijjász Gyula: A Kárpátaljai Képzõmûvészek Egyesületének képkiállítása Ungváron, in. Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. dec. (19.?)
6. Ijjász Gyula: Riport a régi Ungvárról, kézirat
7. Kárpátalja, 2003. febr. 7. Honismereti kalendárium, febr. 13.
8. Keresztyén Balázs: Kárpátaljai Mûvelõdéstörténeti Kislexikon, Hatodik Síp Alapítvány Mandátum Kiadó, Budapest-Beregszász, 2001.
9. Korbály József: Lebontották Ijjász Gyula házát, in Kárpátalja, 2003. febr. 14.
10. Krasznai Szomor Péter: 50 éve halt meg Ijjász Gyula, in Kárpátalja, 1993. jan. 28.
11. Krasznai Szomor Péter: Egy felfedezésre váró vándorfestõ, in. Mûértõ, 2002. ápr.
12. Lándor Tivadar: A nagy háború, I. köt., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.T. Kiadása, Budapest, 1915.
13. M’Swigan, Marie: Famous European Artist At Work Here, in. The Pittsburgh Press, 1928. nov. 18.
14. Napút Online Kulturális folyóirat, in. Google
15. Rózsa Miklós: A magyar impresszionista festészet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1914.
16. Szerk.: Emlékkiállítás, in. Hirhozó, 2003. dec.
17. Szerzõ nélk. (Endrédy György?): Ijjász Gyula, in. Kárpáti Magyar Hírlap, 1943. febr. 15.
18. Tudósítónk: Képei elvesztek, de... Emléktábla-avatás, in. Kárpáti Igaz Szó, 1993. máj. 1.
19. Új Közlöny, 1924. szept. 27.
20. Ung, 1912. dec. 25.  
   Megjegyzés: A felszabadulás 1938-39-ben, a területeink visszacsatolásakor volt, 1945-re vonatkozóan csupán bitorolták ezt a kifejezést a kommunisták. 
   Az eredeti dokumentumok egy része a vidékre költözésem során elkallódott, és csak hiányos, kézírásos idézetek maradtak fenn róla, nemegyszer a forrás megjelölése nélkül.
 

Krasznai Szomor Péter
A cikk 2020. július 16-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés
a KÉPZÕMÛVÉSZET rovat
további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
fõoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Õsagárd utca 18. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztõség telefonszáma: 06-30/900-8553
 
Vissza a főoldalra
 A NapSziget folyóirat
2002-2010 között
nyomtatott formában
30 lapszámmal jelent meg.

a Magyar Mûvészeti Portál
 

 
  
Magyar Mûvészeti netLexikonnDátumok a mûvészetben
  
Képzõmûvészet | Iparmûvészet | Fotómûvészet | Filmmûvészet
Irodalom | Zenemûvészet | Színházmûvészet | Táncmûvészet | Népmûvészet
Szakrális mûvészet | Építõmûvészet | További mûvészetek
  
NapSziget onlinenNapSziget folyóiratnNapSziget Mûvészeti DíjaknNapSziget Mûvészeti Fesztivál
  
Mûvészettudományok | Mûvészeti oktatás | Mûvelõdési intézmények
Könyvtárak | Múzeumok | Galériák | Antikváriumok/Antikvitások | Mozik | Színházak
Folyóiratok | Rádióállomások | TV-csatornák | Mûvészeti alapítványok
  
Új mûvészeti honlap ajánlásanNapSziget a Mûvészetekért AlapítványnPartnereinknMédiaajánlat
   
 
E-mailnFacebooknTwitternSkype: napszigetn06-30/900-8553nH-1172 Budapest, Õsagárd utca 18.
 
© Netright Lajtai Gábor, NapSziget 1998-2020